1417 telén egy olasz férfi lovagol Dél-Németország hegyei közt, útban (talán) a fuldai kolostor felé.

Poggio Bracciolini volt már pápai főtitkár, igaz, egy ellenpápa mellett, lesz is még öt pápa főhivatalnoka laikus civilként, hiszen sosem akart pap lenni. (Hogyan számolna el a Vatikánban tizennégy törvénytelen és öt törvényes gyerekével, akik a nála negyven évvel fiatalabb feleségtől születnek? Az egyik fiát – még ez is! – majd fel fogják akasztani Firenzében.) De hősünk most itt, 1417 telén nem Ámor nyomait nyomozza és nem pápai küldetésben jár.

Könyvekre vadászik. Elveszett klasszikusokra, amelyeket az írásbeliség nélküli germán hordák uralta „sötét középkorban” nem forgattak. Nem tudhatja, hogy nagy felfedezés küszöbén van: az ezer év óta lappangó Lucretiusnak a modernitást megalapozó filozófiai költeményét másoltathatja majd le.

„A dolgok természetéről” szóló 7400 soros költemény hatása kimutatható Botticellinél, Giordano Brunónál vagy Galilei, Morus Tamás, Shakespeare, Montaigne, Freud, Darwin, Newton, Einstein gondolatvilágában. Előzményként Demokritoszt és Epikuroszt kell említenünk. Lucretius szerint az univerzum az űrben lebegő atomok összeverődéséből keletkezett, s mi, emberek ugyanabból az anyagból vagyunk, mint a csillagok. Az elemeknek nincs hierarchiájuk.

E felismerés után szükségtelen a képmutatás, a fanatizmus, a vagyongyűjtés, a halálfélelem, az aszkézis, a hatalomimádat. Nincs túlvilág, a lélek is halandó, a létezésnek nincs célja, nincs teremtőnk, nem mi vagyunk a világ középpontjában, az nem minket szolgál. És további – akkori – klasszikus eretnekségek.

Aligha lenne méltányos, ha megveregetnénk a tudós szerző vállát, aki a Harvard professzora, megdicsérnénk könyvét, amely az ismeretterjesztő kategóriában 2012-ben Pulitzer-díjat kapott. Maradjunk annyiban: lenyűgöző.