Szczerek Ukrajnája leginkább diliházra vagy rezervátumra hasonlít, és a lengyel főhősök, újságírók, fotósok sem titkolják, hogy azért mennek oda, hogy a legabszurdabb helyzeteket „dokumentálják”, sőt még rá is tegyenek egy lapáttal. Ékes példája ennek az egyik útitárs, Hawran, aki arra építi üzletét, hogy az egzotikumra éhes lengyel turistákat Ukrajnába szállítja, ahol „műsort” is szervez nekik (értsd: leitatja, és kocsmai verekedésbe keveri őket). Nem ő az egyetlen fura figurája a könyvnek, ott van még például a teljesen elszállt Udaj-Kusaj páros, akiknek nagyjából annyi közük van a reáliákhoz, mint a Hétszűnyű Kapanyányimonyóknak, haverjaik a temetőben termesztik a füvet, ők meg folyamatosan be vannak tépve. Ez utóbbi szinte mindenkiről elmondható, illetve a biztonság kedvéért még a patikában kapható életerő elixírt is megállás nélkül döntik magukba (kár, hogy kiderül róla: potencianövelő szer).

Gonzóriport Ukrajnáról, road movie, narkótrip – néhány Ziemowit Szczerek Jön Mordor és felfal minket című könyvének műfajmeghatározásai közül. A szerző vesszőparipái a népek között egymásról kialakított sztereotípiák, amelyek gyártásában a lengyelek amúgy is élen járnak – főleg, ha Ukrajnáról van szó.

Tulajdonképpen a könyv főszereplői is a sztereotípiák lesznek, bár azért akad egy-két hús-vér hős is, ilyen a lengyel Łukasz, akinek szemüvegén keresztül ismerhetjük meg Ukrajnát (bár valószínűleg szinte az egész Lengyelország ezt a szemüveget viseli). És aki különböző tudatmódosító szerek hatása alatt utazza be Ukrajnát, amely itt mintha távoli, egzotikus ország lenne, nem pedig Lengyelország szomszédja. Vagy több ország, hiszen elég nehéz bármi közöset találni például Nyugat-Galíciában és Bahcsiszerájban.

Szczerek Ukrajnája leginkább diliházra vagy rezervátumra hasonlít, és a lengyel főhősök, újságírók, fotósok sem titkolják, hogy azért mennek oda, hogy a legabszurdabb helyzeteket „dokumentálják”, sőt még rá is tegyenek egy lapáttal. Ékes példája ennek az egyik útitárs, Hawran, aki arra építi üzletét, hogy az egzotikumra éhes lengyel turistákat Ukrajnába szállítja, ahol „műsort” is szervez nekik (értsd: leitatja, és kocsmai verekedésbe keveri őket). Nem ő az egyetlen fura figurája a könyvnek, ott van még például a teljesen elszállt Udaj–Kusaj páros, akiknek nagyjából annyi közük van a reáliákhoz, mint a Hétszűnyű Kapanyányi Monyóknak, haverjaik a temetőben termesztik a füvet, ők meg folyamatosan be vannak tépve. Ez utóbbi szinte mindenkiről elmondható, illetve a biztonság kedvéért még a patikában kapható életerő elixírt is megállás nélkül döntik magukba (kár, hogy kiderül róla: potencianövelő szer).

Az egyfolytában vedelő, önmagukról mit sem tudó ukránok sztereo­típiája mellett természetesen felsejlik a kozákság is – hogyan is lehetne kozákok nélkül beszélni Ukrajnáról. De itt nem sok maradt a független államot kivívó zaporizzsjai kozákok dicsőségéből, sőt, a kelet-ukrajnai Zaporizzsja maga lesz a címben szereplő Mordor. A sok, nem túl hízelgő párhuzam, azonosítás mellett az egyetlen valamelyest pozitív, klasszikus értékeket képviselő réteg a bábuskák, akik pályaudvarokon, itt-ott árusítják portékáikat. Łukasz, mikor azon gondolkodik, fel kéne mindent robbantani, azt mondja, csak a bábuskákat hagyná életben, hiszen „ők nem tehetnek semmiről”. (Biztos nem azokra gondol, akik önmagukat lengyelnek kiadva kínálnak szállást, és igyekeznek átverni a naiv turistákat.)

A legfontosabb szereplő talán a lengyel-ukrán Tarasz, akiben egyszerre ölt testet lengyelség, ukránság, közép-európaiság és nagyjából az összes sztereotípia. Ő maga is jeleskedik a sztereotípiák gyártásában, mivel „nem az egész Ukrajnával azonosult”, csak a nyugati résszel. Merthogy Kelet-Ukrajna ugyanaz, mint Oroszország – bár idővel kiderül, hogy Tarasz sosem járt Oroszországban. Viszont az ő szájából hangzanak el olyan fontos dolgok, mint például az a (várható) kirohanás, miszerint az ukránoknak elegük van abból, hogy a lengyelek állatkertnek nézik őket. Figyelemre méltó, hogy Łukasz ekkor arról győzködi haverját, hogy de hát ő is lengyel, azonban győz a (nyugat-)ukrán öntudat. A szlávság mibenlétéről is Tarasztól hangzik el egy tripmonológ, kiderül, hogy valójában a nyugat hozta létre a szlávokat, igazából elnémetesedtek, és az egész szlávság már csak skanzen, fikció, utópia. Kemény és fontos szavak ezek, érdekes, hogy mintha csak egy bedrogozott figura merné kimondani azt, ami nagy valószínűséggel mindenki fejében ott motoszkál.

Szczerek ügyesen keveri a valóságot a fikcióval, de a valóság is annyira abszurd, hogy nem lehet eldönteni, mi igaz, és mi nem. Ugyanakkor bizonyos metakommunikáció is megjelenik, a szerző sokszor kijelenti, hogy most ő bizony ír egy gonzót – holott az egész mű egy gonzó, így aztán nagyon hamar kialakul a „gonzó a gonzóban” érzet, és végleg elvész a valóság fonala.

Magyar szemmel nézve pedig külön érdekes Kárpátalja és a függetlenséget kikiáltani tervező Iván pópa esete, illetve az a párhuzam, amely a könyvet olvasva önkéntelenül is adódik a magyar–erdélyi és a lengyel–ukrán viszonyt illetően.