Ha Andruhovics alkotása pusztán ezt a hátborzongató lélektani látleletet bocsátaná a befogadó rendelkezésére, már megérné a könyvet elolvasni. A regény azonban mindennek a gyökerére is rávilágít: vázolja Sztefa Anger doktor családjában elfoglalt bizarr helyzetét, s ezzel magyarázatot ad arra a súlyos önértékelési zavarra is, amely azt eredményezi, hogy Sztefa légvárakat építve csak a saját nézőpontját tartja elfogadhatónak.

Az Édes Anna ellenpárjaként beharangozott Felix Austria című ukrán regényben bizonyos értelemben valóban felfedezhető a Kosztolányi-mű alaphelyzetének inverze. Az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása utánra helyezett magyar történettel szemben, amelyben az úrnő végletekig kihasználja s elemberteleníti cselédjét, Andruhovicsot olvasva még „jócskán” a Monarchiában, 1900-ban járunk, s egy olyan család életébe nyerhetünk bepillantást, ahol nem az úrnő, hanem a szolgáló az, aki minden szempontból magának vindikálja a jogot az irányításra. Az úrnőjét is maga alá gyűrő „vezető szerepbe” a cseléd, Sztefanyija Csornenyko gyakorlatilag belenő: szüleit tűzvészben elvesztő, elárvult gyermekként kerül Anger doktor családjához, a doktor vele egykorú lánya, Adela mellé, akivel kezdettől fogva olyanok, mint a tűz és a víz. Amíg Sztefa csúnya, szívós, sötét bőrű s erős, mint egy férfi, addig Adela szép, kifinomult, nemes vonásokkal bíró hölgy, ám kicsi korától fogva gyámoltalan, akit „óvni kell, bepólyázni, mint egy kisbabát, ezüstkanállal etetni.” (25.)

Adelát önálló életre képtelen lényként beállítani kizárólag Sztefának áll az érdekében. Ezt az attitűdöt, érdeket tükrözi a narráció is: szemben a Kosztolányi-mű egyes szám harmadik  személyű elbeszélésmódjával, amely a furcsa és tragikus úrnő-szolgáló viszonyt ilyen értelemben objektíven láttatja, Andruhovics regényében minden Sztefa szemén, az ő naplóján keresztül, egyes szám első személyű megnyilatkozásban tárul fel. A befogadónak nincs tehát lehetősége arra, hogy véleményt formáljon Adeláról, mert a szolgáló szubjektív közlésmódja ebben „lekörözi”: „Nem vagyunk barátnők, nem vagyunk testvérek. Nincs szó arra a kötelékre, amely összefűz bennünket” (43.) – szembesít azzal a se veled, se nélküled viszonnyal, azzal a kölcsönös, gyűlölettel és imádattal teli függéssel, amely közöttük feszül, s amely odáig fajul, hogy még Adela és férje, Petro nászútjára is hármasban utaznak el, hiszen Adela éjjeliedényét senki más nem viheti ki reggelente, csak és kizárólag a szolgáló.

Ha Andruhovics alkotása pusztán ezt a hátborzongató lélektani látleletet bocsátaná a befogadó rendelkezésére, már megérné a könyvet elolvasni. A regény azonban mindennek a gyökerére is rávilágít: vázolja Sztefa Anger doktor családjában elfoglalt bizarr helyzetét, s ezzel magyarázatot ad arra a súlyos önértékelési zavarra is, amely azt eredményezi, hogy Sztefa légvárakat építve csak a saját nézőpontját tartja elfogadhatónak. Már a saját szemének és fülének se hisz, csak a fixa ideaként létező elmélete alapján képes működtetni az Adelával való kapcsolatát. Pedig, ha annak idején hitt volna a fülének, s nem érti félre nevelőapja végakaratát, egészen máshogy alakult volna a sorsuk. A doktor a halálos ágyán ezeket a mondatokat mondta Sztefának: „Olyanok vagytok Adelával, mint két fa, amelyeknek egymásba fonódott a törzsük. Gondolj rá, gondolj a magad életére. Sztefa, nem lesz könnyű, de hallgass rám” (52). Ám ennek az utolsó mondatnak a végét Sztefa „inkább kitalálta, mint hallotta” (uo.), s a „szolgálnod kell Adelát” (uo.) mondatvéget értette ki belőle. Sztefa ebben a végakaratban hisz, ebben akar hinni. A doktor viszont – mint az később kiderül – épp az ellenkezőjét, Adela elhagyását kérte tőle.

A félreértett végakarat azonban nemcsak Sztefa és Adela sorsát pecsételi meg, hanem a két nő körül felbukkanó összes férfiét is. A csak a maga feje után menő szolgáló egyszerűen nem akarja észrevenni azokat a „jeleket”, amelyeket a körülöttük lebzselő férfiak testesítenek meg. Holott ezek a férfiak, úgy tűnik, egytől egyig arra hivatottak, hogy – pusztán a jelenlétükkel – szétrobbantsák s egészséges erotikára cseréljék a már-már leszbikusnak tűnő Sztefa–Adela viszonyt.

Sőt, Sztefa „vaksága” a mű végén képes egy, a Kosztolányi-műben felvázolt tragédiához hasonlót is okozni. Az egészségtelen úrnő–cseléd viszonyt azonban még ez sem képes megoldani. Ehhez – mutat rá a regény vége – olyan emberfeletti erő s olyan katasztrófa szükséges, amely a mű keretes szerkezetét is biztosítja.