A pszichológusok, különösen a kísérleti pszichológusok sokszor könyveltetnek el úgy, mint a kultúra egészétől és az emberi társadalom mozgásainak történeti elemzésétől távoli laboratóriumi patkányhajcsárok. Pedig ez nem így van, még a legmegátalkodottabb kísérletezők esetében sem: redukcionista hozzáállásaink sokszor választásokból fakadnak, és nem reflektálatlanok, választásainkat pedig éppenséggel tudománytörténeti kirándulások is motiválják. Legújabb kedvenc könyveim ezt a hozzáállást tükrözik: olvassunk történetet a kutatás frissítése, a horizont megőrzése érdekében.

Charles G. Gross: Agy, látás, emlékezet

A tudománytörténet-írásnak több módja van. Gross könyve azt a változatot képviseli, amikor a kutató természettudóst megragadja saját területének történeti izgalma, s kezdeti saját élményalapú próbálkozások után kirándulásokat tesz. Ez a megközelítés elkerülhetetlenül jelenközpontú, nem teljes filológiai és szociális rekonstrukció, de ez maradjon a tudománytörténész szakemberekre. A szaktudóst mai fogalmi feszültségeinek eredete mozgatja, mikor a múltba néz. Gross kiemelkedő látáskutató, akinek vezető szerepe volt annak sejtszintű feltárásában, hogy az agykéregben nem csupán a tarkólebeny játszik szerepet a látásban, hanem számos egyéb terület, főként a halántéklebeny. A könyv két fontos esszéje mutatja be a látás idegrendszeri kutatásának történetét. Az egyik izgalmas téma, hogy az antikvitástól a XIX. század végéig milyen lassan bontakozott ki az a felfogás, amely az agy szürkeállományát kapcsolja össze a megismerő funkciókkal, a másik pedig az egyes agyrészekhez rendelt funkciók felfedezése majd elfelejtése. Számos esetet mutat be Gross, melyek azt bizonyítják, hogy a nagy felismerések (például a halántéklebeny szerepéről a látásban) rendszeresen háttérbe szorulnak az állatkísérletekben a látványosabb funckiózavarok (például a hiperszexualitás) vizsgálata miatt, hogy azután évtizedek múltán fedezzük fel újra a jelenséget. A tudományos relativizmussal kapcsolatos vitákban a példák egyszerre mutatják a tudós közösség és néha a tágabb társadalom szelekciós szerepét, de azt is, hogy van pozitív tudomány: az elhanyagolt aspektust a kutatók eredetileg leírták, csak senki nem figyelt rá.

Ma sehonnan nem hiányozhat a viselkedés természeti elemzéséből az evolúció mint igazi megosztó tényező. Az idegtudós Gross is bemutat egy klasszikus vitát, ahol az emberi különlegesség a darwini időkben úgy jelent meg, mint humánspecifikus anatómiai képletek keresése, melyekről azután kiderült, hogy nem is emberspecifikusak. Azóta is keresünk ilyeneket, mert ahogy Gross ironikusan megjegyzi, "egy alapvető emberi tulajdonság biztosan van: az az igény, hogy különbséget tegyünk magunk s legközelebbi rokonaink között" (170.).

A könyv valódi esszécsemege, nem csak szakmunka. Az ábrák, ami kulcskérdés egy ilyen könyvben, jobbak, mint az eredetiben, s kisebb szöveggondozási problémáktól eltekintve jól olvasható a szöveg, melyet Tick Gabriella és Győrváry Borbála fordított.