Ukrajna, trinyó, hardkor. Posztszovjet pusztaság, betonvárosok, nyomor, vodka. Érinthetetlen bábuskák, alkoholisták, Adidasban feszítő fiatalok, kenőpénzből házat építő rendőrök, Kárpátalja, Fekete-tenger, nyugat-ukrán szeparatista mozgalom. Kis-Oroszország.

Ezekre az Ukrajnával kapcsolatos sztereotípiákra épít és erősít rá az első lengyel gonzó-riport, Ziemowit Szczerek tollából. Szczerek végzettségére nézve jogász és politológus, utóbbi minőségében az európai szeparatista és regionalista mozgalmakat kutatta. Ezen kívül lelkes hátizsákos utazó a közép- és kelet-európai országokban, író, újságíró, fordító. Ez a négy dolog pedig összefügg: ő a lengyel fordítója a gonzó műfaj feltalálójának, Hunter S. Thompsonnak, a Jön Mordor és felfal minket, avagy a szlávok titkos története pedig az ukrajnai utazásai ihlette gonzó-riport.

Aki objektív útleírást szeretne Ukrajnáról, az nézelődjön tovább, és inkább egy útikönyvet vegyen a kezébe. Szczerek nem finomkodik, akkora lapáttal tesz a posztszovjet, illetve keleti szlávokkal kapcsolatos sztereotípiákra, hogy egy ideig az ember el is hiszi neki, hogy az ország csupa saras Mucsából meg formátlan betonvárosból áll, mert az ukránok tesznek a modern építészet szokásaira, és az emberek viselkedése is ehhez a képhez hasonul. Magyar olvasó némi kárörömmel vetheti magát a sorok közé: íme, a szomszéd, akinek még nálunk is rosszabbul megy, üdv Abszurdisztánban! Ahol az olcsó taxit ragasztószalag tartja össze, a templom előtt holtrészeg öregek hevernek, és a fiatalok betépve száguldoznak a kátyús utakon. Mert hát, tegye a szívére a kezét a kedves magyar olvasó, nem okoz-e némi megkönnyebbülést az, ha a szomszédnak még rosszabb?

 Aztán persze kiderül, hogy nem erről van szó. Vagy legalábbis nem csak. Amikor Szczerek alteregója, Lukasz, megérkezik Ukrajnába, ő is azt látja, amit hátizsákos honfitársai, akik rendszeresen elözönlik az országot: majdnem olyan, mint Lengyelország, csak egy kicsit… egzotikusabb. Orientálisabb. Ésatöbbi. És körbefényképeznek, szörnyülködve-nevetve vonatozzák, alkoholizálják és szívják végig az országot, hogy aztán otthon kissé kiszínezve mesélhessék a random kalandokat. De Lukaszt valahogy rabul ejti Ukrajna, és visszatér. Sokszor. Ír róla, gonzó-riportokat, eltúlzottan abszurd, de nagyon hangulatos cikkeket. És közben azért kiderült, hogy az ukránok is csak emberek, akik próbálnak alkalmazkodni a saját valóságukhoz. Hogy talán nem mindenki alkoholista ruszki vagy nyugat-ukrán szeparatista. Hogy nekik is vannak félelmeik, örömeik, van tartásuk és büszkeségük.

Ez a könyv egyfelől nagyon szórakoztató: Szczerek remek (fekete) humorral fűszerezett stílusa már az első mondattól kezdve magával rántja az olvasót, és onnan már nincs megállás a kötet végéig. Arról nem is beszélve, hogy gonzó ide vagy oda, ezeket a hajmeresztő kalandokat nem lehet némi elismerés nélkül végigpörgetni. Másfelől viszont borzasztóan tanulságos. Nemcsak a lengyelek (ukrán, egyéb szláv népek) lelkivilágába enged bepillantani, hanem az olvasót, mint magyart is elgondolkodtatja a nemzeti identitás kérdéséről. Végül is, ismerjük a mondást: lengyel-magyar, két jó barát… Nem különbözünk ám olyan sokban. Szóval, én mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet: először jókat lehet rajta nevetni, aztán pedig ugyanilyen jókat gondolkodni.