„Ahhoz, hogy mindenki úgy érezze, jelen van a társaságban, fontos az ottléte, meg kell szólítani a tekintet révén, és a ránézést addig ismételni, míg a kommunikáció kölcsönössé válik.“ Ez a kulcsmondata S. Nagy Katalin Képzőművészet és kommunikáció című új tankönyvének, amelyben nem kevesebbel próbálkozik, mint bevezetni hallgatóit, olvasóit a képzőművészeti alkotásokkal történő kapcsolatfelvétel mikéntjébe.
Pierre-Auguste Renoir: Az evezősök reggelije, 1880-1881
A legtöbb ember szereti, ha a portrék szembenéznek velünk, pillantásukkal követnek bennünket azután is, ha elléptünk a kép elől. A fotográfia feltalálása óta az átlagos tárlatlátogató egyre kevésbé igényli, hogy a műalkotások élethűen visszaadják a valóságot. Egy nyitott műélvezőnek ma már fontosabb szempont, milyen érzelmeket vált ki belőle egy arckép, mint az, mennyire valóságos az ábrázolás. Érdeklődve tanulmányozza a sokféle mozgást, viselkedést, temperamentumot bemutató munkákat, együtt lakni azonban kizárólag nyugalmat árasztó festményekkel szeretne – bizonyítják a kutatások.
El kell gondolkodnunk ezen. Otthonunk, barlangunk maradjon csak a nyugalom szigete!? És miért néznek ránk önarcképeikről olyan komolyan a festők? Miért nevettetnek meg minket olyan kevesen? Miért nem merészel senki úgy kiugrani a keretből, mint Courbet például? Vajon komolyabban vennénk-e Carl Spitzweg művészetét, ha a Szegény költő és többi életképe a valóságot inkább Munch színeivel, felfogásával tematizálná? Ilyen és hasonló kérdéseket vet fel ez a jó kétszáz oldalas kötet.
Diego Velázquez: X. Innocent pápa, 1650 - Francis Bacon: X. Innocent pápa, 1953
Ahogy olvasás közben végigvesszük a gesztusok ábrázolásának jelentőségét, belegondolhatunk, hogy egy portré miként tükrözi művész és modell kapcsolatát, s mint mond közben ez nekünk önmagukról. Miért hőkölünk döbbenten hátra, amikor megpillantjuk két változatban X. Innocent pápa portréját? Diego Velázquez 1650-es művét, s ugyanazon kép 1953-as „átiratát“ Francis Bacon ecsetjéből? A két alkotást nézve, amelyeket a való életben is mérföldek választanak el egymástól – a Velázquez-kép a madridi Pradóban van, míg Bacon hátborzongatóan hatásos munkájához Iowába kell utaznunk –, hirtelen tisztán látjuk, mennyire függ ugyanazon téma ábrázolása a művész személyiségétől.
Sofonisba Anguissola: Önarckép - 1561, illetve 1610
Ebből az okos kis kötetből nem maradnak ki a nőművészek sem. Berthe Morisot, Marie Cassatt, Sonia Delaunay, Paula Modersohn-Becker, és a magyarok: Ország Lili, Anna Margit, Gedő Ilka. Az önarcképekről szóló fejezetben a szerző említést tesz egy általunk kevésbé ismert, a maga korában azonban minden tekintetben elismert és sikeres festőnőről, az olasz Sofonisba Angiussoláról, aki életében tucatnyi önarcképet festett. Az erről szóló passzus után következő dupla oldalon az 1561-ben nagy szemeit bizakodóan és derűsen ránk szegező, 21 éves fiatal nő tekintetét 97 éves verziója követi. Dolgos élet, méltósággal megöregedett asszony néz ránk a karosszékből.
S. Nagy Katalin tankönyve bevezetés, mely vevőre hangolja az egyetemisták agyát. Nincs minden említett alkotáshoz kép a könyvben, így a hallgatóknak jobb híján be kell nézniük a netre, hogy megtalálják az említett műveket, aktivizálniuk kell magukat, hogy kiderítsék, egyetértenek-e tanáruk állításaival, vagy inkább vitába szállnának-e vele. Nem kaphatják ingyen a tudást, és ez így van jól. Nézni nem elég; az előre megrágott falatok csillapítják ugyan az éhséget, de nem finomítják érzékszerveinket. Az igaz tudásért meg kell dolgozni, muszáj mindenről megalkotni saját véleményüket. Meghallgatni, mit mond – suttog, ordít – egy kép a fülükbe. Különben felülírják az utána jövő hatások. S. Nagy Katalin nem könnyíti meg a diákok dolgát; felveti a kérdéseket, de nem rágja szájukba a választ. Sétál tanítványai mellett, de nem fogja a kezüket.
Noha a szerző itt most szinte kizárólag a nyugati művészet jelrendszerét vizsgálja, a kezekről szóló fejezetben röviden említést tesz a buddhista és hindu művészetben szimbolikus jelentőséggel bíró kéztartásokról. Ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy „Buddha keze sosincs összezárva, mivel a tanítás egyetlen pontját sem tartotta titokban”. Azt hiszem, ez a fő szempontja a jó tankönyvnek. És ez ilyen.
