Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 1997
Oldalszám: 364 oldal
Formátum: B/5, fűzve
ISBN: 978-963-7546-75-4
Témakör: Tudománytörténet

Elfogyott

A véges végtelen

A véges végtelen

Természet Világa 1997. július
Vekerdi László és Herczeg János A véges végtelen című előadássorozata a magyar és a nemzetközi tudományosság forrásaitól elzárt határon túli magyar értelmiségi számára éveken át egyedülálló élményt jelenthetett. Jómagam a Székelyföld egyik eldugott zugában, Sepsiszentgyörgyön hallgattam ezeket az előadásokat, egészen pontosan próbálgattam kiszűrni a korra jellemző -- egyszerre természetes és mesterséges -- zörejháttérből Vekerdi tanár úr mindig magával ragadó szenvedéllyel kifejtett mondatait. Máig élénken él az emlékezetemben az a délután (ha jól emlékszem, valamikor három és négy óra közt történhetett), amikor az előadásra (a Szabad Európa hírműsorát a Kossuth-tal felcserélve) merő véletlenségből rábukkantam. Mikor az előadás véget ért, jó ideig még ott ültem a készülék előtt és mint a gyerek, aki végighallgatta és túl kurtának találta az esti mesét, nem tudtam fölállni, vártam, hátha mégis újrakezdődik. Rádióújság híján időbe telt, míg az adások időpontját felderíthettem. Biztosra akartam menni. Minden délután ugyanabban az időpontban kapcsoltam be a készüléket... És sikerült.

Mi volt az, ami lenyűgözött? Annak élménye, hogy a nagyon bonyolult, nagyon elvont dolgokról is lehet világosan, közérthetően, a nem szakmabeli számára is tovább gondolhatóan elmélkedni. A felismerés, hogy az igazi tudomány nem csupán a beavatott kevesek kiváltsága, nem valamely idegen nyelv, melyet anyanyelvi szinten csak szívós és kemény munkával, sőt valójában csak a "beszélők" többségével való együttélés folyamatában lehet elsajátítani, hanem logika is, hogy a tudás, ahogyan azt egykor Szókratész tanította, voltaképpen velünk születik, énünk mélyrétegeiből kell felszínre hoznunk. Később ugyancsak Vekerdi tanár úr szájából hallhattam (Platónom sem volt akkoriban): "épp a legfontosabb dolgok nem taníthatók, kinek-kinek magának kell rájönnie a nyitjukra, s ez a folyamat legfeljebb csak segíthető okos és meggyőző érveléssel..."

Vekerdi Lászlóval együtt kellett gondolkodnom, mert szenvedélye a szó szoros értelmében magával sodort. Minden szava mögül az a meggyőződés sugárzott, hogy a gondolkodás nem csupán fontos, de a legfontosabb. Tudni, a tudást megosztani gyönyörű, felemelő. Még akkor is, ha az igazi tudás nem annyira a válaszban, mint inkább a kérdésben rejlik. A helytelen válaszok mögött mindig rossz, azaz értelmetlen kérdések lappanganak. Az értelmes kérdés legrosszabb esetben is rejtély marad. Tőle tudtam meg, hogy a görögök által fölvetett alapkérdések jelentős része ma is megoldatlan, hogy tudásunk mennyire korlátozott. S e kérdések java része -- Vekerdi tanár úr jóvoltából -- máig sem hagy nyugodni...

Aki ismeri a rádióműsorok születésének titkait, az tudja, hogy az interjúalanyt, a beszélgetőpartnert a szerkesztőnek ugyanúgy ki kell találnia, keretbe kell helyeznie, helyzetbe kell hoznia, mint a regényírónak a narrátorát. Ezt a szerepet -- az igazán jó regényírókra jellemző visszafogottsággal és szerénységgel -- itt és most Herczeg János látja el, aki ily módon teljes joggal tekinthető a kötet bár háttérben lappangó, de szellemileg folyamatosan "tevékeny" társszerzőjének.

Az előadásoknak a Typotex Kiadónál megjelent, aktualizált, bőséges jegyzetanyaggal és bibliográfiai apparátussal ellátott szövege nyilván alapvetően különbözik attól, amit a Kossuth rádió adásaiban hallgattam. Ennek a szövegnek más a célközönsége, mások a tudományos igényei. Már nem pusztán az átlagosan művelt rádióhallgatónak szól, hanem a szakmabelinek is. A szerző tovább viszi évekkel ezelőtti gondolatmeneteit, fölhasználva a szakmának az előadások sugárzása és a könyv megjelenése közti eredményeit. A tájékozottság, a kérdéskör részleteinek, szétágazásainak mélyreható ismerete lenyűgöző. Olyan ez a könyv, mint egy jó térkép, mely biztonságosan eligazít egy fákkal, bokrokkal sűrűn benőtt zegzugos terepen.

A vizsgálódások alaphangja a józan kétely, az emberi megismerés korlátainak sokoldalú tudatosítása. A kötet utolsó előadása Vörösmarty halhatatlan kérdését idézve az egész könyv gondolatmenetét s magát az emberi sorsot is a nagy kérdőjel mögé utasítja: "'...Ment-e / a könyvek által a világ elébb?' "Ment-e elébb a világ a tudás, a technika által?" A válasz óvatos, bár egyértelmű: "A végtére könyvekben felhalmozódó iszonyatos mennyiségű tudást, a technikák világot formáló eredményeit tekintve ment, nyilvánvalóan... Csakhogy Vörösmarty mélyebbről kérdez: 'De hát hol a könyv, mely célhoz vezet? / Hol a nagyobb rész boldogsága?' És innen nézve már egyáltalán nem olyan nyilvánvaló a válasz."

A továbbiakban a szerző voltaképpen a kötet egészét, az ember mind gyorsabb történeti evolúciójának menetét foglalja össze. Attól a pillanattól, amikor az evolúció "agyánál fogva" kiemeli "állattestvérei populációgenetikailag meghatározott, lassú változásainak világából" a görög kultúra aranykoráig, az emberi szellem legfényesebb teljesítményéig. (Igazság szerint a teljes gondolatsort idéznünk kellene).

A végkövetkeztetés: "A technikai gazdasági fejlődést lefölözhette egy szűk hatalmi elit, de csak akkor, ha nem feledkezett meg végletesen és vég nélkül a nagyobb rész boldogságáról; méghozzá minél fejlettebbé és bonyolultabbá vált a technika és a gazdaság, annál kevésbé. A technológiák és a gazdaság fejlődése így egyben az ember szabadulását egyengette. Szabadulását kényszereinek s kötöttségeinek nyűgeiből, a társadalmiakból csakúgy, mint a természetiekből, ha persze soha nem is könnyen és automatikusan, s többnyire küzdelmek árán. De gondok és nehézségek ellenére a technikai-gazdasági fejlődés hatalmas, új cselekvési lehetőségeket nyitott meg, valósággal új szabadsági fokokat teremtett az emberi közösségek életében. Éppen itt, éppen ezzel kezdődik azonban az újabb s minden addiginál nagyobb probléma: mit fog kezdeni felszabaduló munkaerejével a közösség kicsi, de egyre fontosabb hányada, amely már nem kényszerül közvetlenül élelemtermelésre?

A közvetlen mezőgazdasági munkából felszabaduló részt az első birodalmakban, városkirályságokban és a palotagazdaságokban, többnyire csaknem teljesen a hadakozás, az udvartartás, az ellenőrzés, az államigazgatás céljaira fordították...".

Nem, a világ a "nagyobb rész" számára nem vált emberségesebbé, a görög világot is jellemző hatalmi politika, a terjeszkedés, melynek thuküdidészi rajzába -- az adás elhangzásának időpontjában -- nem volt túlságosan nehéz a szovjet birodalom elkerülhetetlen végzetének próféciáját is beleérezni, egy idő után inkább az elnyomás elmélyüléséhez, semmint a társadalom jobbulásához vezetett.

Végül azonban Vekerdi László is Vörösmartyval kérdez vissza: "'De hát ledöntsük, amit ezredek / Ész napvilága mellett dolgoznának? / A bölcsek és a költők műveit, / S mit a tapasztalás arany / Bányáiból kifejtett az idő?' S végül is nem arról szól minden valamire való tudománytörténet, akarja vagy sem, amit a tapasztalás aranybányáiból kifejtett -- az ember által és az ember ellenére -- az idő?"

A tudomány fejlődése végső fokon Vekerdi László számára is fokozatos és egyirányú emelkedés. S ezt a gondolatot akkor, elhangzásának pillanatában -- főként az előadó fenntartásait is figyelembe véve -- nem esett nehezemre elfogadni. Ma mintha már nehezemre esne.

A nyugtalanító alapkérdést természetesen ezúttal is maga Vekerdi László fogalmazza meg, méghozzá az első előadások egyikében (Lascaux öröksége): a szimbolizálás képességének birtokába jutó hominidák gondolkodásstílusa, "a társadalmi és kognitív tartományok kölcsönös átjárhatóságával miért és hogyan illeszkedhet olyan pontosan a tudásszociológiai megalapozottságú modern és posztmodern tudományfilozófiához? Netán ezekben a tudás- és tudományfilozófiákban is a felső paleolitikum vadász-gyűjtögetőinek mítoszteremtő tudása és mestersége folytatódik? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a felső paleolitikum művészete -- amint Fülep Lajos hangsúlyozta -- egzisztenciális jellegű volt, -- de vajon csakugyan ez indíthatta el az emberiséget önmaga és a világ értelmezésének (és félreértelmezésének) hosszú útján? Ez nyitott kaput a véges végtelenbe?"

A kérdés függőben marad, s a szerző az 1996-os pótlásokban sem tér vissza rá. Pedig a tudománytörténet-írás alapvető és mind aktuálisabbá való problémája sejlik fel benne: a modern értelemben vett tudomány és technika haladása valóban pusztán emelkedést jelent? Vagy jelent egyebet is? Esetleg süllyedést?

A kérdés a könyv Fémek titkai című fejezetében a hésziodoszi aranykor-mítosz kapcsán (amúgy mellékesen) azért mégiscsak fölbukkan, de a megoldás tipikusan "fölvilágosult". "Az aranykor mítosza abból a realitásból táplálkozott, hogy amikor a fémek még csak kultikus eszközök voltak -- s elsősorban az arany, amit könnyebb volt előállítani, mint a bronzot, vagy a vasról ne is beszéljünk --, akkor még nem öltünk a fémfegyverekkel, boldog békeidők lehettek. Ami persze épp oly öncsaló nosztalgia, visszavetített ábránd volt, mint számunkra a századforduló békeidői." Valóban így lett volna? Lehet, de engem Várkonyi Nándor Ötödik emberének Az öt nemzetség című fejezete az ellenkezőjéről győzött meg...

A kérdésre, hogy mi az oka az őskor és a posztmodern idők közti meglepő párhuzamoknak, Vekerdi László szerint "Gondolkodási kollektíváinkba -- egyfajta társadalmi modulokba -- zártan aligha remélhető válasz. Kilépni pedig senki a maga gondolkodási kollektívájából nem képes,, hangoztassa mégoly Ielkesen, sőt meggyőződéssel a "másság" elismerését. A "modulok" közti "átjárhatóságot" lehetővé tévő általános társadalmi intelligenciának (értelemnek és belátásnak) pedig semmi nyoma. vagy inkább csak holmi kváziarcheológiai nyoma lelhető; egy-két derüItebb korszakban s egynehány (a Homo sapiensnél emberibb) koponyában? Errare humanum est; ami magyarra úgy is fordítható, hogy tévedni az humánum. Tévedni az ember sorsa. Nem csak baj ez, ellenkezőleg, szerencse is lehet. Hisz leginkább talán a tévedés belátásával viszi előrébb az embert az értelem; a tudás inkább csak már elért eredmények megtartásához elég, a "túléléshez". Az előrejutáshoz tévedni kell. Tévedni tudni kell. "

Azzal a ma már mind sűrűbben felmerülő gyanúval, hogy a tudománytörténet privilegizált témája, a tudományos-technikai "fejlődés" egy ilyen grandiózus, bár bizonyos értelemben kétségtelenül produktív tévedés, Vekerdi tanár úr sajnos már nem néz szembe. Kár, mert azzal az elemzőkészséggel, tájékozottsággal és tisztánlátással, mely gondolkodására jellemző, bizonnyal volna a témáról megszívlelendő gondolata, s ma már az előadások egyik gyakran hivatkozott szerzője Giorgio de Santillana, a Massachusetts Institute of Technology tudománytörténet professzora is úgy véli, hogy a világ, mint egész, jóval távolabb van tőlünk, mint az őskor emberétől, sőt úgy tűnik, mind távolabbra kerül: "a göröggel és a latinnal való élő közösség megszüntetésével elvágtuk az omphaloessát, a köldökzsinórt, mely kultúránkat -- vagy legalábbis annak felső szintjét -- Görögországgal kötötte össze éppen úgy, ahogyan akkor a pithagoreusi és orfikus hagyomány részesei Platón és mások révén összekapcsolódtak a legősibb Közel-Kelettel. Vannak jelei annak, hogy ez a rombolás egy újabb középkorhoz fog vezetni, mely sokkal rosszabb lesz, mint az első volt." (Giorgio de Santillana és Hertha von Dechend: Hamlet malma, értekezés a mítoszokról és az idő szerkezetéről, Pontifex Kiadó, 1995).

Provokatív mondatok. S mivel a szakma egyik elismert, bizonyosan nem közönségsikerre ácsingózó vagy szellemi divatok után loholó képviselőjének tolla alól kerül ki, aligha tudható le egyetlen kézlegyintéssel. Santillana a modern szellem legnagyobbjaival egyetemben úgy véli: annak ára, hogy mind mélyebbre hatoljunk az anyag titkaiba, illetve a kozmosz mind távolabbi rejtélyeit fürkészhessük ki, a kozmosz és önmagunk elvesztése volt.

A görögök "összekapcsolt kozmológiájá"-t, amint azt Oudemans és Lardonis Antigoné monográfiája kapcsán Vekerdi László is megállapítja, a modern ember a racionalista világkép "szétkapcsolt kozmológiájá"-val cserélte fel. Világlátásunk szélsőségesen egyoldalúvá torzult. A technika a maga mindenhatóságának mítoszával felfalni látszik az emberi kultúrát, mely eredetét tekintve az ember és a kozmosz kapcsolatát intézményesítő kultusz fogalmával áll összefüggésben.

Vekerdi László nem véletlenül választja könyve címéül épp "A véges végtelen"-t, ezt a különös szókapcsolatot, mely a nyugati civilizáció elvont végtelenségét a keleti kultúrák konkrét végtelenségére cseréli föl, s melyre Féja Géza -- irodalomtörténetének harmadik kötetében a Nagy vállalkozások korában -- Ady világképének mélységeit kutatva sajátosan magyar filozófiai rendszert is épít. A modernitás nagy paradoxona Vekerdi Lászlót sem hagyja nyugodni. Igaz, az empirikus-racionalista tudományfelfogással vitába soha nem bocsátkozik, a kötet legtermékenyítőbb feszültségét mégis a technikai civilizáció és a kultúra, az empirikus-racionalista világkép és mítosz lappangó, de előadásról előadásra megújuló konfliktusa adja.

Vekerdi László tudós, a legkomolyabbak közül való, egyszersmind azonban a művészetek rajongója, a lét és a tudomány nagy titkainak megbűvölt vallatója is, akit úgy vonzanak a rejtélyek, mint az éjjeli lepkét a lámpafény. (Hányszor megégethette már magát!) Szövegeit szívesen illusztrálja írók és költők szövegeivel. Thomas Mann bizonyos részekben például már-már történeti forrásként szerepel a könyv oldalain, s a magyar irodalom és költészet is a kötet tanulmányainak egyik társszerzőjévé lép elő.

A szaktudós szűk zubbonya nemigen illik Vekerdi tanár úr szellemének tágasságához, s az előadásokat egyéb vonatkozásokban is olyannyira jellemző antidogmatikus attitűd szintén megkövetelné az alternatív tudományfelfogásokkal való szembesülést. (Ezek létjogosultságát A tudás és tudomány című kötet írásaiban maga is elismeri, képviselőivel szemben mégis könyörtelennek mutatkozik, műveiket sommásan "pszeudomisztikus halandzsá"-nak "holisztikus redukcionizmus"-nak, "püthagoreizmus"-nak minősíti...)

A tapasztalás kultusza, a kísérletező tudomány a modern világ valóságos csodáival ajándékozott meg, de visszavette tőlünk a világot. Még fülünkbe csengenek Szilágyi Domokos szatírájának sorai: "Kimondhatjuk akkurát, / hogy fejlődtünk, de akkorát." A modern kor nagy babonája, a fejlődésmítosz törhetetlenül tovább él körülöttünk. Santillana "intellektuális gőg"-ről beszél, "mely a Haladás magasából ítélkezve az archaikus múlt megannyi évszázadát teleszkópszerűen tolja össze szellemtelen, primitív gagyogássá... " Persze ő is tévedhet, mint oly sokan az emberi szellem története során.

Feltevéseit azonban ma már aligha lehet megkerülni. Egy róluk folytatott vitában Vekerdi Lászlónak -- könyve is kitűnő bizonyság rá -- igencsak lehetnének érvei. Pro és kontra egyaránt.

Bíró Béla

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK