A fordító és az esszéket válogató Patkós Éva, ki nem mellesleg remek utószavával is bizonyítja, hogy talán a legjobb szakértője nálunk Sesztov életművének, és aki már több alapművet adott ki magyarul Sesztovtól, nos most olyan esszéket válogatott össze, melyek megmutatják Sesztov általunk eddig kevéssé ismert, ám nagyon jelentős vonásait filozófiájának. A három részre tagolt könyv első esszéje a publicista Dosztojevszkijről szól, s bár ez a kötet legkevésbé faszcináló szövege, közlése helyes volt: Sesztov életművének egyik középponti alakja éppen Dosztojevszkij. (Róla és Nietzschéről szóló nagy könyve olvasható magyarul, továbbá alapvető tanulmánya is egy másik kötetében), vagyis helyes döntés volt a „prófétálás adományát” vizsgáló, a publicista Dosztojevszkijt bemutató írását felvenni a kötetbe.

Ha az ember két egymást követő cikkét ugyanazzal az idézettel indítja, noha különböző tárgyakról szól, annak két oka lehet. Az egyik nyilván az, hogy a recenzensnek nem jut semmi új az eszébe, és abban bízik, hogy az olvasó már rég elfelejtette, hogy valaha is idézte már a szerzőt. A másik ok pedig az, hogy recenzens valami olyasmit talált, amit neki magának különböző szerzők tárgyalásakor ismételten értelmeznie kell, mert az idézet maga bármily rejtélyes is, vagy talán éppen ezért, sok filozófus számára jelentett afféle „titkos középpontot”, mely tudva vagy tudattalanul, de döntően befolyásolta akár egész gondolkodói pályáját. Reméljük, most a második esettel állunk szemben. Az idézet tehát: „Fokozatosan kiderül számomra, mi is volt eddig minden nagy filozófia: nem más, mint szerzőjének önvallomása, s egyfajta akaratlan és észrevétlen mémoires (...) a filozófuson nincs semmi személytelen; legkivált pedig a morálja nyújt határozott és meghatározó tanúbizonyságot arról, ki is ő” – mondotta Nietzsche, aki, mint látni fogjuk, valóban titkos főhőse nem csupán e rövid recenziónak, hanem a kötet szerzőjének, Sesztovnak is.

A fordító és az esszéket válogató Patkós Éva, ki nem mellesleg remek utószavával is bizonyítja, hogy talán a legjobb szakértője nálunk Sesztov életművének, és aki már több alapművet adott ki magyarul Sesztovtól, nos most olyan esszéket válogatott össze, melyek megmutatják általunk eddig kevéssé ismert, ám nagyon jelentős vonásait Sesztov filozófiájának. A három részre tagolt könyv első esszéje a publicista Dosztojevszkijről szól, s bár ez a kötet legkevésbé faszcináló szövege, közlése helyes volt: Sesztov életművének egyik középponti alakja éppen Dosztojevszkij. (Róla és Nietzschéről szóló nagy könyve olvasható magyarul, továbbá alapvető tanulmánya is egy másik kötetében), vagyis helyes döntés volt a „prófétálás adományát” vizsgáló, a publicista Dosztojevszkijt bemutató írását felvenni a kötetbe.

Ám az igazi nóvum a másik két rész. A második rész Az utolsó előtti szavakcímen tizenegy miniesszét tartalmaz, míg az utolsó, hatalmas tanulmány Ibsen „életét és művészetét” elemzi végig az életmű majd’ összes drámáját érintve. Nos, ez a két rész már nagyon is kapcsolódik kezdő idézetünkhöz. Sesztov számára Dosztojevszkij és Nietzsche az a két író és filozófus, aki a legradikálisabban tette fel az őt egész életében foglalkoztató kérdéseket. „Amikor megkérdezik az embertől, hogy mi az az igazság, még ha akár egész életét a filozófiai elméletek tanulmányozásának szentelte, akkor sem tud válaszolni erre a kérdésre. Önmaga számára viszont, amikor senkinek sem kell válaszolnia, jól tudja, hogy mi az igazság. Az igazság a maga jellegéből adódóan egyáltalán nem hasonlít az empirikus igazsághoz, és mielőtt a filozófia területére lépünk, el kell búcsúznunk a kutatás tudományos módszereitől és a tudás értékelésének szokásos módjaitól”— írja Az igazságról még című kisesszében.

Ha az igazság kérdéséről gondolkodik (és sokszor teszi ezt), akkor el kell hagynunk a nagy hagyományok ösvényeit, mert a filozófia Sesztov számára alapvetően kérdés és önítélet, nem pedig „tudományos probléma”. „A filozófia ott kezdődik, ahol az ember helyéről, jelentőségéről, jogairól kérdeznek, a világmindenségben játszott szerepéről, vagyis mindarról, aminek Tolsztoj gróf a Háború és békét szentelte” – írja Sesztov egy, az utószóban idézett tanulmányában, mely e kötetben nem szerepel.

Sesztov számára az írás tétje: a filozófia mint kérdés és önítélet. Ez azt jelenti, hogy Sesztov életműve az egzisztencia kikérdezése és számonkérése vonalán végig a Nietzsche által megfogalmazott mémoires. És ennek az alanyait találja meg Dosztojevszkijben és Ibsenben, akiknek az életműve valóban a kérdés formája és az önítélet meghozatala. Sesztov zseniálisan veszi észre, hogy Ibsen hatalmas életműve Brand világdrámájától hatalmas kanyarokat leírva jut el a pálya végén a halál és élet önítélet formájú kikérdezéséhez, de Ibsen számára végig az a tét, hogy a modernitás világában a művész önnönmagát kell, hogy bonckés alá vegye, hogy minden dráma a prófétai küldetéstől a műalkotások tűzbe vetéséig, a saját élet feletti ítélet monumentális dokumentuma. Az örökösen visszatérő kérdés, hogy a „hamis bíró” jogosult-e minket kérdőre vonni, vagy saját egzisztenciánkat csakis saját magunk vonhatjuk‑e felelősségre. Kinek tartozunk elszámolással, kérdi Sesztov korszakos Ibsen-interpretációja.

Utolsó mondatként: volt még egy fiatal zseni, aki nem tudván Sesztov eme múlt századunk első évtizedében keletkezett írásairól, ugyanazt a három szerzőt tartotta filozófiai kérdéseinek legfontosabb médiumaiként számon, és írt ugyancsak alapvető tanulmányokat Dosztojevszkijről és Ibsenről. A fiatal Lukács Györgyről beszélek, és igen, adva van a feladat: e két egymásról nem tudó kortárs műveinek komparatív elemzése.