Nehéz lenne tömör összképet adni Ruskin teljesítményéről. Jellegzetes brit különc volt, idioszinkrázia jellemezte (mint az előző évszázad centrumban álló angol kritikusát, dr. Johnsont), ellentmondásokat állításai között nemcsak az egész életműben, hanem még ebben a kis kötetben is bőven föl lehet fedezni. Mindenesetre vele jött létre a művészeti író típusa, egyszerre volt jelentős képzőművészet-, irodalom- és társadalomkritikus.

John Ruskint (1819–1900) ma már ritkán emlegetik, holott a XIX. század egyik leghatásosabb művészeti írója volt. Persze ma is megvannak a specialistái (Robert Hewison), de a nagy antológiák – például a Norton-féle művészetelméleti olvasókönyv, Marosi Ernő vagy Donald Preciosi gyűjteménye a művészettörténet historiográfiájáról – ki-kihagyják. Valaha Magyarországon is kultusza volt, a keresztényszocialista pedagógus Geőcze Sarolta könyvet írt róla, és lefordította egyik főművét, a Velence köveit, a gödöllői művésztelep (Nagy Sándor, Körösfői Kriesch Aladár) tanait követte, Éber László (a Barát–Éber–Takács-féle egyetemes művészettörténet társszerzője) közreadta oxfordi székfoglaló előadásait.

Most kis kötet jelent meg munkái­ból a fordítók válogatásában, ami nem lehetett könnyű munka, mert Ruskin elefantiázisban szenvedő műveket írt. A Modern festők öt hatalmas kötetének az Akadémiai Könyvtárban található példányát én vágtam fel több mint száztíz évvel megjelenése után. (Előszava szerint rövid pamfletnek indult a nagy festő, Turner védelmében.)

Nehéz lenne tömör összképet adni Ruskin teljesítményéről. Jellegzetes brit különc volt, idioszinkrázia jellemezte (mint az előző évszázad centrumban álló angol kritikusát, dr. Johnsont), ellentmondásokat állításai között nemcsak az egész életműben, hanem még ebben a kis kötetben is bőven föl lehet fedezni. Mindenesetre vele jött létre a művészeti író típusa, egyszerre volt jelentős képzőművészet-, irodalom- és társadalomkritikus.

Régi vita, hogy vajon romantikus‑e vagy éppenséggel a romantika jelentős ellenfele. Sok minden szól az első állítás mellett: a természetrajongás, a természet műalkotásként való felfogása, a művészetvallás, a középkor kultusza, a klasszicizmus görög mintájával szemben a gótika iránti áhítatos lelkesedés, a panteisztikus vallásosság, a táj mint elsőrendű festői téma hangsúlyozása, a tudománykritika, a nagy kortárs romantikusok és romantikus irányzatok (Turner, Wordsworth, a preraffaelita mozgalom) apológiája, a romantikus antikapitalizmus. S mindezzel szemben ott van – többek között – a kötetünkben is szereplő fontos tanulmány A patetikus tév­eszméről, a szubjektivizmus elleni éles támadás, a romantika egyik legérdekesebb kortárs bírálata. Mindazonáltal hajlok arra, hogy egész életművét mégiscsak a romantika fogalomkörében értsem meg. A patetikus téveszme kritikája nem utolsósorban önkritika, és Harold Bloom találóan jegyezte meg, hogy Ruskin életművének kései szakasza teljes egészében annak jegyében fogant.

Kitűnő gondolat, hogy a válogatás A földfátyol című rövid írással indul, mert ez jó példáját adja Ruskin stiláris erejének. Ruskin gyerekkorában művésznek indult, de nem verseivel és rajzaival lett azzá, hanem értekező prózájával. A földfátyol ugyanis a föld növénytakarója, amelynek leírása himnikus magasságokba emelkedik. A címadó írás viszont arról szól, hogy miképpen teszi tönkre a természetet a XIX. századi kapitalizmus, s hogy jelenik meg az azelőtt soha nem ismert „ipari köd” és „járványfelhő”. Ruskin széles spektrumának majd mindegyik részéből ízelítőt ad a kötet, s önálló részeket közöl fő műveiből. Találó választás Az építészet hét lámpásából – az áldozat (a ráfordítás), az igazság (az építészet nem csaphatja be az embert), az erő (a fenséges teljesítménye építészeti eszközökkel), a szépség (a természeti formák tetsző utánzása), az élet (az intellektuális élet élénk kifejezése), az emlékezet (az emberi történelem feljegyzése építészeti eszközökkel) és az engedelmesség (az elv, amellyel az állam megőrzi stabilitását) – az emlékezet lámpásának kiemelése, mert az építészet összefüggése a történelmi emlékezettel Ruskin eredeti gondolata.

A virág című írásból megismerhetjük Ruskin természetszemléletét s a természettudománynak azt a kritikáját, amely Darwint sem kímélte. Ám nem árt, ha világosan látjuk, ez nem valami szélsőséges dilettantizmus, hanem a nehéz búcsú a természettudomány szemléletességétől, amely éppúgy kínozta Goethét vagy Alexander Humboldtot. A Preraffaelitizmus a vallásos művészet iránti nosztalgia dokumentuma, erős rokonságban Novalis Kereszténység vagy Európa című művével. A modernizmus ott alakul ki, ahol a civilizáció megtagadja a hitet. „A régi művészet teljes egészében vallásos, míg a modern művészet teljes egészében profán.” Az egyiknek a hit volt az elsődleges célja, és a személyes fényűzés vagy gyönyör csak másodlagos, a modernben megfordult. Ezzel azonban megszűnik a hit. „De ugye nem állíthatják – és nem is hihetik –, hogy a Krisztus életét festő Angelico, az Ábrahám életét festő Benozzo, a Szűz életét festő Ghirlandaio vagy a Szent Ferenc életét festő Giotto kevesebb megbecsülésnek örvendett, vagy hogy kevésbé egészséges művészetet állítottak elő, mint a Venus és Adonis szerelmét festő Tiziano, a meztelen Antiopét festő Correggio, vagy mint a harmincéves háború mészárszékét festő Salvator?”

Folytathatnám, de a szerkesztő úrtól kapott terjedelmem elfogyott. Még csak annyit, hogy a fordítói teljesítményeket – és most nem a versfordításokra gondolok – kiemelkedőnek tartom. Ruskin előadói stílusa prófétai, sűrű bibliai idézetekkel, mert modorában mindvégig fenntartotta ifjúkora evangéliumi keresztyén (vagy – mint hallom – hivatalosan evangelikál) hitét. Egy sajnálatos értelemzavaró sajtóhibát mindazonáltal megemlítek a Téveszme-tanulmányban. Ahol Ruskin arról beszél, hogy kétfajta költői osztályt ismer el (az elsőosztályú Shakespeare, Homérosz, Dante, a másodosztályú Wordsworth, Keats, Tennyson), akkor a kettőt a magyar szövegben úgy különbözteti meg, hogy az első kreatív, a második reflexív vagy kreatív. Ám valójában az olvasandó, hogy reflexív vagy perceptív, azaz visszatükröző vagy észlelő (228.).