Mi sem állhatna távolabb az ismertetett filozófiai magatartásformáktól, mint a prófétaszerep. Ahogy az ettől való elhatárolódást mutatja Lev Sesztov korai tanulmányainak gyűjteménye is (a legkésőbbi szöveg 1910-es), melyben minden próféta, köztük maga Dosztojevszkij, a jövendöléseiben folyton téved.

„De omnibus dubitandum” – a kétely misszióját töltik be ezek az írások, azt tanúsítva, hogy ha van is fejlődés a történelemben, annak az „iránya merőleges az idő vonalára”. A filozófia ezért végig úgy jelenik meg, mint a senkire nem kötelező igazságokról való tanítás. Filozofálásra pedig két dolog miatt adhatja valaki a fejét: vagy egy rendszer felépítésének művészetéért, vagy pedig végső mentsvárat keresve benne. Nem kérdéses, hogy Sesztov számára ez utóbbi irányzat (Pascal, Nietz­sche, Kierkegaard) tűnik egyedül elfogadhatónak. Ezek a szerzők, ahogy ő maga is, ki tudtak törni az „igazság” bűvköréből. Mindazonáltal a filozofálás nem csupán (sőt, talán a legkevésbé!) a filozófusok privilégiuma. „A nagy veszteségek és a nagy illúziók oly mértékben megváltoztatják az ember természetét, hogy ami azelőtt lehetetlennek tűnt, lehetségessé válik, és elérhető lesz az elérhetetlen.” Egy sorsesemény által vált számos költő vagy irodalmár élete vége felé járva valódi filozófussá. Ezért a „hattyúdalok” igazabb módon tanúskodnak a szerzőjükről, mint az életmű egésze. Ez figyelhető meg Ibsen esetében is, akinek Sesztov egy átfogó tanulmányt szentel. Ebben láthatjuk, hogyan tűnik el Brand magányos, próféta alakja egy lavinaomlásban, hogyan követi őt, immár hamis prófétaként, Peer Gynt. Mialatt Ibsen maga is feladja a próféta szerepkörét, és helyette inkább kérdezővé (a biztos válaszokat elvetővé) válik. Kései műveiben mintha már nem is darabokat írna, hanem végső számvetéseket készítene, melyek önmaga feletti, véget nem érő, utolsó ítéletet jelentenek. Az egyetlen evidencia ekkor az marad, hogy az igazságot a vereségben, a lényegi kudarcban kell keresnünk. Ezek a művek fejezik ki leginkább az immár filozófussá vált író az illúziókkal való teljes leszámolását és a valósággal való radikális szembenézését. „Ibsen utolsó drámájában hallhatjuk az ember – ha nem is utolsó, de legalábbis – utolsó előtti szavait”.