Ha az építészet művészet, akkor a művészetek közül a legfontosabb, mert mindenkit megérint mindennap. Pallasmaa kötete az új szempontok tárháza.

Az épített terekben – habitusunktól és az építményektől függően – érezhetjük magunkat jól vagy rosszul. Jellemző, hogy a minket körülölelő világnak erre a hangsúlyosan jelenlévő, mindentbefolyásoló elemére a hétköznapokban nem szoktunk reflektálni. Adottnak vesszük, hiszen oly kevés alkalom adódik arra, hogy lényegesen változtassunk rajta – vannak erre szakemberek, építészet, várostervezők, tájépítészek… Az ő kezükben van a sorsunk. De mi van akkor – merülhet fel a kérdés akár a Városliget átszabása kapcsán is –, ha ők valamit nagyon benéznek, máshogy látnak?

Mi van akkor, ha az építészettel kapcsolatos, nem is annyira nyilvánvaló problémák mélyebben gyökereznek, mint az hinni szeretnénk. Mi van akkor, ha a hibák nem az építészeken (és egyéb szakembereken) kérhetők/kérendők számon, hanem az európai kultúra és hagyomány alapvető irányultságán?

Az 1936-ban született világhírű finn építész Juhani Pallasmaa olyan kérdéseket vetett fel az építészet kapcsán, melyek messze túlmutatnak az építészet iránti érdeklődésen/érdektelenségen. Az A bőr szemei című karcsú kötet – karcsúsága ellenére is – szemnyitogató könyv, mely a hétköznapi ember számára reveláció lehet.

Pallasmaa – aki egyértelműen művészetnek tekinti az építészetet – azt a problémát veti fel, hogy ez a művészeti ág, ahogy az egész „európaiságunk” központjában a vizualitás áll. (Nézünk, talán látunk is, aztán minden egyéb csak ez után következik.) Ez önmagában nem lenne, nem is lehetne gond, ha nem járna együtt a többi érzékünk igazságtalan háttérbe szorításával és degradálásával. Ebből következik, hogy egy…

„…építészeti művet nem elkülönült retinális képek sorozataként tapasztalunk meg, hanem teljes anyagi és szellemi valójában. Az épület élvezetes formákat és felületeket kínál, melyek az azokat letapogató tekintet és más érzékek számára öltenek alakot, de ezeken túl az épület további fizikális és mentális struktúrákat is tartalmaz, létélményünknek erősebb koherenciát és magasabb értelmet nyújtva.”

A finn építész, Pallasmaa számára ez, a „más érzékek” számára nyújtott tapasztalat az, ami fontos. (Nekünk is, csak nem tudtuk.) Hiszen ez az, amit – mint azt számos példával igazolja – rettenetesen és méltatlanul elhanyagolunk. Márpedig ebből az következik, hogy az építészet puszta látványként való értelmezése hiányos és félrevezető eredményt ad. A valóságban teljeses valónkkal vagyunk jelen, s ahogy egy lakáshoz, egy falusi házhoz vagy egy templomhoz hozzátartoznak például a látványterveken meg nem jeleníthető szagok és hangok, úgy ezek is szükségszerű részét képezik annak, ahogy az épület hat és befogad.

Ha Pallasmaa-nak igaza van – márpedig a könyv első feléből úgy tűnik, hogy igen –, akkor ebből az „optikai higiénéből” (Moholy-Nagy László kifejezése) kiutat kellene találni mielőbb. Miért? Mert világunk a szem kizárólagos uralma alatt egyre élhetetlenebbé válik.

Ez a könyv ma már nem elsősorban építészeknek szól, hanem azoknak a „hétköznapi embereknek”, akik szeretnék megérteni az őket körülvevő világot, s benne önmagukat.