Valószínűleg a kiadványszerkesztő programok könyvborítók tervezéséhez használt sablonjaiba már eleve beillesztik a „New York Times Bestseller” feliratot, mert alig találni olyan angol nyelvterületről származó könyvet, amelyikre ne lenne ráírva. Ezért sokszor hitetlenkedik az ember, hogy az adott mű valóban szerepelt-e valaha a legkapósabb könyveket bemutató patinás listán – még akkor is, ha a könyv befogadásához nem szükséges egyetemi diploma. Mit szóljunk hát akkor, amikor egy elméleti fizikáról szóló kötetre írják rá, hogy bestseller? Márpedig az, ellenőriztem: tavaly februárban és márciusban biztosan szerepelt a bestsellerlistán, a 31. és a 28. helyen. Az más kérdés, hogy a vásárlók közül hányan olvasták el, és hányan elégedtek meg azzal a jóleső érzéssel, hogy olyan könyvet birtokolnak, amelyet valójában csak az emberiség igen kis töredéke képes befogadni. 

Leonard Susskind Az elméleti minimum című kötetéről van szó. A szerző, korunk talán leghíresebb elméleti fizikusa, akinek életrajzából egyedül a Nobel-díj hiányzik, a könyv ismertetője szerint hangsúlyozottan nem a szaktársainak, hanem a fizika iránt érdeklődő laikusoknak írta a könyvet. Félő, hogy kudarcot vallott. A kötetet ugyanis nem lehet úgy kinyitni, hogy a feltáruló oldalpár ne legyen tele differenciálegyenletekkel, függvényekkel és integrálokkal. Az egyenleteket elválasztó szövegek, akárcsak egy matematikai vagy fizikai egyetemi tankönyvben, pedig leginkább a következő egyenlethez vezető logikai lépést magyarázzák. Van egy mondás könyvkiadói körökben: minden egyenlet felére csökkenti a példányszámot. Ha ez igaz, Az elméleti minimum elég nagy bajban van.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy Susskind műve ne lenne értékes. A benne foglalt tudás minden bizonnyal egy csodálatos elme működésének gyümölcse, csak nem egyértelmű, hogy mi célja volt ezzel az ismeretterjesztőnek szánt kötettel. A cím (Az elméleti minimum) pedig különösen kétségbeejtő. Ha ez a minimum, a továbblépés eleve esélytelen.
A kötetben vannak leíró részek is, amelyek – legalábbis a fejezetek első néhány bekezdésében – önbizalommal tölthetik el azokat az olvasókat, akik legalább annyira emlékeznek a gimnáziumi fizikaanyagra, hogy bármelyik pillanatban le tudnának belőle érettségizni. A tömegről, a gyorsulásról és az erőről szóló fejezet például hat oldalon keresztül abban az illúzióban ringatja az embert, hogy érti, amit a szerző leírt. Csakhogy az itt szereplő ismeretek nem haladják meg a középiskolai fizikaórák szintjét, így legfeljebb ismétlésnek tekinthetők. De hamar véget ér a boldogság, mert jön az Egyszerű példák a Newton-egyenlet megoldására című fejezet, és felismeri az ember, hogy az, amit addig érteni vélt, a valóságban sokkal bonyolultabb, és jobban teszi, ha a kötet továbbolvasása előtt néhány differenciálegyenletekkel foglalkozó könyvön rágja át magát – már ha van ilyesmire indíttatása.