A mozgalmas korok aktualitása, úgy tűnik: örök. Néha beleborzongunk, amikor a múlt nevezetes (főleg tragikus) eseményei rárímelnek korunk napjaira. Ebből a nem mindennapi, mégis mindennapos jelenségből merített ihletet Alain Badiou nevezetes tanulmányáhozSzent Pálról. És a sorsok, helyzetek összezengnek. Az ateista Badiou elemzi Szent Pálnak az egyetemesség apostolának szellemi értékrendszerét. Az ateista és a szent – kissé fonák találkozás. Legalább annyira az, mint a damaszkuszi Pál-fordulatot (legendát) a mártíromságig cipelő Saulé.
Szent Pál is az érem másik oldaláról ismerkedett meg az akkor még új zsidó szektának vélt kereszténységgel. Az üldözőből lett a 13. apostol (a zsidó hagyományban a 13 szerencsés szám), tán ő volt a legfontosabb apostol a kereszténységnek a szektából a világvallás felé vezető útján, ő volt a keresztény vallás ideológiájának, gondolkodási rendszerének és módszereinek megalapozója.
A görög Tarszuszban, diaszpórában született zsidó. A zsidók földje még éli ugyan látszat önálló életét a Római Birodalmon belül, de ellenállásokon és lázadásokon keresztül a megsemmisülése felé halad. A több nyelven is tárgyalni tudó fiatal értelmiségi önmagát keresi e hányatott korban. A zsidók görögnek nézik, a görögök zsidónak. Apostoli leveleiben, vitáiban ő maga is elveti a zsidó prófétai hagyományt és vele együtt a görög (logosz) filozófiát (Pálnak elsősorban a sztoikusokkal, a vérmérsékletétől szögesen eltérő „megélhetési filozófiával” volt elsősorban kapcsolata). A kereszténységet úgy ismeri meg, hogy üldözi. Közben rádöbben, hogy jól jön nyugtalan értelmiségi lelkének ebben a vallások, lázadások, hadjáratok, zavargásokban sodródó római kori világban a megváltás a remény eszméje. „Mert a hús gondolata a halál, a szellem gondolata pedig élet.” (Róm 8,6). Pál lázad és szakít neveltetésével, a zsidó hagyománnyal, szakít a gondolatait kinevető görög agora szellemével, nyitott, egyetemes szellemi birodalomról álmodik, amelybe majd minden ember beléphet. Izgága neofita elhivatottsága az üldözött keresztények között is ellenérzéseket kelt. A jeruzsálemi konferencián csupán gyenge kompromisszumot képesek összehozni a Péter vezette judeo-keresztények és hívei vitáiban. Pálnak erős hitre van tehát szüksége, mindhalálig.
Az erős hit, meggyőződés az értelmiségi egyetlen „biztos” háttere a nehéz történelmi időkben (is!). Hatalma nincs, ellensége viszont egyre több. Marad a biztos pont, az ezerszer újrafogalmazott gondolat, a feltámadás jegyében megváltoztatandó egyetemes emberiségről.
Badiou, mintha követné esszéjének alanya, Pál példáját, akinek még ha nem is bújik bele hitébe, de szellemének jegyeit gyakran magára ölti. Mi mást tehetne egy értelmiségi, egy gondolkodó kaotikus korunkban, ahol hatalmak erodálódnak, ahol egyre inkább magára marad az ember. Hatalma neki sincs… Visszafordul ifjú kora eszméihez „a tőke automatizmusainak szüntelen terjeszkedése, ami Marx egyik zseniális jóslatának megvalósulása: a világ végül alakot öltött, de mint piac, világpiac.”
Párhuzamokat keres Badiou, összehasonlít, és reánk hagyja (többnyire), hogy levonjuk a tanulságot. Szerinte Pálnak sem maradhatott más kiút, mint a feltámadás hite. „Nem én vagyok az egyetlen, aki megkockáztatja az összehasonlítást Leninnel, akinek Krisztusa a kétértelmű Marx volt” – kockáztatja meg akár a sántító összevetéseket is, anélkül hogy hitelesen kibontaná saját felsejlő összefüggésrendszerét.
Badiou provokatív olvasatában Pál kora összecseng a mi korunkkal, hiszen a francia filozófia és pszichológia fenegyerekét (Lacan) idézve „a szorongás (az), amiben nem csalódunk” – adja meg Badiou a gyors látleletet a 21. századról, majd így folytatja: „a ’demokrácia’ egyre kevésbé képes elleplezni a nyomort.” A szingularizmus elméletéből kiindulva (amely ti. azt állítja, hogy értelmezés tárgyának mindig csak egyetlenegy ideális értelmezése lehetséges) végigelemzi Pál írásos, hiteles feljegyzéseit. Közben meghazudtolja a közhelyszerűen terjedő tévítéleteket Pál antiszemitizmusáról, illetve a női nem lebecsüléséről, amelyek általában eltorzított vagy kiragadott idézetekből erednek… Olyankor az idéző bizony (!) nem olvasta végig a gondolatot, pedig néhány sorral lejjebb már a helyére kerül Pál kiegyensúlyozott, egyetemes világképe.
Nem könnyű (villamosba, metróba való) laza olvasmány Badiou könyve. Olvasását nehezíti a sok hivatkozás, a ritkán használt terminus technikusok, az idegen szavak, az olykor nehézkes veretű mondatok. A fordítás (Csordás Gábor) hiányossága vagy a szerzőnek róható-e fel ez – nem tudom. Az utolsó fejezet elolvasása után végül is mindegy. De az olvasó végül elégedetten csukhatja be az aláhúzásokkal kipingált kötetét, és azt érzi, hogy megérte.