Florenszkij szellemi fejlődése olyan éles ellentétben áll a kommunista antropológiával, hogy még szeszélyből sem hagyhatták életben. A Moszkvai Egyetem Fizikai-Matematikai Karán végzett, de nem maradt ott tanítani, hanem a Teológiai Akadémiát is elvégezte, majd a Filozófiatörténeti Tanszék docenseként dolgozott 1919-ig. A kultusz filozófiája mellett Kanttal, antik filozófiával és ismeretelmélettel foglalkozott. Vagyis nem a „tudományos világnézet” érvénytelenítette a vallásos hitet a maga megfellebbezhetetlen igazságaival, hanem a tudomány világa bizonyult szűkösnek e sokoldalú gondolkodó számára. A rossz oldalon hajtott be az egyirányú utcába, „reverendás mérnökként” borzolta a kedélyeket, amíg hasznos tudományos ismereteire való tekintettel elviselték a létezését.

Már a kötetet nyitó Istenfélelem című fejezet is érzékelteti velünk azt, hogy az ortodox egyházban nem mentek végbe a Leszek Kołakowski Isten nem adósunk semmivel című könyvében leírt átalakulások, melyek során a modernizáló jezsuiták eltüntették a janzenisták szigorát, igényességét, létrehozva a modern világ viszonyaihoz jól alkalmazkodó hígított változatot.

 Florenszkij szerint nem olyan egyszerű kereszténynek lenni, ezen a téren kárhoztat minden „könnyelmű viszonyt” és „léhaságot”. Nála a kultusz és az istenfélelem a keresztény lét két egymást feltételező aspektusa: „örök kráter, melyben a lávát sohasem zárja le kőkéreg; ablak valóságunkon, ahonnan más világok láthatók; repedés földi létezésünkön, ahonnan a másik világ erőt adó és tápláló áramai áradnak be”.

Emlékezetünkbe idézi a félelmet keltő, monumentális ószövetségi kultuszt, és arra figyelmeztet, hogy ha veszni hagyjuk az istenfélelmet, torz bizalmaskodás maradhat helyette. Óva int attól is, hogy az e világi értékrendhez igazodva erkölcsi tökéletességként fogjuk fel a szentséget, hiszen az valójában „ontológiai tökéletesség, a lét magasrendűsége”, világfölöttiség és kívülállás. A szent ember pedig értelmünk számára elérhetetlen magasságban létezik. Ugyanakkor van e fogalomnak alsó és felső pólusa, van út, lajtorja a két világ között. A kultusz nyit utat az ember számára, ez segíti át a létszférákat elválasztó határokon. Így lehet lentről eljutni a fénybe, és így hatolhat le a fény mélységekbe.  

Ezt a kettősséget elsőként az istenfélelem diadaljelvényének, a paradicsom kapujának, az egyház védőfalának nevezett „életadó Kereszten” mutatja be. Ma a legnagyobb veszélyben lévő szimbólumok közé tartozik a kereszt, nemcsak a próféta harcosai szeretnék eltüntetni, hanem azok is, akik egy kereszténység utáni világba képzelik magukat. Mintha ők is tudnák, hogy ez „Isten szemlélhető, a világ számára megjelenő képe”.

Florenszkij a terjedelem felét szenteli a hét szentség kultikus megjelenítésének. Hosszasan értekezik például az illatokról, amelyek szintén kapcsolatba hozhatók az egymás felett elhelyezkedő létszférákkal. A menta, a tömjén és a rózsa illata „megszokottnak” számít, a szent ereklyék aromája viszont a hegyi ibolyánál is finomabb és illékonyabb, cseppet sem édeskés és émelyítő. 1919-ben személyesen is meggyőződhetett erről, amikor felnyitották Szentéletű Szergij ereklyetartóját, és a nárdus, a topolya, a virágzó szőlő erős illatát érezte.

Nyilván sok olvasójának eszébe jut erről A Karamazov testvérek egyik fejezete, amely Zoszima sztarec temetéséről szól, és a Hullaszag címet kapta. Talán csak az el nem készült folytatásból derült volna ki, hogy miért ábrázolta szentként a sztarecet Dosztojevszkij, ha utána ilyen durván fosztotta meg a szentség e fontos attribútumától. Mindenesetre a naplójában azt írja, komoly változásokat tervez, Aljosa például föllázad Isten ellen, és megöli a cárt.

Kiss Ilona rengeteg munkát fektetett abba, hogy számunkra is hozzáférhetővé tegye Florenszkij műveit.Az ikonosztáz után újabb jelentős művet juttatott el hozzánk, az utószóban pedig a nagy gondolkodó pályaképét is vázolta.