Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 276 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-9664-84-5
Témakör: Művészetelmélet, Fotográfia

Elfogyott

A vizuális antropológia felé

Tekintetváltás

Új Művészet
2008

Manapság a vizuális kultúránk jelenségeinek feltérképezését a normatív attitűdű művészettörténeti megközelítés helyett számos helyen inkább a leíró, elemző igényű kulturális antropológiai szemléletmód, a vizuális antropológia váltja fel. Míg „a kulturális antropológia feladata a kultúra működésének felfedése, leírása, értelmezése, a vizuális antropológiáé pedig az álló- és mozgóképek, de ezen túl a környezet, a tér, a testek és tárgyak rendszerének vizsgálata.”

A külföldi egyetemeken is e képi fordulat szellemében már a cultures studies, illetve a visual studies diszciplína szerepel, azaz minden vizsgálat témája, ami a kultúrával, vagy épp a vizuális kultúrával, a látvánnyal kapcsolatos, s ami az eddigi értékorientált attitűdhöz képest az értéksemleges álláspontot igényli.

Noha a szándékok, a kiinduló alap különbsége könnyen érthető, de a konkrét megvalósulásában a vizuális antropológia módszertanának miben létét azért jórészt homály fedi. Ebben a zavarban való eligazodásra tesz kísérletet Bán András A vizuális antropológia felé című könyve. A kísérletet tesz szó szerint értendő, minden állítása, újabb és újabb kérdéseket vet fel, az olvasó a könyv végére érve odáig jut, hogy az esztétikai alapú szemléletét elvileg ugyan képes lesz távolságtartással kezelni, de az állítások (?) illusztrálására szolgáló példák valójában újabb kérdéseket generálnak, így a könyv hiányai annyiban erényévé válnak, hogy gondolkozásra, újabb problémafelvetésekre sarkallnak.

Sajnos a kiadvány nem egy összefüggő kötet, hanem különböző, a fotográfia területén született, már korábban más kiadványokban megjelent tanulmányainak a gyűjteménye. Valójában leginkább a szakma, még pontosabban a szerzőnek a fotográfiához, illetve a vizuális kultúrához való megváltozott attitűdjét követhetjük nyomon.

Annak, hogy az olvasó bizonytalanságban maradhat, vagyis nem kap könnyen emészthető, látszólag egyértelmű, sarkos állításokat, részben az az oka, hogy maga a szerző is többes identitással rendelkezik szemléletmódját illetően. Egyrészt az őt körülvevő vizuális világban van egy művészettörténészi, értelmiségi normatív attitűdje, mely öröklött és saját esztétikai élményeiből adódó kulturális preferenciákkal rendelkezik, másrészt elsajátította a saját korának vizuális jelenségeire rácsodálkozó, felfedező tudós (szociológus, antropológus) leíró, értéksemleges magatartását, s harmadrészt egy pragmatikus tanári szándéka, hogy ezeket az elvi nézeteit hogyan is lehet a diákoknak átadni, további gondolkodásra, s folyamatos tekintetváltásra inspirálni őket.

Érdekes megfigyelni, hogy a kötet tanulmányainál is e háromból az egyik szempont mindig dominánsabb, s összességében elmondható, hogy az első attitűdtől a harmadik felé tolódik az írások szemlélete. Az első tanulmányokat irodalmias stílus és szemléletmód jellemezi (Szaturnusz lehunyja fél szemét). Az első cikkben még a fotó művészet-nem művészet kérdése is előkerül, s a tanulmányokból kiderül, hogy az ilyen típusú felvetések idővel nem szükségesek, mivel legalább a művészettel foglalkozók körében bizonyos dolgok evidenssé válnak. Így míg a kezdő tanulmányok még épp azt próbálják tudatosítani, hogy a fotó nem egyenlő a valóság dokumentálásával, nemcsak mimetikus funkciója és technikája van, addigra a 21. században megszabadulva ettől a fóbiától újra mertek/mernek valóságdarabokat leképező képeket készíteni.

Noha Bán András a bevezetőjében úgy véli, az életművek áttekinthetetlenek, olykor mégis kísérletet tesz néhány tanulmány erejéig egy-egy alkotói közösség, periódus, illetve attitűd feldolgozására (Vásárhelyi fotós élet a századelőn; Lucien Hervé fotói itthonról; Csiky Tibor konceptuális-fotós munkái)

A kötet legérdekesebb tanulmányai a Vizuális antropológia vs. vizuális kultúra? címmel a modernista művészetfelfogás és a vizuális antropológiai közti szemléletmódbeli különbséget próbálja elméleti módon megragadni, s melyet a következő írása, A vizuális antropológia helyzete a Corvin utca 7. alatt címmel a gyakorlatban is megkísérel szemléltetni, melynek az az egyik legizgalmasabb aspektusa, hogy ebben a helyzetben „a képkészítő egyszerre van jelen a valós térben, az illúzió terében és a befogadói térben.” (228. oldal)

Az is tanulságos, hogy egy problémakör, mint például a privát fotó kérdése egy időszakban miért izgalmas, s később ugyanez a „tekintet”, megközelítésmód hogyan válik aktualitását vesztetté. A Dorka úszik – A privát fotó; A lapok a családi fotóalbumból és a Búcsú a privát fotótól rész épp ezt az utat mutatja be. A hivatásos-amatőr-privát fogalomhármast alkalmazva jelezték, hogy már maga a képkészítés szociológia attitűdje önmagában is műfajt definiált. Ennek elemzése során veti össze André Kertész, Szilágyi Lenke és egy ismeretlen fotós családi albumából való strandolós, egy medencében úszó-lebegő alak fotóját, azt, hogy a 90-es évek előtt – ugyan különböző okok miatt –, de egyik kép sem fért a fotók műfaji-intézményi rendszerében. „Az egyik már akkor is magasan fölötte lebegett, kezelhetetlen volt (el is romlott Kertész és a hivatalos szervek kapcsolata: s a fotográfus nem a magyar államra testálta végül hagyatékát), a másik akkoriban, a 80-as években még nem nyert bebocsátást, a harmadik kapcsán ilyesfajta igény csak bennünk, szintén kívülállókban bukkant fel.” (232. oldal)

A 80-as évek elején a privát fotónak, s így a Kardos Sándor által működtetett Horus Archívumnak kiemelkedően fontos szerepe volt, ebbe a szemléletmódba illeszkedett Forgács Péter Privát Magyarország című filmsorozata. Ez egyfelől a képiség új horizontját nyitotta meg, másfelől máig társadalom- és művészetelméleti forrás. Mivel ezt a kutatást a politikai-társadalomtörténeti környezet motiválta, így a rendszerváltás utáni években az ilyen típusú képeknek más üzenete lett. Ráadásul az azóta a digitális gépekkel és az interneten megjelenő képözön „átlépték a tárgyisasság, a helyhez tartozás, a véges számosság és a ritualizált használat egy sor korlátját.” (269. oldal)

A kötet gondolatébresztő része a szociófotó és az antropológia fotó alkotói látásmód közti különbségnek a bemutatása, bár egy-egy konkrét kép esetében mégis bizonytalanságban marad az olvasó, hogy ott melyik szemléletmód érhető tetten, noha a szerző szerint „ a nézésmód milyenségét azonban a képanyag bemutatásának is sugallnia kell.” (227. oldal) Ugyanakkor végső soron nemcsak a szerzői, hanem az „olvasói”, azaz a befogadói szem és értékítélet is döntő, hogy melyik képet és miért tekintik emblematikusnak egy-egy korszakban.

Az, hogy a vizuális antropológiai megközelítés szembeszáll a modernista, elitista műveltségfelfogással, könnyen érthető. (Bár megjegyzem, ma korunk elitista látásmódjához épp a visual studies legfőbb szakirodalmának ismerete, s ennek az attitűdnek az elfogadása tartozik hozzá.)

Ám az ügyben elbizonytalanodik a néző/olvasó, hogy ez csak a néző magatartásformáját, a „tekintetét” helyezi más dimenzióba, avagy átstrukturálja az esztétikai látásmódunkat is, akárcsak annak az eldöntésében, hogy konkrét képek esetében melyik fotónak mi az (nem műkereskedelmi, hanem szakmai értelemben vett) „értéke”, a fotóművészet részét képezik-e az antropológiai attitűdű képek. S ebben a konkrét szemléltető példa, Bócsi Krisztián fotósorozata, akinél az a tényt, hogy „túl jó képeket csinált”, az antropológiai környezet nem tekintette elég antropológiainak. Van-e, lehet-e valójában találkozási pontja egy a képek minősége iránt közömbösséget mutató tekintet – az antropológus magatartása – és a képek bármilyen szempontból is készített, de mégis a minőséget szem előtt tartó tekintet – fotóművész – között közös találkozási pont?

Elhiszem Bán Andrásnak az előszavában írtakat, azaz, hogy jelen pillanatban „a téma szövevényessége miatt önálló vizuális antropológia tankönyvnek nekiveselkedni: erőt meghaladó feladat” (11. oldal) lett volna, mindenesetre a könyve összességében arra is szolgál, hogy még inkább megteremtse az igény

Bordács Andrea

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK