Milyen tanulságai lehetnek annak, amikor „a világ legnagyobb irodalmi alkotását” elemezve, benne az evolúció nyomvonalait keresve, követve a két evolucionalista tudós,  Kai Michel és Carel van  Schaik  Az ember három természete című tanulmánykötetét (Typotex kiadó) olvassuk a Bibliáról? Egyáltalán mit jelenthet ez a közel négy és félszáz oldal üzenete a mai felperdült és  stílusában a gyakran olykor el is ferdült társadalmi, tudományos, vagy akár publicisztikai eszmecseréink viharában. Lehetnek, akikben felmerül a kérdés: Elemezhetik a Szentírást az ateisták? Van rá joguk? Vagy ez csak egy újabb csapda volna?

Szerény tapasztalataink bizonyítják, hogy a valódi, vagy a vélt tudásaink jelentős része hipotézis. Gondolkodásunk mozgatója viszont az örök kétkedés. Viszonyulásaink a tőlünk (itt és most) idegennek, ellenkezőnek vélt véleményekkel szemben sosem lehetnek állandóak. Csupán változóak és reményeik szerint toleránsak. Az aktív gondolkodásunk tehát sosem volt és sosem lehet végleges. A végleges szempontok, az alkalmazott szellemi elvek gyakran előítéletek csupán és ezért sajnos olykor a bigottságnak az ikertestvérei. 

A Descartes-i „cogito ergo sum” (gondolkodom, tehát vagyok) versus Teilhard de Chardin „elég volna megfejtenünk az Embert, hogy megfejtsük a Mindenséget”. Ki érti ezt? A francia ateista és a szintén francia teológus gondolatai mintha mégis egymásra rímelnének. És ez nagyon emberi. Tán nem véletlen az sem, hogy Christopher Boehm szerint: „ahol nincs emberi bűn, ott isteni büntetéstől sem kell tartani.”  

Viszont a kizárólagos (bigott) és a párbeszédképes (toleráns) elvek ütközése a tudományos megközelítéseket gyakran a dilettáns kampánypolitizálás pástjára helyezi át, ahol kételkedni, mérlegelni – gondolkodni már bűnnek számít, sőt ez maga az eretnekség. Nyomon követhető ez a jelenség (kiátkozás) sajnos a napi publicisztikai gyakorlatban is, ahol az evolucionalista és különösen az ateista jelző szitokszóvá vált. És ugyanez fordítva is működik a másik oldalon.  Meggondolatlanul. Hány akár Nobel-díjas gondolkodó, író és jelentős alkotó sorolható a szélsőségesen jobbos vagy balos szemszögből a kitagadott, leértékelt csoportba? 

Az ateisták közé számítjuk az ókori Epikurosztól, Senecától valamennyit. Illetve egy kalap alatt kiselejteznénk-e Chomskyt, Einsteint, sőt a magyar művelődéstörténet néhány nagy egyéniségét a virtuális tudástárunkból? Jelentős alkotókat, akik életük folyamán a vallások dogmáitól eltérni s a lelkükben kutatni, sőt kételkedni bátorkodtak? (Vajda János: „Ez öntudatlan zagyva minden,/ Ez volt, van és lesz mindörökké./ Gondolkozó lény percig itten Él, meghal, aztán – soha többé?” ...  Ady: „Adjuk Neki hittel magunkat,/ Ő mégis csak legjobb Kísértet,/ Nincs már semmi hinnivaló/ Higgyünk hát a van-vagy-nincs Úrnak. Kosztolányi: „meghaltak mind az istenek... / És eltemettem önmagam egy fekete, csillagtalan karácsonyon...” )  És balliberális oldalról ítélve hány konzervatív sorolódna idejemúlt, elavult (sőt akár mucsai) kategóriába? Itt most hosszú felsorolásba kezdhetnénk és a közelmúltunk média túlkapásaiból idézhetnénk elriasztó neoliberális vagy rejtetten poszt-marxista véleményeket.

Több ez, mint hiba. Bizony öngyilkos bűn a párbeszéd kizárólagossá torzítása. A párbeszéd véleménycsere volna eredetileg, mert mégis csak az eltérő vélemények érdemesek a cserére, az elemzésekre. Azonos véleményeket miért is csereberélnénk egymással? És minek? A kalandozások énünkben átmeneti meggyőződésekhez vezethetnek, hiszen múló életünk is átmeneti 
állapot. Az istenkeresés, kreacionizmus, evolucionizmus, ateizmus a gondolkodás eszközei, melyek reményeik szerint majd határozottabb, véglegesnek vélhető szellemi önképet festenek magunknak és  szinte mindenkit megérintenek. Talán kár lenne megtakarítani a tétovázó, ön és világelemző fáradtságot. Jobb lenne, ha érveléseinkben a rossz közhelyeket (mint például a majomtól származás, vagy a zuhanó repülőben Istenhez fohászkodás paradigmája) kerülnénk, és kerülnénk az ateizmus 
azonosítását a marxista vulgáris forradalmi mantrával is. Hiszen a lenini bigottság inkább Savonarolával rokon, mint Lucretiusszal, vagy a filozófia ókori vértanújával az örökkön kérdező Szókratésszel. 

Az ateizmus végül is szintén a  görög-zsidó-keresztény műveltségünk szellemi terméke. Hozzánk tartozik, hatással van civilizációnk szellemére, mint ahogyan az európai nagy vallások, valamint az elismert és megtagadott szekták. És ez fordítva is igaz: nevetséges az a nonszensz állítás, hogy az ateisták IQ szintje magasabb a vallásos embereknél.

„A vallásosság első természetünk része. Időtlen idők óta kíséri a homo sapienst, s így egyetemes emberi állandónak tekinthető/…/ a második komponenst intellektuális-intézményes vallásnak neveztük el; ez szerves alkotórésze annak a kulturális készletnek, amely segített helytállnunk a letelepedett életmód és a nagy léptékű társadalmak új világában/…/ a harmadik természetük pedig  még nem látott el alternatív módszerekkel, hogy másképp magyarázhatnánk a környező világuk történéseit” – állítják könyvünk szerzői.

Állítják továbbá azt is, hogy „az emberi kultúra talán a legnagyobb csoda a földön. De ennek megvan az ára: létezésünk sokszor nélkülözi a természetes magától értetődőséget. Nincs mit tenni, mismatch a sorsunk.”  (Mismatch = nem egyező, nem megfelelő párosítás) Vagyis, ez gondolkodásunkban ez a mismásolás törvényszerű kísértése a kaotikus, vagy a még identifikálatlan szerkezeteknek. A mismatch kategóriájához sorolhatjuk a történelmi véletlent, a balszerencsét. E jelenségek utólag esetleg majd a városi legendákban, babonákban és a para tudományban sűrűsödnek össze. 

 Johann Wolfgang von Goethe szerint: „A történet menetét lépten-nyomon megakasztja a számtalan közbeékelődő törvény, melyek java részéről az ember sehogy sem látja be, mi a voltaképpeni okuk és szándékuk, vagy legalábbis, miért éppen abban a pillanatban állítják fel, vagy ha későbbi eredetűek, miért éppen ott idézik és ékelik közbe őket…” majd „a tévelygő néppel együtt végképp szem elől téveszti a fő célt”.  Az sem véletlen, hogy a számtalan próféta közül csupán a „balsorspróféták” váltak, és ők is csak utólag hitelessé a bibliában. Az ószövetségben megfogalmazott monoteizmusból ered a modern társadalom racionalitása, viszont „a monoteizmushoz mint intellektuális valláshoz mindig is tapadni fog valamennyi kétely… Minden monoteistában lakozik egy kis eretnek.”

Amikor a társadalmakat pusztulással fenyegette a zsarnokok és birodalmak egoizmusa, ez a monoteista Isten volt a legjobb, ami az emberekkel történhetett. Ateistaként – írják a szerzők – „tisztelettel adózhatunk Isten eme teljesítménye előtt”. A nevében is a tudománynak köszönhetően már tudjuk, „mi rejlik ténylegesen a fegyver, éhínség és dögvész mögött: hatalomvágy, rossz 
gazdálkodás, éghajlatváltozás, talajerózió, lemez-tektonika, mikrobák. Íme, a környezetrongálás könnyen aktualizálható ősképe. A sors iróniája, hogy végül a tudomány tisztázta Istent a régi gyanú alól, tudniillik hogy indulatok vezérelte, erőszakos lény. Az Istenből mára Jóisten lett.

„De mi tette olyan hihetetlenül sikeressé a kereszténységet?” A sok történelmi esetlegesség folytán nehéz válasz még az evolúció nyomvonalain is. A diaszpórabeli Krisztus-mozgalom Pál-féle szárnya túlélte a zsidó-római háborút (66–70/74), a szadduceusok, a zelóták és a jeruzsálemi őskeresztény közösség viszont nem. Konstantin római császár (270/88–337) a kereszténység mellett dönt. Paul Veyne történész szerint „a kereszténység Konstantin nélkül megmaradt volna avantgárd szektának”. Szerencsére, Európa eddigi történelmi folyamataiban nem ez történt. Kereszténység nélkül az európai civilizáció, a tudományok és a morál diadalmenete és világot bejáró hatása nem jött volna létre. „Könnyebb dolog megmagyarázni, honnan volt meg benne az a potenciál, amellyel kétezer éven keresztül emberek millióit tudta megszólítani a legkülönfélébb kultúrákból. Ennek a potenciálnak neve is van: a názáreti Jézus. Aki olyan emberekre is lenyűgöző hatással van, akik egyáltalán nem hisznek 
Istenben.”