Olvasók Boltja
1136 Budapest, Pannónia utca 35-37.
H – P: 10 – 18 óráig
Typotex Könyvesbolt
1024 Budapest, Fillér utca 9-11. "A" lépcsőház, 54-es kapucsengő
H – Cs: 9 – 16 óráig
Péntekenként üzletünk zárva tart.
ELTE Pult
Cím: Budapest, XI. kerület, Pázmány Péter sétány 1/A., földszint
Hétfőn, szerdán és csütörtökön: 10 – 16 óráig
Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
Ropolyi László könyve
nagy ívű párhuzamot von a XV-XVI. századi reformáció és napjainknak az internet
elterjedésével kiteljesedő kommunikációs forradalma között. A bevezetés Luther
tézisei módjára szedi pontokba
a korunk
gondolkodásformáit érintő válságtüneteket. Ropolyi narratívája szerint ahogyan
a reformációban a vallásos hit válsága átvezetett a modern korra jellemző,
racionális tudáson alapuló gondolkodási formák uralmához, úgy posztmodern napjainkban
épp ez utóbbiak válságát éljük, ami idővel valamiféle új elveken szerveződő
gondolkodásformához kell hogy vezessen. A fő tézis szerint a modernitásra jellemző,
egyetlen, privilegizált verziójú tudás az internet korában azért kerül
válságba, mert a hálózatba kapcsolt társadalmi létezésben („hálólét") a
tudásváltozatok és alternatív valóságszférák korábban elképzelhetetlen erjedésnek
indulnak. Ahogyan a reformáció során létrejöttek az Istenhez különféle
személyes módokon viszonyuló individuumok, a posztmodern individualizáció során
az emberek a tudományos és technikai tudáshoz kezdenek személyes módokon
viszonyulni. Ez a nagy erudícióval megírt - a klasszikus görög filozófiától
Lukács esztétikáján és McLuhan kommunikációelméletén, Tomasello gyermeknyelv- fejlődési
kognitív modelljén keresztül napjaink hálózatelméleteiig a legkülönfélébb
intellektuális tradíciók perspektíváit egymás mellé helyező - könyv nem
kizárólag az internetről és a számítógépekről szól, hanem egyben egy Parmenidészre,
Platónra, Arisztotelészre, Baconre, Descartes-ra, Marxra, Heideggerre és
Marcuséra visszanyúló, de őket a kortárs interpretációk fényében aktualizáló filozófiai
elméletalkotási kísérlet is, amelyet főként ismeretelméleti és kritikai
filozófiai problémák ösztönöztek. Filozófiai tárgyalásmódját - a jelenségek leírásának
a szempontjait, a klasszikusokra való utalásokat - tekintve a szerző a
kontinentális filozófiai tradíció talaján áll. Tézisét nem precíz definíciókból
kiinduló, részletes fogalmi analízissel vagy a „Science and Technology Studies"
társadalomtudományi eljárásokat alkalmazó módszerével támasztja alá, hanem egyfajta
metaelemzést nyújt a tématerületet a lehető legszélesebb értelemben érintő
elméletekről. A könyv stílusához illeszkedve, törekvését talán úgy lehetne
jellemezni, mint a késő modern gondolkodásformák jelenségterének teljességre
törekvő bejárását a különféle gondolati tradíciók perspektívájába való
beléhelyezkedés útján. Ennek során olyan átfogó - kortárs fogalmaink szerint leginkább
szociálkonstruktivistának nevezhető - fogalmi rendszert próbál meg kiépíteni, amelyen
belül ezek az amúgy páronként összemérhetetlen elgondolások egymáshoz
viszonyítottan, összefüggéseikben és különbségeikben érthetők meg, és az
összehasonlítások
eredményeképpen jól
áttekinthető fogalmi mátrixokba rendezhetők. Az első fejezet az arisztoteliánus
oksági elméletre hasonlító filozófiai módszer alkalmazhatósága mellett érvel,
majd a négy arisztotelészi okot mozgósító lényegmeghatározásokkal definiálja a „technikát",
a „virtualitást", a „kultúrát" és a többi alapfogalmat. A könyv négy része
ennek megfelelően az internetet anyaga szerint mint technikát, mozgása szerint mint
kommunikációt, formája szerint mint kultúrát, és céloka szerint mint organizmust
veszi szemügyre. A technikai
szituáció központi jelentőségű fogalma
viszonylag közérthető módon egyesíti magában a heideggeri fenomenális világ fogalmát
a „gyakorlati fordulata" (Latour, Pickering, Collins) óta egyre inkább a
tudósitechnikusi praxist vizsgáló tudományfilozófiával. A világot nem dolgok vagy
jelenségek, hanem véges horizontú szituációk összességeként határozza meg, ami
a technikák és tudásformák alkalmazásának eltérő mértékű kontextualizáltsága,
uniformitása, konkrétsága, eredményessége stb. függvényében különféle
elhatárolásokat tesz lehetővé. A technikai tudást ennek alapján szituációhoz
kötött, a tudományos (és a filozófiai) tudást pedig a konkrét
szituációtól eloldott ismeretformaként azonosítja: „Ha a modernista világkép tudományosnak, akkor a posztmodern technikainak nevezhető."
(73. old.) A technikai eszköz jelentősége, hogy segítségével az ember
egyes szituációkat egy adott szempontból uralni képes, ugyanakkor más eszközök
azt biztosítják, hogy eleve mások akarata érvényesüljön élethelyzetében: „a technika
az ember saját természetét előállító öntevékenysége" (45. old.). A technológus
és a tudós az uralom perspektívájából „az ember szituációk feletti hatalmának
letéteményese" (55. old.). Az internet mint technika elemzése aszerint
osztályozza a filozófiai megközelítéseket, hogy a technikákat a társadalmi
rendszereknek alávetett, emberileg kontrollálható jelenségnek, avagy a
társadalmi rendszerek által működtetett, de hozzájuk képes autonóm, önfejlődő
dinamikával rendelkező
létezőnek tekintik-e,
illetve, hogy a technikákat önmagukban társadalmi értékek megtestesítőinek (értékterheltnek),
avagy használati kontextusukon kívül értéksemlegesnek tartják-e. Az előbbi
kérdést Ropolyi Feenberg nyomán a technikafilozófia alapkérdésének nevezi (63.
old.). A technika autonóm-értéksemleges felfogását deterministának, autonóm-értékterhelt felfogását (Ellul, Heidegger) szubsztantivistának, kontrollálható- értéksemleges felfogását instrumentalistának nevezi, a technikát
kontrollálható-értékterhelt
jelenségnek tekintő nézetet (Marcuse, Foucault) pedig kritikai elméletnek. A szerző megállapítja, hogy a jelenleg divatos filozófiai irányzatok
között többé-kevésbé konszenzus van a technikai eszközök értékterheltségét,
szükségszerű társadalmi beágyazottságát illetően, de a kontrollálhatóságot
illetően továbbra is vitatott, hogy a technikai szituációban mennyiben
különíthető el egymástól a cselekvés szubjektumának „emberi" és „nem-emberi" komponense,
azaz beszélhetünk-e egyáltalán különálló „technikai" és „társadalmi" szféráról
(Latour). Ropolyi az információ
természetét elemezve rámutat, hogy
az információ vizsgálatába be kell vonni azt a folyamatot, amelyben a fizikai
jelenségek jelként vannak értelmezve. „Az információ előállításának a
technológiája az értelmezés, vagy általánosságban szólva: a hermeneutika" (76.
old.), és az alternatív értelmezések lehetősége miatt az információ lénye-géhez
tartozik az alternatív virtuális világok megalkotásának a lehetősége. A
gondolatmenet a virtualitás természetének további elemzésén keresztül vezet át
ahhoz a meglátáshoz, hogy az internet azáltal, hogy használati szituációiban sokféle
alternatív értelmezésnek és virtuális világnak szolgáltathatja az alapját,
voltaképpen meghaladja az inherens kontrollálhatóságra és értékterheltségre vonatkozó
kérdések relevanciáját. A hálózatba kapcsolt posztmodern szubjektumok a
technikát működtetve aktív résztvevői a technikát hatalmi viszonyok és értékek megtestesítőjeként
konstruáló értelmezési folyamatnak, amely egyidejűleg visszahat a szubjektum
önkonstrukciójára, személyiségének megalkotására
is, s ezáltal különféle
technikákat eredményezhet. A második rész a kommunikációt a
biológiai-pragmatista felfogásból kiindulva olyan cselekvésként írja le, amelynek
során a cselekvő azáltal, hogy megváltoztatja a másik élőlény cselekvésének
mintázatát, valamilyen adaptív előnyre tesz szert (119. old.).
Ez a definíció egyrészt
nagyon tág, mert voltaképpen majdnem minden állati viselkedés, még a genetikai
információ átadása is beletartozik, másrészt viszont szűk, mert kizárja az emberi
kultúrára jellemző, evolúciós értelemben „önzetlen" cselekvéseket, mint amilyen
a szóban forgó könyv megírása vagy az internetes lánclevelek továbbküldése. Bár
ettől a definíciótól nem határolódik el, a gondolatmenet fokozatosan átvezet
Luhmann elgondolásához a kommunikáció „önteremtő" (autopoietikus) jelentőségéről
a társadalmi rendszerekben. Eszerint az emberi kommunikáció alkotja meg a
társadalmi rendszereket,
melyeket Ropolyi a közösségekkel azonosít.
A közösségekről itt csak annyit tudhatunk meg, hogy egyfajta „közös valóság"
jellemzi őket - ez azonban ellentmondásban áll Luhmann társadalmi rendszer-fogalmával,
amelynek értelmében a társadalom nem emberekből, hanem funkcionálisan önmagára záruló
kommunikációból áll. Luhmann továbbá tagadja, hogy a kommunikációnak volna
bármiféle „konszenzusra irányuló inherens,
kvázi-teleologikus
tendenciája" (Niklas Luhmann: Der Begriff der Gesellschaft. In: A. Boronoev
(Hrsg.):
Probleme der
theoretischen Soziologie. Univ.
St.Petersburg, St. Petersburg, 1994. 25-42. old.). A klasszikus elméletek ebben
a második részben is az autonómia/társadalmi kontroll és az értéksemlegesség/ terheltség
dimenzióiban kerülnek összevetésre, s ugyanabba a négy kategóriába illeszkednek:
determinista Carey és McLuhan, instrumentalista Shannon, szubsztantivista
Baudrillard, a kritikai elmélet képviselője Habermas. Az első fejezettel való
szoros analógia azon alapul, hogy Ropolyi a kommunikációt és a technikát
egyaránt a „szituáció feletti uralmi eszközöknek" tekinti (136. old.), és így
egységes fogalmi keretben kezeli az internet eme két aspektusát. A fejezet további
részében a szóbeliség és írásbeliség kérdéseiről, a magánszféra és a nyilvánosság
viszonyáról és a kommunikációs gépek közösségformáló szerepéről olvashatunk. A
harmadik rész elején a kultúra funkcionalista
értelmezést kap: a közösségek és a kultúra viszonya hasonlóképpen gondolható
el, mint a számítógépes hardver és szoftver relációja. Ez még így önmagában túl
homályos, de később kiderül, hogy a kultúra e meghatározás szerint lényegében Lotman
és Csányi nyomán „valamennyi
nem örökletes információ,
az információ szervezési és megőrzési módjainak", illetve a „másodlagos reprezentációknak"
az összessége (244. old.). Ennek azonban a szerző egy sajátos heideggeriánus
olvasatát nyújtja, hogy azután a kultúrát végül mint értékelések, megismerési
stratégiák és viszonyulások ember alkotta, közös világát értelmezze, amelynek
közege az emberi közösség. A kultúrát a társadalmi rendszerek folyamatosan
újratermelik, miközben a kultúra meghatározza az ember viszonyát a
környezetéhez és önmagához. A fenomenális világ (az „ember világa") a technikai
szituációban a kultúra nyújtotta értékelések és reprezentációk által, ezeken
keresztül tárul fel előttünk. Ez igen izgalmas és erős interpretáció volna, ha
alaposan ki lenne dolgozva, de sajnos Heidegger csak utalások formájában
(„itt-lét") van jelen, ami nem ad módot arra például, hogy értékeljük az ő
Jakob von Uexkülltől átvett, mai fogalmainkkal talán ökológiainak nevezhető
elgondolását az állat „világáról". Nem világos továbbá, hogy ennek az
interpretációnak mi a viszonya a korábban kifejtett hardverszoftver hasonlathoz.
Ropolyi a lehetséges megismerési stratégiák két fő csoportját mutatja be,
élesen megkülönböztetve egymástól a technikát mint szituációhoz kötött stratégiát,
és a tudományt mint szabad stratégiát. Ez az első részben foglaltak fényében
világos és használható megkülönböztetésnek tűnik, egészen addig a feltételes
módban megfogalmazott óvatlan állításig, hogy a „szabad stratégiával elérhető tudás
esetén a jel (reprezentáló) interpretációja alapvetően szabad [volna]" - ami
ebben a formában legfeljebb valamiféle szélsőségesen relativista tudományelméletben
volna igaz. A negyedik részben a szerző a késő modern társadalmat és az
internetet mint organizmust vizsgálja. Definíciója szerint: „Organizmus a
szemlélet, az elemző gondolkodás vagy az emberi gyakorlat révén bonyolultként (de)konstruált
létező" (279. old.), amellyel kapcsolatban az identitás, a reprodukció és az
integritás három kiemelkedően fontos kérdés: Hogyan különítjük el, illetve
hogyan különíti el magát az organizmus létezésének kontextusától (identitás)?
Hogyan tartja fenn az organizmus elkülönültségét (reprodukció)? Hogyan marad meg
az organizmus a széles tartományban változó környezeti feltételek és külső
ingerek közepette is önmagával azonosnak (integritás)? Ropolyi
bemutatja, milyen
választ ad e kérdésekre két gondolati tradíció: míg az inkább „modernnek"
tekinthető klasszikus rendszerelméletek globális rendben történő komplex
működésről beszélnek, napjaink inkább „posztmodern" hálózatelméletei lokális szervező
elvek alapján létre- jövő emergens struktúrákról. A szerző az organizmusok
konstrukciójának személyes/személytelen, illetve erős/ gyenge dimenzióit tartja
alapvetőnek,
s ennek fényében
tekinti át a különféle (evolúciós, modernista, szociálkonstruktivista stb.) társadalomszemléleteket.
A könyvet érdekes esettanulmány zárja a „2000. év probléma" társadalmi tematizálásáról,
a létrejött tömeghisztériáról, és különösen arról, mi volt a szakértők és egyes
társadalmi érdekcsoportok szerepe és jelentősége a történtekben. Az
esettanulmány a hálózattársadalom kiépülésének sajátosságait és anomáliáit
hivatott illusztrálni. Lehet-e a XXI. században effajta holisztikus, rendszerező
metafilozófiát művelni? Egyaránt elkerülendő a terméketlen metaelméleti
érvelést és a részproblémák unalmas boncolgatását, a könyv olvastán felmerülő
kételyeimet két csoportba rendezve mutatom be: először a gyakorlati jellegű problémákat,
utána pedig a vázolt rendszeren belül azonosítható elméleti problémákat
tárgyalom. Pusztán a könyv alapján a legszembeötlőbb ellenvetés a holisztikus megközelítéssel
szemben az, hogy egy olyan átfogó világmagyarázat, amely az internet minden
aspektusához minden elméleti tradíció horizontja felől hozzá tud valamit tenni,
egyszerűen túl sok részletkérdés kidolgozását igényli, amire egy emberélet
kevés. A könyv 357 oldalon csak igen vázlatos áttekintését adhatja a
kommunikáció, a nyelv, a kultúra, a technika és egyéb, hasonlóan komplex
filozófiai témák roppant irodalmának, és az áttekintésre építő fogalmak még így
is pontatlanok maradnak. Ha még az idézett források teljeskörűségére és reprezentativitására
vonatkozó megfontolásokra, a belső inkonzisztenciáktól való mentesség
demonstrálására is kitért volna a szerző, akkor a terjedelem gyaníthatóan
messze meghaladná az emberi teljesítőképesség határait. Ilyen teljes körű
rendszerek kiépítésére manapság olyanok törekszenek - bizonyos értelemben
például az Actor- Network Theory követői, vagy akár Lawrence Lessig Code 2.0 c.
könyve (http://codev2.cc) -, akik doktoriskolák és egyetemi képzések keretein
belül szerveződő „modern", vagy esetleg az internetes kollaboratív szövegszerkesztő
eszközök által életre hívott „posztmodern" szerzői közösségre támaszkodhatnak
(mint például a Socialtext Wiki: http://www.eu. socialtext.net/codev2/index.cgi).
A rendszer fogalmainak finomítása, interpretációjuk az egyes esettanulmányokban
és a konzisztencia ellenőrzése így sok ember kollektív tevékenysége. Ezzel a
decentralizált módszerrel jelen esetben is elkerülhető lett volna, hogy a
rendszer következményei által érintett területekről a szerző olyan szakmai
tradíciók horizontján belül kényszerüljön állást foglalni, amelyekről nem
rendelkezik kifinomult szakértelemmel. Így kerülhettek a könyvbe naivnak tűnő,
vagy legalábbis erősen megkérdőjelezhető állítások. Például: a bankok funkciója
az, hogy „tárolják a gazdasági folyamatokban szerepet játszó javakat" (305. old.),
„az al-Kaida egy, a mai nyugati kultúra kognitív eszközrendszerével viszonylag
jól azonosítható szervezet" (278. old.). Az efféle kitételek önmagukban nem
súlyosak, de többszöri felbukkanásuk aláássa a rendszer egészének a hitelét. Ahhoz,
hogy hasonló hibák ne csússzanak be, legalábbis jóval gondosabb szerkesztői
munkára lett volna szükség. Ez elejét vette volna az olyan bosszantó
apróságoknak is, mint a jelen és múlt idő használata között ingadozó
megfogalmazás (328-349. old.) vagy a fejezetek közötti kisebb redundanciák. Él
bennem továbbá az a gyanú, hogy a modern kor instrumentalizmusán felnőtt
generációk megismerési szükségletét nem elégíti ki a jelenségek pusztán
arisztoteliánus megfigyelése és leírása az ehhez kidolgozott fogalmi eszközökkel.
A 2000. év problémájának elemzett esete is arra int, hogy egyetlen
„világvége-elmélet" potenciális hívei sem mennek sokra egy olyan metaelemzéssel,
amely, azon túl, hogy rögzíti a lehetséges viszonyulások pluralitását, összevetésükhöz
végső soron nem ad normatív ismérveket, támpontokat, s nagyfokú általánossága
miatt konkrét predikciók és az értékítéleteket alátámasztó vagy cáfoló érvek
sem vezethetők le belőle. Az esettanulmány kiegyensúlyozott leírásra törekvő
narrátora sem tudja megállni, hogy értékelő jelzőivel állást ne foglaljon vagy
az olyan mondatkezdésekkel, mint „Világos, hogy...", „Nyilvánvaló, hogy...", „Természetesen...",
ne apelláljon egy - explicitté nem tett és érvekkel kellőképpen alá nem
támasztott - szakértői konszenzusra, avagy a „józan észre". Ez persze egy
átfogóbb probléma tünete, amire még visszatérek. Egy olyan metaszintű
szemlélet, melyben Marcuse, Heidegger és a szociálkonstruktivisták békésen
megférnek McLuhan és Castells mellett, már csak azért is nehezen képviselhető, mert
manapság a nevükkel jelzett cégérek alatt szerveződő, specializálódott intellektuális
körök igen keményen versengenek az olvasók, az egyetemisták és a
tudománypolitikai döntéshozók - anyagi és szellemi erőforrásokban megtestesülő
- igencsak korlátos figyelméért. Az ezekben a harcokban edződött szakértők számára
ezernyi támadási felületet nyújt egy ilyen magas absztrakciós szintű, csak közvetve
igazolható, átfogó világmagyarázat minden egyes hivatkozása. A finom
interpretációs distinkciók és empirikus eltérések számonkérésétől elkezdve a
lényegkiemelés során alkalmazott szempontok alkalmasságának kétségbevonásán keresztül
egészen a tradíciók újabb fejleményeinek a hangoztatásáig rengeteg stratégia
van kéznél, mellyel a mű megtámadható. Már pusztán az az egyszerű aktus is igen
problematikus, hogy Ropolyi egyetlen táblázatban alternatív
megközelítésmódokként ábrázol olyan tradíciókat, amelyek némelyike önmagát a
jelenségek megértéséhez vezető egyetlen üdvözítő útnak tekinti, azaz sokak számára
már a tradíciók „deskriptív" összevetése is politikai lépés. A könyvet
ugyanakkor sajátos belső ellentmondás is feszíti. Nagyszabású, lineáris, modern narratívát
nyújt a gondolkodásformák történetéről - amelynek szerinte, Arisztotelésszel szólva
„van eleje, közepe és vége" (39. old.) - egy mind filozófiai módszereinek és
fogalomhasználatának pluralizmusát, mind elemzéseinek többperspektívájúságát
tekintve lényegében posztmodern munkában. Egyszerre igyekszik felvonultatni a le- hetséges
megközelítésmódok sokféleségét, és mintegy „hátralépve", egyetlen táblázatban
összefoglalni, egyetlen közös gondolati rendszerben elhelyezni mindegyiküket.
Ez az ellentmondásosság a mű minden szintjén jelen van, és jól illusztrálható
az alábbi példákkal. Arisztotelész fogalmi analízisének alkalmazása (a lehetőségek
és a szükségszerűségek elemzése) vezet át az információ lényegének a
„virtualitás hordozójaként" való megragadásához - egy olyan fejezet közepén,
amelyik Lyotard álláspontjának ismertetésével kezdődik, majd rátér arra, hogyan
szorul vissza a racionális tudás univerzalitásigénye a körülhatárolható, véges,
átláthatónak tűnő szituációkba. Tehát fogalmi analízissel jut el egy univerzalitásigénnyel
fellépő állításhoz - „az információ szükségképpen a virtualitás hordozója" -
épp abban a fejezetben, amely kétségbe vonja az efféle állítások
létjogosultságát! Tekintsünk egy másik példát! A posztmodern pluralizmust a
könyv általában kedvező színben, különféle értékek megtestesítőjeként tünteti
fel. A szakértői tudás privilegizált helyzetének elvesztését, a tudáshoz való „közvetlen"
egyéni viszony kiépülését, a tudomány és a technika demokratizálódását (különösen
Csernobilra és a hasonló balesetekre gondolva) a szerző ugyanolyan pozitívan értékeli,
mint a hit individualizálódását a reformáció során: „A tudás reformátorai, a
hálózat építői és fejlesztői megkísérlik kiépíteni az egyes egyén és az egész
emberi tudás közötti közvetlen, személyes kapcsolatot. Ennek során korlátozzák
vagy kiiktatják a tudományos intézményrendszer [...] befolyását, lehetőleg nem
kérnek az absztrakt ész hivatalos szakértőinek hatalmából. [...] Egy új típusú személyiség
születését élhetjük át. Ötszáz évvel a hit reformációja után elérkezett a tudás
reformációjának a kora." (268. old.) Ez után a felvezetés után azonban a 2000.
év problémája körüli tömeghisztériáról beszámoló narrátor szerepében észrevétlenül
túlsúlyba kerülnek
a „józan elemző"
vonásai: ő az, aki képes a „fanatikus", „szélsőséges", „félelemkereskedő" minősítések
odaítélésére, a „propaganda" és az „irónia" megkülönböztetésére egymástól és az
egyes érvek plauzibilitásának tévedhetetlen megállapítására.
Ugyanez a narrátor ad
hangot a könyv utolsó soraiban is a „tudományos gondolkodás szerepének és
jelentőségének" a visszaszorulása feletti aggodalmának: „nagyon fontos volna a
tudományos és technikai ismereteket jobb pozícióhoz juttatni a kultúrában. [...]
Az ilyen tudásszférákban képzetlen, tudatlan tömegek nagymértékben félrevezethetők
és kihasználhatók, s mindeközben esetleg még halálos fenyegetettségben is
érezhetik magukat." (349. old.) Ezekkel a modern szellemiségű
sorokkal zárul az utolsó fejezet, ami nyilván feloldatlan ellentmondásban áll a
kiinduló tézissel. Ez a belső feszültség véleményem szerint igen általános kérdésekre
utal, amelyekkel bármilyen, ezzel a témával foglalkozó könyvnek szembe kell
néznie. Ezek a megígért második kötetben további alapos vizsgálatot
érdemelnének. Sajnos egy ilyen gyorsan változó jelenségtér esetében, mint az
internet, az a néhány éves késlekedés, ami a könyv megírása és megjelenése
között eltelik, anyagát bizonyos szempontból már idejétmúlttá teheti. Az
irodalomjegyzék tételeinek döntő többsége 2003 előtti, és a vizsgált eseteknek
- mint a 2000. év probléma társadalmi tematizálásával kapcsolatos reflexiók -
már át kellene adniuk a helyüket a blogoszféra anomáliái vagy a P2P fájlmegosztás
körüli vitáknak. Másrészről azonban a könyv lényegi részét alkotó általános
technológiafilozófiai gondolatmenetek bizonyos értelemben még aktuálisabbak és
relevánsabbak ma, mint amilyennek 2003-ban tűntek volna. Azóta ugyanis egyre
több jel mutat arra, hogy az alternatív valóságszférák posztmodern elgondolása
a hétköznapok tapasztalatává vált. Kiemelkedő példája ennek talán a Wikipedia online közösség,
amely az enciklopédikus tudás összegyűjtésén munkálkodik, talán leginkább
demokratikusnak tekinthető elvek alapján. Bárki részt vehet az enciklopédia szerkesztésében,
és a szakértők szava elvben nem ér többet a laikusokénál: kiemelt
jogosultságokat csak kitartó, jó minőségű munkával és a többi hozzájáruló
támogatásával lehet elnyerni. A vitatott történelmi események, vallásos hitek
(pl. az örmény holokauszt vagy a Szcientológia Egyház dogmái) esetében a
cikkírók számára a „semleges nézőpont elve" a mérvadó, ami azt jelenti, hogy a
különböző érintettek álláspontját a lehető legkevésbé elfogultan, egymás mellett,
akár ugyanazon az oldalon mutassák be, így adva meg az olvasónak a lehetőséget,
hogy kialakítsa az adott ügyben a maga álláspontját. Azaz a Ropolyi által
üdvözölt posztmodern pluralitás és a tudáshoz való individuális hozzáállás
paradox módon éppen egy olyan enciklopédikus vállalkozás keretein belül jelenik
meg, melyet jellegzetesen a felvilágosodás „modernista" eszméi motiváltak! A
Wikipedia a tudás demokratizálásának eszméjét egyidejűleg legalább három
szinten: a tudásalkotásba való bekapcsolódás, a tudáshoz való hozzáférés és a
tudásalkotás folyamatának a megszervezésébe való beleszólás (módszertani viták,
szerkesztői bizottságok) szintjén képviseli. Ugyanakkor maga sem mentes a tudásalkotás
modern intézményrendszereinek egyes sokat kritizált aspektusaitól. A „jó cikk"
megírására vonatkozó explicit normatív szabályoknak az elburjánzása, a
konfliktusfeloldás intézményeinek és eljárási szabályainak fokozódó
komplexitása a Wikipedián belül arra enged következtetni, hogy noha kezdetben
még a laikus is hozzászólhatott az enciklopédia- szerkesztéshez, idővel
kénytelen vagy a kevésbé központi témákra szorítkozni, vagy pedig
professzionalizálódni. Ezzel egyidejűleg alá kell vetnie magát egy komplex
intézményrendszer működésének, és olyan, a tudományos világban bevált,
többé-kevésbé konzervatív (és „modern") procedúráknak, mint például a peer review.
Szükségszerű-e, hogy egy ennyire radikálisan „posztmodernként" induló közösség
idővel már-már az állam szerveződésének fegyelmét öltse magára? Vagy csak arról
van szó, hogy a Wikipedia lapjain az információ megjelenítésének
privilégiumáért folyó verseny már csírájában magában hordozta a későbbi
kifinomult szabályozás szükségességét? Ezek olyan kérdések, amelyeket a könyv
fogalomrendszerével feltétlenül érdemes volna megvizsgálni.
(Köszönettel tartozom
az MTABME Kognitív Tudományi Kutatócsoport és az NKTH KPI NKFP6- 00107/2005 számú Jedlik Ányos Pályázat támogatásáért.)