Már persze, ha egy írástudónak van még mit elárulnia… önmagán kívül. Jonas Lüscher regényében ráadásként magyar szál is akad… 

A Kraft című regényt – iróniájával, bujkáló humorával, kiábrándultságával együtt – tekinthetjük látleletnek. Mert az. Is. Az olvasó, ha belehelyezkedik a Jonas Lüscher által megteremtett világba, akkor egy csöppet sem fogja jól érezni magát. Nem is ez a cél.

(*) „…lendületet kapott Kraft karrierje; alig akadt bölcsészettudományi konferencia, ahol nélkülözni tudták a fiatal, dinamikus gondolkodót, aki elképesztő tárgyi tudással, elegáns retorikával és meredek téziseivel a bűvkörébe vonta a hallgatóságot, és akinek cikkei lélegzetelállító tempóban töltötték meg a legjobb szaklapokat. Bárhol az országban megüresedett egy tanszéki hely, az ő neve biztosan elhangzott. Sikerült azt a benyomást keltenie, hogy ő a jövő embere, a kevesek egyike, akik képesek intellektuálisan megragadni a kort…”

…és Kraft tisztában van azzal, hogy amire most készül, az ellentétes mindennel, amit tud, gondol, hisz és eddig megélt. Lehet-e, képes-e ilyen háttérrel és ilyen motivációval mozgósítani azt a nem csekély tudást, amit „egyetemi emberként” felhalmozott. És vajon képes-e rendet tenni az életében, mely intelligenciájától és világlátásától függetlenül – vagy éppen amiatt? – újra és újra zátonyra fut.

A regény egyrészről Kraft amerikai útján elkövetett esetlenkedéseit követi végig, másrészt pedig visszatekint az elmúlt évtizedekre, szerelmekre, barátságra és a 20. század második felének társadalmi változásaira. A jelentős ismeretanyagot nagy érzékenységgel (!) mozgató könyv mintha csak erősítené azt a – kelet-európainak ismert – tapasztalatot, melynek több megfogalmazása is létezik:

AZ ÉRTELMISÉGI ELŐTT KÉT ÚT ÁLL…
….A MÁSIK JÁRHATATLAN.

Jonas Lüscher regénye a benne felhalmozott tragikum és komikum mellett iszonyatosan nagy dózis öniróniával van telepumpálva, amiről nehéz eldönteni, hogy ez Jonas Lüscher sajátja, vagy „csak” Richard Krafté. Cseppet sem könnyű olvasmány, mely, bár vitathatatlanul tartogat élvezetes részeket, mégis inkább valami olyasmi, amivel – éppen furcsa hangulatai miatt – meg kell küzdenie az olvasónak, ha nem akar Krafthoz hasonló szomorú sorsra jutni.

A MAGYAR SZÁL

olyasmi, amire érdemes odafigyelni, hiszen viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy nyugati író ilyen részletességgel foglakozzon egy magyar figurával. Pánczél István (a későbbiekben már Iván) a nyolcvanas évek elején véletlenül emigrált – s persze, ebből a véletlenből olyan mítoszt teremtett, ami megalapozta a nyugati létezését. Jonas Lüscher regényében felbukkan a rendszerváltás korának Magyarországa… a hazatérő emigráns szemével, illetve olyan szemmel, amit a hazatérő emigráns szemének tart a svájci író. Ebben az az igazán döbbenetes, hogy nem is téved… bár néhány évvel, egy bő évtizeddel ezelőtt még élénken tiltakoztunk volna az általa vázolt kép ellen.

„Rosszallóan nézte honfitársait, ahogy idült arckifejezéssel cipelték haza a boltokból a videólejátszókat, tévéket és hifi-berendezéseket; ahogy büszkén fagyoskodtak új farmerjükben és bőrkabátjukban a budapesti télben; ahogy a legolcsóbb kacatot is, amit nyugati árunak neveztek, noha többnyire a Távol-Keletről származott, randa papírba csomagoltak; ahogy családi kötelékben nyomták orrukat a feldíszített kirakatüvegre…
[…] Rosszul csinálták, na. Vásárlási aktusaikból hiányzott a nyugatnémetek józan pragmatizmusa, az angolok understatementje, az amerikaiak hanyag gondtalansága. Barbárok voltak. Értéktelenné tették a bevásárlást szent cselekményét.”