Peter Sloterdijk is Európa történelmének elemzésére tesz politikai-pszichológiai kísérletet, mégpedig a harag (thümosz) mint eredendő, alapvető emberi és társadalmi tényező szerepét vizsgálva. A harag mint tőke felhalmozását, a vele való gazdálkodást valóban ökonómiai fogalmak (haraggazdálkodás, haragbank, haragérték, haragmenedzsment stb.) alapján írja le, az első fejezetben például a thümotikus világ hagyományait és a harag üzleteit a görög premisszáktól a kapitalizmus korszakáig elemzi. Ezt követi a „metafizikai bosszúbank” kialakulásának tárgyalása a haragvó Isten szerepéből kiindulva, majd a „harag kommunista világbankjairól” értekezik, hogy végül eljusson a napjainkra jellemző harag mizantróp szétszóródásáig. Enyhe iróniával áthatott mondatokban bővelkedik a szöveg, a szerző élvezi és meg is akarja mutatni erudícióját, programot is kínál, ám úgy tűnik, az ehhez vezető megvalósíthatósági tanulmány elkészítése még várat magára. Sloterdijk rávilágít a harag szükségességére (az Iliász első mondata Európa legelső szava), adakozó jellegére, azt az anyagcseréhez hasonlítja, ami se nem jó, se nem rossz, sőt, a hellén hagyomány szerint a túlvilágról származó kegyelmi ajándék. A szöveg – vélhetően a gördülékeny és leleményes fordításnak köszönhetően is – olykor inspiráló, sokszor vitatható, iróniával festett mondatokban bővelkedik. „A vallásosság az emberek hozzájárulását jelenti saját medialitásukhoz.” (15.)  A bosszú jelenségének vizsgálata kapcsán: „Az önmagát ideiglenesen visszafogó személy a legelső a történelemben, aki tudja, hogy mit jelent eltervezni valamit.” És még mindig a bosszúról mint a harag tervezett formájáról: „Ha mégis valamilyen előnyös tulajdonságáról kellene beszámolnunk, akkor az az a megállapítás volna, hogy vele eltűnik az alulfoglalkoztatottság lehetősége a bosszúálló életéből.” (108.) Jahve haragjától eljutunk a búcsúcédulákig, azaz Sloterdijk bemutatja, hogyan alakulnak át a haragtömegek kincsformából olyan tőkeformává, amelyet a bankok kezelnek, de közben a tudást is valamiféle tőkemozgáshoz hasonlítja. A zsoltárokra mint a militantizmus genealógiájának hordozóira hivatkozik, míg Isten haragjának krisztianizálását egy olyan transzcendens bankhoz hasonlítja, amelyben az „elhalasztott emberi impulzusok” és a „visszafogott bosszúállási tervezetek” tárolódnak. A megalázottak thümoszának felébresztése a kommunista terv része, a fasiszta népbanknak pedig három változatát különíti el. A mai világhelyzetben a thümotikus erők szétforgácsolódtak, feltehetően azért, mert az új médiumok hálózatba szerveződése ellenáll a harag megszilárdulásának, ugyanakkor a felháborodás nem olyan minőségű immár, hogy világeszményt tudna felmutatni, illetve nem rendelkezünk egyetemes lerakattal a harag számára. A posztkommunista szituációban azzal, hogy visszatér a magántulajdon, az irigységalapú rendszerek kialakulása indul meg, ahol a mindenkit megillető túljutalmazás lesz az egyik szereplő, a korlátok nélküli mohóság a legfőbb emberi jog, és minden piacok piacává a külső megjelenés válik.  A harag jelenkori formái az érvényesülési vágy, a neheztelés és a büszkeség lesznek, de mára – a sokszor hivatkozott Nietzsche nyomán – az is a feladat, hogy a valóságról kialakított kép hivatalos részévé tegyük ezeket. A végső cél olyan tekintélyellenes meritokrácia, amely az egyes kultúrákon belül és egymás között is kiegyenlíti az egymás irányában megrendült morális késztetéseket. De hogy ez milyen lépésekben történik majd meg ennyi felhalmozott harag mellett, most, ebből a könyvből még nem derül ki.