Mindig azt szoktam hangoztatni, hogy én 200 oldal alatt nem tudok mit kezdeni a regényekkel. Jonas Lüscher alig lépi túl ezt a határt, de ebbe a párszáz oldalba annyi mindent belesűrített, olyan elképesztő esszenciát kaptam tőle, ami igazi meglepetés volt számomra.

A regény jelene megközelítőleg napjainkra tehető (de elég sűrűn vissza-visszatekintünk a közelmúltba is), amikor is Kraft, a német professzor régi barátjától, a magyar származású Pánczél Istvántól e-mailben értesül egy pályázatról, amelyet Leibniz Theodiceájának háromszázhetedik évfordulójának alkalmából írtak ki. „Miért jó minden, ami van, és miért tudunk mégis javítani rajta?” – erre a kérdésre kell válaszolniuk a pályázóknak, majd a Stanford Egyetemen kell prezentálni a szöveget. Maximum 18 perc áll rendelkezésre, a díj pedig egymillió dollár.

Kraft számára, aki a második házasságának végjátékában szenved éppen, kapóra jönne ez a hatalmas pénzjutalom, ezzel ugyanis megvehetné a szabadságát.  „Fel kell szabadítanom magamat, Heikét és az ikreket, ehhez pedig haza kell vinnem egymilliót, gondolja Kraft. Ahhoz, hogy haza tudjam vinni a milliót, meg kell válaszolnom ezt az átkozott kérdést, mégpedig jobban, mint a többiek. De mit jelent ebben az összefüggésben, hogy «jobban»?” Úgy véli, a pályázat megírására a legalkalmasabb hely Kalifornia, a Stanford Egyetem, szállásadója pedig maga István. Az utazás közben és a barátjánál töltött idő alatt Kraft fel-felidézi múltját, és mi olvasók örömmel kísérjük el ezen az úton.

Pánczél Istvánt Kraft még a 80-as években, az egyetemi évei alatt ismeri meg Berlinben egy előadáson. István politikai menekültnek vallotta magát, de valójában véletlenül disszidált. Hogy a viharba lehet véletlenül disszidálni? Hát sehogy. István valójában a magyar csapattal érkezett Berlinbe egy sakkbajnokságra, aminek végén a sakkozók egyszerűen elfeledkeztek róla és hazainduláskor a szállodában felejtették. Minderre már csak a csehszlovákiai pihenőben jöttek rá, ahonnan már nem fordultak vissza. Inkább kitalálták azt a mesét (és ez a hazugság olyan jól sikerült, hogy maguk is elhitték): István disszidált.

Kraftot és Istvánt közel azonos politikai nézeteik, érdeklődési körük és az együtt átélt élmények kötötték össze. Ott voltak, mikor Ronald Reagen Berlinbe látogatott. Mind a kétszer. Az elsőnél István súlyos szemsérülést szenvedett egy csokor gerbera miatt (illetve a csokorban található drót miatt), amikor is összetűzésbe keveredett Ruth-tal. István a kórházban, Ruth pedig Kraft karjaiban kötött ki, aki  néhány hónap után nyomtalanul eltűnt és csak hat évvel később, a Berlini Fal leomlását követő első közös kelet- és nyugat-németi szilveszterezésen futottak össze ismét. És nem a találkozás ténye volt a nagyobb meglepetés.

Amilyen lelkes vagyok, vége-hossza nem lenne, annyit tudnék még mesélni a regény cselekményéről, ha nem fognám vissza magam. Hiszen, ha mindent elárulok, akkor nem lenne érdemes elolvasni. Illetve de, talán még akkor is. Mert a Kraft egyszeri és utánozhatatlan. Egyediségét növeli, hogy Jonas Lüscher a cselekmények közötti „réseket” olyan trükkösen töltötte ki némi filozofálással, hogy szinte fel sem tűntek. Tapasztalataim szerint a Typotex Kiadó különös érzékkel nyúl az európai szépírók műveihez, eddig még egyikben sem kellett csalódnom, ezúttal is egy igazi gyöngyszemet talált a számunkra.