A kötet nem kisebb dologra vállalkozik, mint hogy “a művészet kiemelkedő, ismert és ritkán emlegetett műveit a kommunikáció legfontosabb jegyei szerint strukturálja”. A kommunikáció fogalmát természetesen megszorítással, kizárólag a vizuális metakommunikációra szűkítve használja, ami nem lenne baj: az öröm, szomorúság, félelem, düh, harag, undor, meglepődés megjelenítései önmagukban is bőséges anyagot szolgáltatnának egy könyvhöz. A gond ott kezdődik, hogy a lektroálás és a szerkesztés után is igen komoly hibák maradtak a szövegben: például az angol X. Innocent lett a pápa megnevezése a helyes X. Ince helyett, vagy az Ara Coelli (égi oltár) semmiképpen nem fordítható irgalmas szűzanyának. Az ilyen hibákon csúszik el az egész könyv, mert az olvasó elkezdi gyanakvással kezelni a kijelentéseket: miért fedezhető fel például a meglepődés pont ezen vagy azon az angyali üdvözleten? A szöveg nem ad közvetlen választ: minden fejezet elején van egy rövid összefoglaló az adott alapérzelem vizuális kommunikációjáról, aztán hosszú felsorolás következik azon képekről, amelyekről a szerző szerint leolvasható az adott lelkiállapot. Sem bizonyíték, sem részletes elemzés. További gond, hogy az említett műalkotásoknak csak elenyészően kis részéről tartalmaz a könyv illusztrációt, az olvasó magára, illetve az internetre vagy utalva, ha pontosan utána akar nézni egy részletnek.

A részletekről szólva meg kell említeni a lábjegyzetek és/vagy a pontos szövegközi hivatkozások hiányát. Annak ellenére, hogy a szöveg nyilvánvalóan utal korábbi kutatásokra, az olvasó nem kap pontos eligazítást, legfeljebb a bibliográfiában keresgélhet, ha érdekli valamilyen téma.