2004.10.10.
Életemben két igazán szabad emberrel találkoztam. Nagy
szerencsémre egyikőjüket, a zseniális matematikus Erdős Pált közelebbről is
ismerhettem, Vekerdi Lászlóval azonban csak néhány, többnyire felszínes
találkozásra emlékszem, a Magyar Tudomány szerkesztőségében.
Néha betoppant egy áttetszően vékony, kedvesen udvarias,
halk szavú ember, aki többnyire könyvrecenziót hozott szerkesztőtársamnak,
Csató Évának. De azért nagyon jól tudtam, hogy ez a félszegen szerény, törékeny
ember a kultúra - az egyetlen, az egyetemes kultúra - igaz, dacosan őszinte
prófétája.
Egy szabad ember, szabad elme. Az egyik legműveltebb,
legtöbbet olvasott magyarként személyi igazolványában "szakképzettség
nélküli" bejegyzés áll. Anekdota szerint az új igazolványt kiállító
rendőrtiszt nem hitte, hogy orvosként matematikus is, ugyanakkor könyvtárosként
dolgozik. Maga vallja: ő csak "egyszerű könyvtáros". Doktori címét
egyébként a debreceni klinika egykori nagyra becsült belgyógyásza (itt és így
kezdődött legendás barátságuk Németh Lászlóval) sohasem használja. Igaz, rég távozott
a gyakorló orvosi szakmából, hogy – már nem túl fiatalon – mélyen behatoljon a
matematika birodalmába.
Különállás
1956 után Vekerdi is a kegyvesztettek sorát gyarapítja.
Ekkor menti ki Rényi Alfréd őt is meg a kiváló matematikatörténészt, a nemrég
elhunyt Szabó Árpád akadémikust. "Amikor az 1957-es viselkedésem után
kitettek az egyetemről, Rényi maga mellé vett a matematikai intézet könyvtárába
azzal az indokkal, hogy létesít egy matematikatörténeti osztályt." Rényi
emberi nagyságát példázza ez a lépés, ahogyan az is, hogy az ítélet nélkül
Recsken raboskodó, frissen szabadult kiváló matematikust, Alpár Lászlót is
felveszi ebbe a nagyszerű intézetbe. Az örömteli munkának 1970-ben vége szakad.
Fiatalon, alig 49 évesen meghal Rényi, nincs, aki Vekerdi Lászlónak védelmet
adjon egy nemtelen támadás utáni hajszában. Ledorongoló cikk jelenik meg a
Népszabadságban Vekerdinek Németh László művészi portréját megfestő könyvéről.
A szerző elmegy az intézetből, még mielőtt az új igazgatónak kellene kényszerűen
kiadnia a felmondását.
Ismeretmagasság
Ekkor lép színre Kenéz Ernő, az Akadémiai Könyvtár
igazgatója, "a Párizsban tanult romanista", aki odaveszi a
szerzeményezési részleghez (a csikorgó nyelvújítási szó a könyvbeszerzési
munkát takarja). A hatalmas tudású könyvember igazi helyére kerül, ő javasolja,
milyen műveket vásároljon meg az Akadémia könyvtára. Legendák itt is keringenek
róla. Amikor az egyik nagyszabású takarékossági időszakban le kell faragni a
beszerzési keretet, Vekerdi ártatlanul azt javasolja: az akadémikusok ajánlják
föl egyhavi tiszteletdíjukat. Hozzáteszi: ha kevesebb a munka, persze ő is
kisebb bért kér.
Az adomáknál, legendáknál többet mondanak a tények. Csak
éppen vigasztalanul nehéz akár ennek töredékét elmondani. Mert egyforma magasságokba
tudja vinni hallgatóját-olvasóját akár a köztünk élő Galileiről, Bolyai János
hagyatékáról legyen szó, akár a középkori orvoslásról vagy a könyvnyomtatás
kezdeteiről. Egyetlen lektori jelentése is mutatja hatalmas ismeretgazdagságát,
teljesen új szemléleti közelítéseit. "Ha többé-kevésbé szakmabeli az
olvasó, akkor inkább csak tátog, kapkodja a fejét: honnan tudja Vekerdi ezt is
meg azt is? (...) De olyan alapossággal, olyan átfogó tárgyismerettel, hogy az
olvasó esküdne rá: csak ez lehet a szakmája" – vélekedik róla Benedek
István, orvosként, művelődéstörténészként maga is kiváló. Rádiósorozata, A véges végtelen remek előadásfolyam,
amellyel valóban megajándékozza a hallgatót. A szerkesztő Herczeg János
megfogalmazásában: "Vekerdinek nemcsak hatalmas „adatbázis” van a fejében,
hanem korlátokat és sablonokat nem ismerő „keresőprogram” is dolgozik
benne."
Kiváló szellemi-erkölcsi hátteret adtak neki szülei, az
igényes pedagógusok. Nem a híres iskola, mert fiuk, a debreceni Református
Gimnázium egykori tanulója így emlékezik: "Talán illetlenség ezt mondanom,
de ez az igazság, nagyon utáltam oda járni." Édesapja, Vekerdi Béla a
Református Gimnázium matematika-fizika szakos tanára, édesanyja a Szabó Magda
műveiből oly jól ismert Dóczi Református Leánynevelő intézet igazgatója volt. A
két nagyszerű pedagógussal méltatlanul bántak el, a református egyház is meg a
magyar sorsváltások buzgólkodói is.
Együtt. Sokatmondó és találó a címe
annak a füzetnek, amelyben tudósok és szerkesztők hajtanak fejet ez előtt a
rendkívüli és szabad intellektus előtt. Érdemes a tisztelgőkről is szólni megérdemlik.
Az immár 135 éves Természet Világa (a világhíres Nature brit folyóirattal közel
egyszerre létrehozott Természettudományi Közlöny utóda) ad ki évente két-három
ilyen különszámot. A világűrkutatástól a matematikán át az orvostudományig, a
Bolyai-megemlékezésig, az informatikáig ívelő kiadványok megjelentetésében
egyébként nem a koncepció kialakítása, a szerzők kiválasztása, a szerkesztők
munkája az igazi bravúr, hanem a szűköske pénz összeszedése.
Csendes géniusz
Nem kevésbé
küldetéses szerepet játszik a Vekerdi-művek kiadásában egy kis kiadó, a
Typotex. Szolgálatukat nem kíséri jólét. De éppen az ünnepelttől tudhatjuk: a
kultúra hazai támogatásának sorsa mifelénk mindig így alakult, hiszen 1473-ban
Hess András nyomdája is elsorvad Budán; az egyébként közismerten fényűző Mátyás
király nem patronálja, miközben a sokkal kisebb vagyonú-hatalmú német
választófejedelmek egyre-másra csalják magukhoz a jó nyomdászokat.
Vekerdiben, a fiatalok Laci bácsijában a csendesség, a szerénység mögött
minden bizonnyal sok keserűség is meghúzódik. "Ha újra születhetnék, nem
születnék újra”- mondja fájdalmasan, bár hozzáteszi: „De ha már az ember él,
akkor szeretni kell az életet.”
Vekerdi László irodalomtörténész, Debrecen, 1924. Szűkszavú életrajza szerint Debrecenben,
majd Budapesten kutatóintézetben dolgozik, aztán az MTA könyvtárának
főmunkatársa. Főbb kitüntetései: Szent-Györgyi Albert-díj (1992), József
Attila-díj (1992), Soros-életműdíj (1993), Pro Literatura Díj (2000), Széchenyi-díj
(2001).
Fontosabb művei:
Kalandozás a tudományok történetében (1969),
Németh László alkotásai és vallomásai tükrében ((1970),
Befejezetlen jelen ((1971),
Így élt Newton ((1977),
Vígh Tamás (1983), Tudás és tudomány ((1995),
"A tudománynak háza vagyon" (1996),
A véges végtelen (Herczeg Jánossal, 1996),
A sorskérdések árnyékában (1997),
Így élt Galilei (1998),
A közértelmesség kapillárisai (2001).