„Az embernek azért kell művelnie
magát, mert a kultúra a természete.”
Kezdhetnénk, mint teszi azt szerzőnk, Eberhard Straub publicista, történész, művészettörténész könyvében, Az élő városban, amely a Typotex kiadó gondozásában jelent meg. Vagy Athénnál is, avagy az afrikai Alexandriánál, hogy az európai városok „életrajzainak” fordulatos eseményei nyomán – az urbanizált életmód és a szabadság élményének ismétlődőseire összpontosítva – városaink sorsában felfedezzük felemelkedéseiket, dekadenciájukat és elszürküléseiket.
Városaink – bár ezeket sokszor a saját dicsőségük örök emlékére a királyok, fejedelmek vagy patrícius közösségek alapították – nemes eszme jegyében születtek, mely szerint a városok polgárainak, szabad életüknek védelme a „szabadság”, illetve annak illúziója volt a cél. Hogy ez a cél mennyiben vált és válhat valóvá, szerzőnk olvasmányos írása e szempontokról is elgondolkodtatja olvasóját.
Az európai szabad város, a polisz a 19. századi liberálisok mitizálásai ellenére szinte minden műveltséget biztosító hatását elveszítette már a Krisztus előtti V. századra. Csupán nosztalgikus emlékei maradtak és kísértenek még akár a mai a pártharcok képében is. A politeia, vagyis az állampolgári honszeretet megszűnt. A polgárok kivonták magukat a nyilvános-politikai életből. A demokráciából kiábrándult Xenophón, a Perzsa Birodalom és az ott uralkodó ész-szerű rend nagy csodálója, kijelentette: „Én nem láncolom magam hozzá egyetlen államhoz (városhoz) sem, én mindenhol idegenként élek”.
Már a kezdetekben is megjelent azonban a liberálisra emlékeztető píszí, a polkorrekt diktatúra ókori ősképe. A feltűnő megnyilatkozás gyanús lett a városnak, aki pedig megbízhatatlansága okán gyanús, azt már az ókorban is feljelenthették, megfoszthatták vagyonától, száműzhették, halálra ítélhették. Az örök példa Szókratész pere és halála. Róma lakossága (nők és férfiak egyaránt) az ógörög elődökhöz hasonlóan zavaró tényezőnek tekinteti a gyerekáldást, a város tehát képtelen az önreprodukcióra – és emiatt nincsenek aggályaik a bevándorlással szemben. Athénban a hadiflotta evezősei polgárjogot nyertek, mert készek voltak meghalni a városért. Nem az élet biztosította a szabadságot, hanem a halál, a polgár halálra való hajlandósága. Szerzőnk szerint „a közvetlen attikai demokrácia a Kr. e. 4. században gyors elszunnyadása alatt a leggyalázatosabb rendezvény volt, amelyet a szabadság nevében valaha kialakítottak”. Több ez az elszürkülésnél.
Hasonló Róma tragikuma is, a Kr. u. 7. században az egymást váltó katasztrófák,a germán betörések, az államigazgatás lassú összeomlása, a pusztító pestisjárványok és az alacsony születési ráta drámai visszaesése miatt a város kiürült és elvadult. Az egész nyilvános életnek, már amennyire az egyáltalán még létezett, a templom volt a színtere, egyedül az őrzött meg valamit az összezsugorodott nyilvánosságból. A politika a szenvedélyes naplopók életének tartalmává vált.
A középkor városlakó embere messzemenően nem volt bigott, szerencsétlen, deprimált, és nem vágyott jövő viszonyai közé. Az elidegenedés a későbbi korok, a francia forradalom mechanikus államának a hozománya. A mai szemmel (ez a múltbani szemlélődés örök tévedése) rendetlen, zajos, koszos, bűzös városok a komfortot szélsőségesen hiányoló lakások az akkori élet adott körülményei voltak. „A későbbi korok emberének önző önáltatásai közé tartozik, hogy mindenkit lesajnál, aki még nem az ő idejének magaslataiban élte le életét.” Keleti hatásra (a keresztes háborúk után), kezdenek el Európa városainak nemes hölgyei szakítani barbár életstílusukkal. Az öltözködés, zenélés. kozmetika, olvasás, társadalmi életformák luxusa a 13. században kezdőik el.
Jelentős fordulat, egy filozófiai eszmény kifejeződése kezdődött el a városfalakkal már nem rendelkező Madriddal, hogy mindenkit madridivá tett, függetlenül társadalmi rangjától vagy a városában betöltött helyzetétől. A plebsz el egészen a lumpenig egyre nagyobb teret nyert a városok társadalmában. Nem a nagyváros vitte a „közönségest”, a „kis embert” ehhez az öntudathoz. Az egyház is jelentősen szerepet vállalt ebben a folyamatban, az egyház, amely – Itáliához hasonlóan – Spanyolországban sem rettent vissza a nagyvárosoktól. A korabeli spanyol irodalom legsikamlósabb, olykor vulgáris szövegeit is kolostorokban a szerzetesek írták. A nagyvárosban minden naggyá vált, így a bűn is. A rómaiak, eleinte lépést tudtak tartani ebben a viszonylatban az eleve toleráns Madriddal. „Don Juan de Tassis egy olyan meleg társaság vezetője volt, ahol a hímringyóktól kezdve a diákokon, költőkön, hivatalnokokon át egészen a grófokig és hercegekig az egész madridi éjszakát összefogta. A várost ekkor már birtokba vették a homoszexuálisok, akik fényes nappal sem tettek úgy, mintha először látnák egymást. Korábban csak Nápoly volt a ’ szép bűn’, a férfiaknak a férfiak iránti szenvedélyének színtere, mostanra Madrid is elnyerte ezt a címet.”
A liberalizmus a műveltségen és a belső szabadságon nyugodott, ami az emberiség egy kis csoportját feljogosította rá, hogy a szabadok képviselőjeként lépjen fel a parlamentben, és a műveletlen többséget – a zavaros szenvedélyek és tompa érzések gyámságra szoruló áldozatait – megvédje önmagától.
A brit parlamentarizmus kizárta a nyilvánosságból a népet, míg nevében a nép képviselői cselekedtek és szónokoltak. „A whigek ugyan örökké a toleranciáról szónokoltak, ez a türelem azonban a tolerancia gyakorlóinak, valamint elv- és harcostársaiknak a szeszélyeire korlátozódott. A toleránsaknak pedig mindig számolniuk kellett az intoleránsak merényleteivel. Tehát semmi tolerancia az »intoleránsakkal« szemben!”A tolerancia hirdetése gyakran a tolerancia gyakorlati megtagadásával volt egyenlő. Goethe is megkérdőjelezte a belső világ fölényét a külső renddel szemben. A polgári erény és a jólét, melyről a polgárok oly gyakran öntelten áradoztak, törékenynek, becstelennek, hazugnak és korruptnak bizonyult. Az 1793-as rémuralom időszakától halálos bűnnek számított, ha valaki nem hitt a forradalomban, nem tett hitet a köztársaság mellett. A belső, az érzület a liberális tanításoknak megfelelően kikerült az állami ellenőrzés és befolyás alól, és egyszerre már nem számított a szabadság és az önmeghatározás terének.”
Lehet a nemzeti érzés toleráns? Az, hogy Európa mint kulturális közösség szellemi fogalma eleven maradt, az európai nagyvárosoknak köszönhető, Sevillától és Lisszabontól Stockholmig és Szentpétervárig. Ezeket a metropoliszokat a nacionalizmus határozta meg, méghozzá a 19. században kialakult formájában. De közülük egyik sem emelt falakat, hogy az idegenektől, a szokatlan gondolatoktól és életformáktól rettegve elbarikádozza magát. A városi ember világát hozzá kellett igazítani a „modern” kategóriákhoz. Döntő mértékben eltérhettek ugyan egymástól, attól függően, hogy szociáldemokraták, kommunisták, fasiszták vagy nacionalisták voltak, de mindannyian egy teljes ideológiai-esztétikai s többnyire utópikus programot tűztek ki célul maguk, vagyis a káosz felé vezető útjuk elé. A városi ember nyomora abból adódik, hogy fél órát sem képes egyedül lenni önmagával. Kétszáz évvel korábban már Blaise Pascal is ugyanezt állapította meg kora izgága udvaroncaival kapcsolatban.
Stefan George München című versében az egekbe magasztalta a várost, „ahol a szellemek mernek útra kelni”. Ez az attitűd hozzátartozott ahhoz a játékos semmittevéshez, amelyről a derék polgár nem szívesen mondott volna le, különösen nem abban az esetben, ha professzorként, íróként, művészként, színészként vagy akár egyetemi hallgatóként magát a „szellemet” jelenítette meg. Ehhez a polgárnak szüksége volt a történelmi város díszletére, ami biztosíthatta „a kor lidérceit”, „…hazának az tűnik/ számunkra csak, hol a Miasszonyunk tornyai törnek az égbe.»A polgáriságot és a polgári morált – a nyársat nyelt, gátlásos és őszintétlen morált, Európa minden szegletében sikerült szinte teljesen ártalmatlanná tenni.« Akinek elég pénze van, az előtt még azok a körök is nyitva állnak, amelyekben a celebek – a demokrácia pótarisztokratái – mozognak. Bárki hírességgé válhat.”
Ma a város egy nagy buli – és szerzőnk jóvoltából az ókortól a közelmúlton át a máig városaink virágzása és hervadása oly ismerős lesz számunkra a mában. Minden város bulival kecsegtet. A bulihangulat, a meglévőt túllicitáló meglepetések mindenkit nyugtalanná tesznek. Jelkép lett a zsúfolt áruházi bevásárló kocsi, a gurulós bőrönd és a hátizsák. A szabad piacnak nincs szüksége szabad polgárokra, csak piac- és márkahű vásárlókra, akik alávetik magukat a szabad piac kényszerítő erejének, és még élvezik is, mintha ez lenne a szabadság. Henri Lefebvre, a városi hétköznapok kutatója, a jelenkori város kapcsán az irányított fogyasztás átbürokratizált társadalmáról beszélt. És a világszerte hírhedtté vált „kölsche Klüngel” – a Kölnben általánossá vált korrupció a „kéz kezet mos” igazgatás hagyománya? A várost elfoglaló francia csapatok 1974-ben a felvilágosodás jegyében ismerkedetek meg a manum manus lavat csodálatos erejével és sikeresen elterjesztették ezt az ideát az egész, különben erre nagyon is fogékony földrészünkön. „Nyilvános morál már nem létezik. Helyét a politikai korrektség vette át, az dönti el, mi számít normálisnak, minek kellene normálisnak lennie. A tolerancia magától értetődően a világ legértékesebb javai közé tartozik … a szexuális orientáció, ami korábban mindig az intimitáshoz és magánélethez tartozott, egyszerre nyilvánosságra került. A »társadalom« ugye bebizonyíthatja, hogy toleráns és nyitott minden emberivel szemben. Még a legkisebb települések is büszkék saját pride felvonulásukra, vagy a karneváli parádék nyári LGBT változatára” – utal Eberhard Straub e jelenségre, aki olvasmányos stílusával egyszerre bájol el és rengeteg szimptóma csoportosításával a végveszély kaotikus jeleire figyelmezteti olvasóit, amelyek látszólag könnyű léptekkel közelítik egykor büszke földrészünk városait, civilizációnk ékköveit. Könyve végül is, nem is olyan könnyed olvasmány, mint hinnők.
