Kell-e beszélnünk a zenéről? Lehet-e beszélni róla egyáltalán? A hangokon túl szükség van-e a nyelv kifejezőképességére is? Szükség van-e zeneelméletre a zene gyakorlatához? Vagy adjuk át magunkat az esztétikai élvezetnek, és bízzuk az eszmefuttatásokat a beavatottakra? A kérdések száma végtelen is lehet, ha a zenéről beszélünk. És ha zenéről ’beszélünk’ akár még azt is mondhatnánk, hogy a zene mindössze kétszáz éve kezdődött, ahonnan Dahlhaus is kezdi a történetét.

Carl Dahlhaus 20. századi gondolkodó neve ismerősen cseng mindazok számára, akik a zenét a hangokon túl is meg akarják ismerni. Olyan kiváló zenetörténészről van szó, aki nélkül nehezen juthatnánk el a zene abszolút fogalmának megismeréséig. Ha egyáltalán el lehet jutni odáig, hisz a századok során gyakran félreértett és vitatott fogalomról van szó.  Dahlhaus, a Typotex Kiadó gondozásában megjelent művében Az abszolút zene eszméjében visszavezeti (bevezeti?) olvasóját a 19. századi romantikus zeneesztétikába, a mára alapfogalommá vált abszolút zene eszméjéhez. De mi is ez az abszolút zene? Maga a kifejezés Richard Wagnertől ered, és az idők során megannyi magyarázat tapadt hozzá. E. T. A. Hoffmann állítása szerint, ha a zenéről mint önálló művészetről beszélünk, akkor mindig csak a hangszeres zenére volna szabad gondolnunk. Tehát az abszolút zene meghatározása tulajdonképpen maga a hangszeres zene, azaz a „tiszta” zene. Egy olyan nyelv fölött álló egyetemes nyelv, amely képes az abszolútum kifejezésére, és eljutni a dolgok belső lényegéhez. Eljutni a végtelenbe. Amit nem képes kifejezni a beszélt nyelv, kifejezi a zene. „Zenében gondolkodni, hangokkal gondolkodni, ahogyan az író szavakkal gondolkodik.” – írja egy 1895-ös tanulmányában Jules Combarieu. Így nem csoda, hogy az abszolút zene fogalma számtalan kérdést vet föl nem csupán a zenetörténészekben, hanem a filozófusokban is.

Dahlhaus figyelmét tehát nem véletlenül keltette fel az abszolút zene eszméjének problémája. Már a mű elején számtalan kérdés merül fel, melyekre a könyv során igyekszik is választ adni. És bár a szerző gondolatmenete néhol tekervényes, sokat segít az olvasónak azzal, hogy kijelentéseit általában példákkal is alátámasztja. A műben Dahlhaus ismerteti az abszolút zene fogalmának történetét, valamint könnyen áttekinthető képet ad a 19. századi zeneesztétikáról, a különböző romantikus zene- és művészetelméletekről. Az abszolút zene 19. századi fogalomtörténetéből lineárisan átvezet minket a 20. századi értelmezések problematikájába, egészen az abszolút zene tagadásának lehetőségéig. A szerző természetesen olyan problémákat sem hagy figyelmen kívül, mint a zene befogadása és interpretációja, vagyis a zene vizsgálata egyfajta érzésesztétika szempontjából. Amit pedig különösen érdekesnek tartok, hogy Dahlhaus egy külön fejezetet szentel az abszolút költészet és az abszolút zene létjogosultságának kérdésére, azaz megpróbálja összekapcsolni a romantikus zeneesztétikát a szimbolikus költészettel, hisz mindkettő alapja a tiszta formákhoz való visszanyúlásban rejlik. A szerző mindemellett kitér a zene különböző kultúráira és hagyományaira: többek között kiemeli Beethoven és Bach, vagyis „a német zene” tradícióját és hatását a 20. századi zenére, ugyanis Arnold Schönberg a két halhatatlan zeneszerző örökösének tekintette magát. Dahlhaus műve azért is nagyszerű vállalkozás, mert hozzásegít ahhoz, hogy megértsük, milyen változásokon ment át a zenéről való gondolkodás az elmúlt századokban – különös tekintettel az abszolút zene köré fonódó elméletek és viták körében.

Annak ellenére, hogy Dahlhaust elsősorban zenetörténészként emlegetik, érdemes felfigyelni a mű fordítójára, aki nem más, mint Zoltai Dénes. Úgy gondolom, hogy a szöveg szempontjából mindenképp érdekes lehet, hogy egy esztéta ’nyúlt hozzá’. Mintha a zenetörténész és az esztéta együttesen lenne jelen a szöveg mögött.

Egyszóval kulcsfontosságú Carl Dahlhaus műve ahhoz, hogy megértsük a modern zeneelmélet kialakulásának körülményeit. És nem csak a beavatottaknak, de a zenekedvelőknek is lebilincselő olvasmány lehet.