
Megjelenés: 2006
Oldalszám: 172 oldal
Formátum: A/5, fűzve
ISBN: 978-963-9548-38-1
Témakör: Zeneelmélet
Eredeti ár: 1650 Ft
Webshop ár: 1237 Ft
KOSÁRBA
Zsebenciklopédia
A zenetörténet-írás meg-megújuló vágya, hogy az egyes korok zenéjét egy
általános eszmetörténeti folyamatba csatornázza be, hogy kimutathassa:
a zenészcéh mestereit sem hagyja érintetlenül a korszellem. Ki tudja,
miért, de jólesik hinni abban, hogy valami - nevezzük paradigmának vagy
világszellemnek, konceptuális hálónak vagy közgondolkodásnak - egy
irányba mozdítja a festők ecsetét, a költők képzeletét, a felfedezők
iránytűjét és a zenészek melódiáit. A zeneesztétika és az eszmetörténet
nagy leegyszerűsítések árán ugyan, de többé-kevésbé kéz a kézben
bukdácsol el a 18. század végéig, majd a zavaros 19. században
illedelmesen megtorpan. Minden egész eltörött - szajkózhatnánk Adyt, és
rámutathatnánk arra, hogy Mendelssohn és Liszt ég és föld, Wagner és
Brahms menny és pokol (vagy fordítva), s mélyen hallgatnánk arról, hogy
öregedésünkkel párhuzamosan egyre több hasonlóságot érzünk a század
nagy zsenijeinek alkotásaiban. Azon kapjuk magunkat, hogy nyilvánosan a
zenei köznyelv felbomlása miatt siránkozunk, otthon pedig - úri
magányunkban - intellektuális alkalmatlanságunk miatt, mely újra és
újra megakadályoz bennünket, hogy a 19. század nyelvi sokféleségének
mélyén megleljük a közös gyökeret.
Ahol a "szintén zenész" szellemtörténész megáll, ott van az igazi
terepe a nagy formátumú zenetudósnak, akiből jó, ha kettőt szül egy-egy
évszázad. Ilyen formátumú gondolkodó volt Carl Dahlhaus (1928-1988),
akihez igen jól illik ez a kisalakú könyvecske, mely kitűnő magyar
fordításban (Zoltai Dénes munkája) jelent meg a múlt év végén. Dahlhaus
kötetének tétje nem csekélység: a romantikus zeneesztétika és a század
zenei gondolkodásának egyik alapfogalmát, a hangszeres zenéhez (azaz a
voltaképpeni zenéhez) kapcsolódó "abszolút zene" fogalmát fejti fel;
egy olyan, ellentmondásokkal és elágazásokkal terhelt kategóriát
rekonstruál, mely 150 éven keresztül lényegi módon határozta meg a
zenével kapcsolatos elképzeléseket. Alapfogalom tehát, "amelyet be kell
mutatni, hogy megértsük: mi volt egyáltalán a zene a 19. században -
abban a században, amelyből a hangverseny-repertoár legnagyobb része
származik". Ez a repertoár jórészt a német zenekultúrából származik,
melyben az abszolút zene eszméje fokról fokra e "kultúra esztétikai
paradigmájává vált". Abszolút, azaz mindenféle külső programtól,
szövegtől, képi asszociációtól független műalkotás, melynek sajátos,
csak önmagára vonatkoztatható és önnön belső logikájából kibontható
értelme van. Műfaji alapesete a szimfónia vagy a vonósnégyes, melyek
"költői lényege" túl van a szavak "végesben és a fogalmiban fogva
maradt nyelvén".
Rendkívül koncentrált, tömény és velős, könnyen olvasható, de nem
könnyű olvasmányról van tehát szó, melyben az enciklopédikus tudású
szerző tíz alfejezetre osztva egy korszak-monográfiára való információt
és tudást sűrített össze. Egy viszonylag rövid (alig ötoldalas) és
önmagában kompakt dahlhausi gondolatmenet kommentárokkal megtámogatott
felfejtésére például - saját oktatói gyakorlatomra hivatkozom - éppen
hogy csak elegendő volt egy kilencvenpercnyi főiskolai előadás. A
teljes könyv feldolgozására valószínűleg két szemeszter sem lenne elég.
Ez persze előnye, s nem hátránya a tankönyvnek, mely a "Felsőoktatási
Pályázatok Irodája által lebonyolított Tankönyvtámogatási Program
keretében jelent meg".
Dahlhaus nem pazarol időt módszertani kérdésekre, nem határozza
meg az elemzett és az értelmezett szövegrészek körét, műfaját; nála a
regény, a zenei esszé és a filozófiai értekezés - felesleges indoklás
nélkül - azonos súlyú forrásként esik a latba. Könyvének első két
fejezete még többé-kevésbé megfelel a hagyományos, lineáris szerkezetű
tudományos érte-kező próza formai konvenciójának: fogalmat definiál,
illetve félreértéseket tisztáz. Később aztán mozaikszerkezetre vált,
minden rész önálló, kerek egészet alkot (visszatekintve a két első rész
is inkább ilyen), melyekben itt-ott felbukkannak a megelőző vagy
következő részek témái, motívumai. A visszatérő idézetek megújuló
kontextusokba ágyazódnak, miközben Dahlhaus egy pillanatra sem hiteget
azzal, hogy ezeket rendszerbe lehetne foglalni. Módszerének alappillére
a fogalmak körültekintő megértése, mely legtöbbször az utólagos
értelmezések és félremagyarázások letakarítását is jelenti. Elképesztő
magabiztossággal és meggyőző erővel határozza meg egy Wackenrodertől
vagy Tiecktől származó gondolat (a megfogalmazás pillanatában) aktuális
referenciáit és érvényességét. Dahlhaus irtózik a felszínességtől,
gondolkodását és módszerét jól jellemzi a következő idézet: "É
óvakodnunk kell attól, hogy túl gyorsan akarjuk Hanslickot meg-érteni.
És ami kerülő útnak tűnhet, az a legközvetlenebb bejárat. Hanslickot, a
könnyen érthető írót Hegelre, a nehezen érthető filozófusra kell
vonatkoztatnunk, ha valóban meg akarjuk érteni, hogy Hanslick
egyáltalán mire gondolt, hogy mi is az a probléma, amelyet meg akart
oldani." Dahlhaus - szinte félvállról, de igen imponálóan - megjegyzi,
hogy Hanslick vitát "implikált a hegelianizmussal (É), mégpedig inkább
az értelmiségi köznyelvbe behatolt hegelianizmussal, semmint autentikus
Hegel-szövegekkel." De Dahlhaus nem áll meg pusztán a hegeli fogalmak
sajátos, hanslicki jelentésének kibontásánál, új tájékozódási pontot is
kijelöl, mégpedig Humboldt nyelv-elméletét (ismét beszédes
megjegyzéssel fűszerezve: Hanslick nem "Humboldtot idézi, hanem Jacob
Grimmet"). A pazar gondolatmenet lezárásaként pedig egy jellegzetes
dahlhausi konklúzióval találkozhatunk: "A hanslicki formafogalom, ez a
látszólag száraz empirikus kategória csak az abszolút zene romantikus
metafizikájának, a humboldti nyelvelméletnek és a hegeli dialektikának
itt vázolt háttere előtt ölti fel a maga sajátos alakját és színét."
Dahlhaus más írásaiban behatóan foglalkozott a 19. század - vagy
ha tetszik: a romantika - korszakolási problémájával. Hosszú vagy rövid
19. századról beszélhetünk? 1814-ben kezdődött és valamikor az
1870-80-as években már vége is volt, vagy 1789-től tartott 1914-ig? Úgy
tűnik, hogy az abszolút zene eszmetörténeti analízise a hosszú 19.
század koncepcióját erősíti, Herderrel, Wackenroderral, Tieckkel már a
18. század utolsó évtizedében elkezdődött és jócskán belenyúlt az
1910-20-as évekbe. A 8. fejezet (A zene három kultúrájáról) a
legnagyobb történelmi időt átfogó részlete a könyvnek, egészen
Schönbergig tekint előre, benne a korábban felmerült és tisztázott
fogalmak bámulatos bőséggel teremnek újabb és újabb szellemtörténeti
összefüggéseket; szívesen írom ide valamelyik bestseller krimi
címlapmondatát: lebilincselő olvasmány.
Kapcsolódó recenziók
- Carl Dahlhaus: Az abszolút zene eszméje (Zsurzsán Anita, Kritika és Kultúra, 2010-04-12)
- Zsebenciklopédia (Molnár Szabolcs, Magyar Narancs, 2005-5-26)
- Az abszolút zene (Kerekes Tamás, http://magicafe.hu, 2008-5-28)
- Az abszolút zene eszméje (Zsbenci , shvoong, 2007. augusztus 15.)
- Az abszolút zene fogalmának vargabetűi (, muzsikanet, 2004. július)
- Carl Dahlhaus: Az abszolút zene eszméje (Pintér Tibor, Élet és Irodalom, Ex Libris, 2004. november)
- ZENE – A ZENÉK TÜKRÉBEN (Dolinszky Miklós, Holmi, 2005. augusztus)
- Az abszolút zene eszméje (Ránki András, Fidelio, 2004.12.31.)
- Az abszolút zene eszméje - Carl Dahlhaus könyve (Dauner Nagy István, momus.hu , 2005-01-17)
- Kierkegaard a folyosón (Pintér Tibor, BUKSZ, 2004 tél)