Kurt Flasch német filozófiatörténész, a középkor szakértője és Szent Ágoston avatott kutatója hívő katolikus családban nevelkedett, s ateistának annak ellenére sem nevezhető, hogy eredetileg Münchenben, 2013-ban, magyarul pedig 2016-ban megjelent könyvének ezt a provokatív címet adta: Miért nem vagyok keresztény? (Typotex Kiadó, Radikális gondolkodók sorozat).

Flasch kritikusan, de nem elfogultan, aprólékosan, de nem ellenségesen vizsgálja a keresztény egyházak életét, helyét, szerepét, a kezdetektől máig. A bochumi Ruhr Egyetemen elhangzott, negyven előadásból álló sorozatban arra keresi a szerző a választ, miért hagyta el ősei felekezetét. Könyve tehát nem csupán egyházfilozófiai munka, hanem egyszersmind lelki önéletrajz is. Fejlődéstörténetnek azért nem nevezhető, mert az egyházi élet tagadhatatlan visszásságai, gyakori merevsége és erőteljes ön-archaizálása nyomán támadt ellenérzései hatására ő a végleges elhatárolódást és kívülmaradást választotta. Hitében tehát nem fejlődött, hanem visszafejlődött. De csak látszólag, mondom én, mert könyvének befejező részében, mintegy a korábbiakat enyhítve, magával ragadóan ír a kereszténység táplálta műalkotásokról, s – ez nekünk, magyaroknak különösen is jól esik – nagyon szépen, értő módon és szeretettel emlékezik meg a két Szent Erzsébet-legendáról. Amiért azonban leginkább hálásak lehetünk neki, mi, kételyeinkkel, megbántottságainkkal, feldolgozatlan fájdalmainkkal is egy-egy felekezeten belül maradók, az könyvének egyik utolsó mondata: „Kései fészekelhagyó voltam.” Flasch, öntudatlanul, vagy talán nagyon is tudatosan fejezi be ezzel az egyértelműen meghökkentő kijelentéssel számvetésnek, önvizsgálatnak és egyházkritikának tekinthető munkáját. Figyeljünk csak, milyen szót használ a felekezeti közegre, a hitéleti közösségekre ez a nyolcvanhatodik évébe lépett tudós: fészek. Igen, sokunk számára ez a kereszténység/keresztyénség egyik legfontosabb tartalma. Egy olyan fészek-élmény, fészek-tudat, amelyben mi, Isten gyakran ragadozók kezére adott madarai, kiszolgáltatott teremtményei oltalomra és megnyugvásra találunk. Úgy, ahogyan a rettegő madárfiókák a szülői fészekben. Még akkor is, ha ez a fészek nem mindig pihe-puha, ha „építőanyagát” gyakran szúrósnak, építőit nem igazán ránk figyelőnek érezzük. Mert még így, érdességeivel együtt is, gyakran megtapasztalhatjuk erejét és védelmét. Ezért vagyunk, Némethontól Magyarországig, s a távolabbi tájakig annyian a világon, akik még mai is inkább a fészekrakást és a fészeklakást választjuk – a fészek elhagyása helyett. Köszönet illeti Kurt Flasch-t, hogy kételyekben és kritikai megjegyzésekben gazdag könyvéből végeredményben mégis igenlést, bizonyosságot kaphattunk. Úgy vélem, ez nem egyéb, mint a „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javokra van.” igehely (Róm. 8,37) ékes megerősítése.