Örülök, hogy Typotex-Zsuzsa elküldte nekem ezt a könyvet, bár kifejezetten utáltam (mármint a könyvet). Ugyanakkor ez egy olyan könyv, amelyet mindenkinek javasolnék olvasásra, már csak azért is, mert számos érdekes fejtegetést találni benne olyan kérdésekről,amelyek érdeklődésre tartanak számot.Amikor először olvastam a címet, körülbelül ez volta reakcióm: „Ez az Ön magánügye, mi közöm hozzá?”De mi van akkor, ha valakit korábban keresztény filozófusként ismertek s most rájön arra, hogy az egész tévedés volt, s kötelessége olvasóit erről felvilágosítani? Lehetséges, hogy így volt, lehetséges, hogy nem.S mivel erről senki sem értesített, visszatértem az első reakciómhoz: „magánügy, semmi közöm hozzá”.A könyv utolsó alfejezete ebben meg is erősített.Szerzőnk nem lett ateista, cseppet sem, csak éppen boldogan él kereszténység nélkül, túlvilágba vetett hit nélkül s nem fél a haláltól. Nos, ez már Pierre Bayle óta milliókkal megtörtént. Miért éppen ő érdekeljen?Hiszen nem is ismerem! S minek ezt a magánügyet könyv alakjában publikussá tenni? Amennyiben a szerző könyvéből következtethető azért, mert ő betudja bizonyítani, igazolni tudja, hogy a kereszténység minden érve, tétele hamis. A keresztény filozófusok érvei mind rosszak voltak, nem bizonyították, amit állítottak. Az Ószövetség főleg gyilkosságra szólít fel,Jézus alakja nem igazolja a kereszténységet, a megváltásostobaság s a szentek történetei költői bárgyúságok.Tehát ki akarja puffasztani a luftballont, nem önmaga számára, aki amúgy sem keresztény, hanem a balgák számára, akik még azt hiszik, hogy azok. Két fő céltáblája: egyrészt a keresztény filozófusok érvei,másrészt a történetek, azaz a kulturális emlékezet.Ami a keresztény filozófusok érvelését illeti, nem akarok övön alul ütni. Flasch nem egyszer olyat tulajdonít, mondjuk Tamásnak, amit az nem vallott, így az örökletes bűn kérdésében, amiért a ferencesek jócskán meg is támadták, másutt egy érvelés elejét közli,de kihagyja a második részét, illetve második megfogalmazását,mint Anzelm istenbizonyítéka esetében.Azt állítja, hogy a késői újkorig a test feltámadása nem tartozott a keresztény dogmatikához, miközben Raimundus Lullus szerint (14. század) Isten léte mellette z a kereszténység legfontosabb tétele. Azt sem hányom szemére, hogy a Kierkegaard-féle „ugrást” teljesen félreértelmezi. Vagy hogy szerinte a „tisztaság”fogalma platóni és nem bibliai eredetű (lásd ezzel szemben az Exodust). Ilyen tévedések a szenvedélyes vita hevében mindenkivel előfordulnak. Problémám máshol akad.Mindenekelőtt zavar a hermeneutikai megközelítéshiánya, pontosabban szólva annak igen szelektív alkalmazása.Amikor Nietzsche (illetve a bolond) mondásáról beszél (Isten halott) meg akarja érteni, hogy Nietzsche mit is értett ezen. De ha Karl Barth azt mondja, hogy Isten az „egészen Más”, akkor ez üres fecsej, szóra sem érdemes. Az Ószövetség értelmezéséből elsősorban az érdekli (kétszer beszél róla), hogy Isten Sámuelen keresztül tömegmészárlást rendelt el.Egy percig sem jut eszébe, hogy Sámuel (esetleg) csak hivatkozik Isten „tekintélyére”. (A könyv folytatása,ugyanis, hogy Saul király, akit Sámuel ezen eseménykapcsán trónjától megfosztott, jóval túléli Sámuelt,nem szerepel az értelmezésben.) Kurt Flasch bizonyítja, azaz bizonyítani szándékszik,hogy Isten létére, a lélek létére, vagy annak halhatatlanságára,vonatkozó minden bizonyítás hamis.Csakhogy ez nem sikerül neki. Egy helyen pl. elmarasztalja Tamást, mert azt állította, hogy minden okozatnak van oka, minthogy az okozat fogalmában benne foglaltatik, hogy van oka. Szerzőnk Hume-ra hivatkozik, itt jogtalanul. Igaz, a cáfolat célja annak az elutasítása, hogy van egy Végső Ok, melynek nincs oka (l. Arisztotelész). Ez, természetesen, bizonyítható,ahogy e tétel ellentéte hasonlóképpen bizonyítható. Maimonidésztől Kantig ezt számos filozófus így gondolta.Miután Tamás ezt a kritikát (szerintem) túlélte,jött a másik vádpont: a teleológia. Ugyanis az, hogy Tamás a tudományos ok/okozat viszonyt a világ célszerűségével helyettesíti. Flasch ezzel szemben teljesen ki akarja küszöbölni a kozmosz megértéséből a teleológiát (elfeledkezve az élet jelenségéről, l. Kant Az ítéleterő kritikája második rész, vagy Hans Jonas).Persze, egy dolog sikeres igazolása valóban még nem bizonyítja, hogy az eredmény igaz (l. Arisztotelész Első analitika).A filozófus trükkje, ahogy már fiatalkoromban megírtam,hogy előrebocsátja a bebizonyítandót, mielőtt a bizonyításba belekezd. Ezt akkoriban képletesen úgy fejeztem ki, hogy a királyfinak tudnia kell, hogy létezik egy Csipkerózsika, hogy szép és hogy hol tartózkodik,ahhoz, hogy életre csókolja. Nos, ez a filozófia,mint műfaj, sajátossága, s így nem csak a keresztényfilozófiára, hanem minden filozófiára egyaránt jellemző,legyen bár érvelő, elbeszélő, aforisztikus, vagy akármilyen. Végső soron Flasch azzal utasítja el a keresztényfilozófiát, hogy „nem igaz”, hogy minden bizonyítéka hamis. Nos, hogy mi egy filozófia eredménye az attól függ, amit a filozófus már eleve feltételez. Ha Isten létét akarom igazolni, akkor Isten létét tételeztem fel, ha az örök kozmosz létét akarom igazolni, akkor az örök kozmosz létét tételeztem fel. Miközben Flasch az érvelést bírálta, a „feltételezést” bírálta.Nincs sem Isten, sem Lélek. Bár, mint Flasch is tudja,ez éppen úgy bizonyítható, mint az ellentéte, azaz igazsága ugyanúgy nem bizonyított. Igaz, nem minden bizonyításra érdemes, de mindennek az ellentétesem. Hadd utaljak Eckhart egyik bölcsességére. Ha egy király tudja, hogy király, s mindenki tudja, hogy király, s ő is tudja, hogy mindenki tudja, hogy király,akkor király. Amíg senki sem kételkedett Istenben, mi másnak a létét bizonyították volna be a filozófusok,ha nem Isten létét?De mi történik akkor, ha sokan kételkedni kezdenek abban, hogy a király valóban király s így egyre kevesebbek szemében marad király? Ez a kérdéscsoport az, amelyet Flasch jól kezel, amellyel kapcsolatban sok érdekeset mond. Főleg, amikor elbeszéli, hogy az ugyanaz nem ugyanaz, tehát, hogy Isten vagy lélek,vagy akár a gonosz, fogalma, azaz e fogalmak referense,álladóan változik, s hogy mikor és mit értettek rajtuk, amikor ezeket a „szavakat” használták.De hadd térjek vissza kritikámra, Flasch nemcsak a hermeneutika iránt érzéketlen, de a kulturális emlékezet iránt is. Néha az a benyomásom, hogy alapjában a „három csaló” (Mózes, Krisztus, Mohamed)primitív hagyományához csatlakozik. Azonban mégsem ezt teszi, mert ő nem három csalóról, hanem három csalásról beszél; amelyeket ő leplez le. „A királynak nincs ruhája”, mondja, miután diadalmasan levetkőztette. Ebből elég, mivel új utakra vezet, ha nem is Lucifer,de a kötelesség.