0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Ajkai Adrienne, Farkas György, Kurkó Noémi
Megjelenés: 2004
Oldalszám: 394 oldal
Formátum: B/5, fűzve
ISBN: 978-963-9326-74-3
Témakör: Filozófia, Ökológia
Sorozat: Az evolúciós gondolat

Eredeti ár: 4200 Ft
Webshop ár: 3150 Ft

KOSÁRBA
Minden egybecseng
Az emberi tudás egysége

Naturalista evangélium

Liget, 2004. augusztus

 

Bevezetés

A vallás és a tudomány ambivalens viszonya a kora középkor óta aktuális kérdés. Bár az utóbbi időben megszaporodtak a kettejük közti párbeszédet kezdeményező munkák (sőt: a szintézisre törekvések), e párbeszéd merő illúzió. Mert először is, ki az, aki beszélgetni akar? Egyáltalán: Ki az, aki meg akarja ismerni a másikat? A két legmeghatározóbb tudománynak, a fizikának és a biológiának nincs szüksége Istenre, lélekre és más hasonlókra. A természettudóst általában nem érdekli Isten (miben)léte, vagy éppen a teremtés problémája, ezek fölvetése többnyire csak zavaró tényező számára. A vallás a tudás emberének amolyan élő múzeum, lakott skanzen. Ellenben a hit embere szüntelenül törleszkedni próbál a tudományhoz, hogy ily módon legitimálja állításait, illetőleg hitének tárgyait. (Ahogyan a fölvilágosodás előtti tudomány próbálta összeegyeztetni nézeteit, fölfedezéseit a vallási dogmákkal.) Ezért aztán a „párbeszédet szorgalmazó” teológusok általában jobban ismerik a tudományt, mint a vallástalan tudósok a vallást, amit nem is nagyon akarnak megismerni.
A tudományt a vallás egy szempontból kétségtelenül érdekli: mint vizsgálatának egyik tárgyát. A vallás e kontextusban olyan, mint egy primitív törzs, egy egzotikus gondolkodásmód, vagy egy új bogárfaj. Ezt az érdeklődést vallástudománynak nevezik, de jobbára bölcsészek művelik, nem pedig természettudósok. És a vizsgálatot végző sohasem vitatkozik a vizsgálat tárgyával. A tudományos közelítés alapja, a metaszintű szemlélet, hogy az adott jelenségre kívülről-fölülről rálát a tudós; ez szigorú hierarchiát föltételez a vizsgáló és a vizsgált között.
Így a teológusok, illetve a vallásos értelmiség által szüntelenül fölvetett „nagy vita” inkább csak az ő virtuális vitájuk, párbeszédük egy érdektelen ellenféllel, vagy még inkább: vágy a vitára, és persze ezen keresztül saját nézeteik ismertetésére és elfogadtatására. Ha a tudomány embere netán mégis megszólal, a „párbeszéd” kimerül a puszta udvariaskodásban, vagy a vallás etikai tanítássá egyszerűsítésében, a lényeges - ennélfogva kínos - kérdések elkerülése végett.
A tudomány tehát nem tartja kompetensnek a vallást, hogy az olyan kérdésekkel foglalkozzon, mint az élet, az emberi természet, vagy éppen a világegyetem keletkezése. Viszont fönntartja magának a jogot mindezek meghatározására és magyarázatára. Sőt, a felvilágosodás óta folyamatos törekvése, hogy maga váljon vallássá, azaz maga nyújtson átfogó világnézetet és értékrendet: választ az ember legősibb kérdéseire. Nos, ennek a törekvésnek újabb példája a szociobiológia nagy öregjének és elsőszámú prófétájának, Edward O. Wilsonnak tavaly nálunk is megjelent műve, a Conscilience. The Unity of Human Knowledge, magyar címén a Minden egybecseng. Mielőtt azonban a könyvről írnánk, röviden kitérünk egy régóta zajló valódi vitára, ami több ponton is kísérteties hasonlóságot mutat a vallás kontra tudomány álvitájával, s ami nélkül a „wilsoni jelenség” jórészt érthetetlen.


1. „Természettudomány kontra társadalomtudomány”, avagy a naturalizmus hübrisze

Wilson új könyvében jobbára a huszonhárom évvel korábbi munkájában (Sociobiology: The New Synthesis) leírt gondolatait fűzi tovább. Mindkét írás lényege: a gének határozzák meg az emberek viselkedését, így többek között a háborút, az erőszakot, a nemi előítéleteket, a rasszizmust, az önzést, a bűnözést, az agressziót, az idegengyűlöletet, a hazaszeretetet stb. A viselkedés ennélfogva generációkról generációkra öröklődik. Ezek a viselkedési minták az emberi evolúció során kétmillió éve zajló természetes szelekció eredményei, vagyis a viselkedést nem okozhatta a társadalom semmiféle szerveződése, sőt, a társadalmi jelenségek is mind ebben gyökereznek, így megkerülni ezeket a tényeket, és más magyarázatok után nézni, hiábavaló fáradozás. Ugyanakkor a Minden egybecseng új dimenzióval is gazdagodott.
Az egybecsengésnek fordított conscilience szó a tudásfélék lehetséges és kívánt egységére utal. A szerző úgy véli (sok más biológussal egyetemben), hogy a tudományok szerveződési szintek mentén rendeződnek el, s ahogyan a kémiát a fizika alapozza meg, úgy a biológiát a kémia, s e szintek között az átjárás csupán föntről lefelé lehetséges. Egy példa: az anyai szeretetet ugyan a legjobb kémikus sem tudná kémiai egyenletekkel leírni, ám a biológus a jelenség mögötti mélyebb folyamatok analízise során/révén eljuthat bizonyos kémiai magyarázatokhoz. Ugyanígy, habár a társadalmat és a kultúrát nem lehet közvetlenül a biológiával magyarázni, az ember 30 millió éves főemlősi, illetőleg kb. 4-5 millió éves homo múltját nem söpörhetjük félre annak kutatásakor, lévén az evolúció igen konzervatív természetű, minek révén óhatatlanul nyomot hagyott az emberi viselkedésen. A kultúra csupán a biológiai alapra épül rá, mintegy szekunder fölépítményként. A biológia beható ismerete révén tehát meg tudjuk mondani, milyen korlátok között, milyen spektrumon belül épülhetnek ki szabályok, normák, és virágozhat föl egy kultúra.
Ez azonban más diszciplínák képviselőinek – elsősorban a társadalomtudósoknak – több szempontból sem tetszik. Egyrészt a (baloldali) társadalomtudósok szemében a szociobiológia maga az ördög. A társadalom és kultúra biológiai alapú megközelítése ugyanis aláásni látszik az emberi szabadságról vallott klasszikus progresszista elképzeléseket, s olyan rosszízű dolgokra emlékeztet, mint a szociáldarwinizmus, az eugenika, vagy éppen a fasizmus. Erre alapultak Wilson első könyvének kritikái is, hogy ti. teóriája szexista, rasszista, a szabad versenyes kapitalizmus védelmezője, a kizsákmányolás ideológiájának (ál)tudományos aládúcolása stb. Ezért Wilson a Minden egybecsengben már finomabb stílben és némileg körülményesebben írja le – lényegében ugyanazt az elképzelést. Itt olyan szolid kutatónak próbálja beállítani magát, akit jogtalanul értek ezek a kritikák, sőt, aki alapvetően megváltoztatta korábbi szélsőségesnek bélyegzett téziseit, és immáron a tiszta tudomány talajáról érvel.
De az ideológiai félelmeken túl, a társadalomtudósokat jóval súlyosabbnak tűnő probléma is aggasztja, jelesül, hogy miként válhatna a társadalomtudományból „komoly tudomány”. Lehetséges-e olyan módszertant kidolgozni, amellyel legalábbis megközelíthetjük a természettudományos eljárásokat, s a természettudományos törvényekhez hasonló egyszerű képletek segítségével leírhatnánk-e a társadalmat, az emberi cselekvéseket, viszonyokat? Avagy az erre irányuló fáradozás teljességgel hiábavaló lenne, mivel itt más típusú jelenséggel állunk szemben, amit csupán kvalitatív eszközökkel érdemes vizsgálnunk, s ennek megfelelően következtetéseink, tudományos eredményeink egészen más jellegűek lesznek, mint a természettudományéi? A vitába időről időre a természettudomány képviselői is beleszólnak, akik amolyan csodadoktorokként saját módszereikkel kívánják a beteg szociológiát kigyógyítani lázas képzelődéseiből, s végre igazi tudománnyá változtatni, főképpen közgazdaságtanná, illetve biológiává.
Ez utóbbiakat képviseli Wilson is. Miután a polémiát maga is hosszan részletezi, patetikusan fölkiált: elég volt ebből az áldatlan állapotból! És azonmód békejobbot is nyújt, azaz kísérletet tesz a két nagy ellenfél megbékítésére, a társadalomtudományok és a természettudományok (pontosabban: a biológia) összeegyeztetésére. (226. o.) Ám e békéltetés, akárhogy csűrjük-csavarjuk is, nem jelent mást, minthogy a társadalomtudósoknak a biológia felé kellene mozdulniuk. Vagyis föladva minden eddigi elvet, eredményt és hagyományt, át kellene venniük a naturalista szempontokat és az eddigiektől merőben eltérő, pompás új módszereket: „Az tehát a kérdés, hogy milyen kölcsönhatásban áll a biológia és a kultúra, és főleg az, hogy hogyan valósul meg ez a kölcsönhatás az összes társadalomban, meghatározva az emberi természet közös vonásait.” (148.o.) A társadalomtudósok feladata Wilson szerint kizárólag az volna, hogy megkeressék a kultúra alapegységeit, melyet a szerző a szemantikus emlékezetben megjelenő fogalmakkal azonosít. Utána már a neurológusoké a terep, akik az „idegsejtek aktivitásának feltérképezésén keresztül idővel el fognak jutni a mentális fogalmak fizikai alapjainak megragadásához”.(159. o.)
Mindez valóban egybecseng azzal a gyakorta tapasztalható „intellektuális csendőrpertuval”, ami a társadalomtudósokkal vitatkozó naturalista tudósok hozzáállására jellemző. Először is: míg a „természettudós” elvárja „a bölcsésztől”, hogy járatos legyen a természettudományok területén (valójában az ő érvelési rendszerében, kulturális nyelvében, beszédmódjában, de mondhatjuk azt is: szubkultúrájában), addig ő meglehetősen kevés fáradságot vesz, hogy megismerje a társadalom-, illetve általában a humántudományok tényeit, eredményeit és diskurzusait. Ennek az attitűdnek a látszatát Wilson ugyan el akarja kerülni, s igen nagy teret szentel annak, hogy bizonyítsa: ő otthon van a humán gondolkodásban, s brillíroz is ez irányú ismereteivel, mi több, könyvének nagyobb részét ilyen ismeretek töltik ki. Így hosszasan olvashatunk a fölvilágosodásról, a romantikáról, a kulturális relativizmusról, a társadalomtudományok több irányzatáról, polemizálásukról – még egy posztmodernről szóló kritikát is odakanyarint. Csakhogy aki járatosabb ezeken a területeken, rögvest látja, hogy eszmefuttatásai eléggé fölszínesek, jobbára közhelyeken alapulnak, hogy azt ne mondjuk: kissé publicisztika-ízűek (ez részben talán a könyv műfajából adódik). Ráadásul a könyvben konkrét tévedésekkel is találkozunk, ám mivel írásunkat nem átfogó recenziónak szántuk, ezek taglalását mellőznénk.
Továbbá: amíg a biológus bátran vizsgálhatja és értelmezheti a társadalmat és a kultúrát „természettudósként” - azaz saját szempontjai szerint - ugyanez fordítva nem érvényes. Azon sokan fölháborodtak, ahogyan a biológusok belekontárkodtak a társadalomtudományba. De mi volna, ha a fölháborodás helyett egyszer valaki a társadalomtudósok közül vizsgálni és értelmezni kezdené mondjuk a „hangyatársadalmat” - a saját szempontjai alapján? Na jó, ne legyünk ennyire szigorúak, a hangyák tőlünk tényleg távol álló lények, legyen inkább valamelyik főemlőscsoport, vagy esetleg a kutyák társas kapcsolata, viselkedése, kultúrája egy szociológiai értekezés témája. Replika helyett - amelyek némely esetben még alaptalanok is - inkább játékos kísérlettel lehetne érzékeltetni, mit jelent valójában a „természettudósok” társadalomtudósi tevékenysége. Utóbbiak még azt is rossz néven veszik, ha a szociológus vagy az antropológus a maga szempontjaiból vizsgálja a természettudományokat vagy azok alkotó-kutató közösségeit.
A kettős mérce ideológiáját a tudományok föntebb említett „szerveződési elmélete” adja, már ti. hogy a társadalomtudományoknak a biológián kéne alapulniuk. Amiből egyenesen következik, hogy míg a szociológus vagy antropológus számára nélkülözhetetlen az ilyen irányú ismeret, addig a biológusnak nem föltétlenül kell tájékozottnak lennie a társadalom-, illetve kultúrakutatásban. Sőt, talán üdvös volna, ha a társadalomtudós a kémiát és a fizikát illetően is szerezne némi tudást, merthogy igazából csak akkor érti meg az evolúció alapjait - s azon keresztül az emberi társadalmat, illetőleg a kultúrát. Viszont, ha e logikát továbbvisszük, azt mondhatjuk, hogy a biológusnak jártasnak kell lennie a kémiában, sőt talán a fizikában is, egy vegyésznek viszont csak a fizikára van szüksége saját szakmája mellett. Konklúzió: a fizikusok járnak a legjobban, szegény bölcsészek pedig, akiknek szakmájuk műveléséhez valóságos szuperagyakká kell válniuk, a legrosszabbul. Egyébként föltette már valaki a kérdést, hogy egy biológus mennyire járatos a fizikában vagy a kémiában?
Wilson a társadalomtudományokról alkotott lesújtó véleményét a különféle módszertani és szemléletmódbeli irányzatok meglétére, eltéréseik és vitáik jelenségére alapozza. (217-223. o.) Szerinte nem létezik egységes társadalomtudomány, s még az adott (szűkebb) diszciplínán belül is elképesztő a rendetlenség, mondhatni: valóságos káosz uralkodik. Mindenféle újabb és újabb kutatási és értelmezési szempontok merülnek föl, számos egymással disputáló - sőt konfrontálódó - külön módszertant és terminológiát kialakító irányzat született, és születik most is. Az ember feje szinte beleszédül, annyi. Arra viszont már nem gondol, hogy a „naturalista társadalomtudomány” azáltal, hogy ő is szépen betagozódik, csak tovább növeli ezt a káoszt. S arról sem ír, hogy a biológusok – illetőleg általában a természettudósok – vajon behatóan ismerik-e az összes jelentős kutatási területet, interpretációt, vitát, irányzatot saját (tágabb értelemben vett) tudományukon belül? Hol ért példának okáért az agy kémiai folyamatait kutató tudós a feketerigók táplálkozási szokásaihoz? És ha erre valaki azt válaszolná: lehet hogy nem ért, sőt talán még nem is tud róla, de az alapok/alapismeretek ugyanazok, akkor erre a viszontválasz: a társadalomtudományokban és a humaniórákban szintúgy.
Ami sokkal inkább probléma - és ebben Wilsonnal és másokkal messzemenőkig egyetérthetünk -, az a diszciplínák zártsága, az interdiszciplináris párbeszéd hiánya. A különféle szakmák le- és bezárt, saját nyelvet és szubkultúrát kialakító, olykor már-már szektaszerű információs közösségek. Nemigen van átjárás egyikből a másikba, így mindenki mondja a magáét. És ami a legtragikusabb, szándék sincs semmiféle kommunikációra, a másik megismerésére, ami olykor elképesztő dilettantizmushoz vezet, még a legnagyobb nevek esetében is. Persze az is lehet, hogy ez természetes, s oka az információözön, amely ellene hat a minőségi és árnyalt gondolkodásnak. Már csak ezért is jó lenne valamiféle párbeszédet elkezdeni, s ezért üdvözlendő minden ilyen irányú kísérlet, jöjjön az akár biológusoktól, akár társadalomtudósoktól. De mit tegyen, miként reagáljon ez utóbbi, ha a „közeledő” azt vágja a fejéhez – miközben „békejobbját nyújtja” -, hogy a társadalomtudósok, noha „értelmi képességeik megfelelőek”, lényegében impotensek, merthogy a „nyájszellem lebéklyózza őket” és „élvezik a káoszhangulatot”. (218-19. o.) És más hasonlókat, főként a társadalomtudományok említett általános zavarát és kiúttalanságát. Nem is az udvariatlanság a legfőbb probléma. Wilson (és mások) szerint e zavar és kiúttalanság oka, hogy a társadalomtudósok úgymond „elvetik a tudás hierarchikus szerveződésének elvét”. (L. uo.) És itt már nagyon kilóg a lóláb. Mert ez az anarchikus, hierarchiát nem tisztelő szemlélet vezet oda, hogy a társadalomtudósok nem ismerik el a biológia mindenhatóságát és fensőbbségét.
Ráadásul az egész fölöttébb komikussá válik, ha fölismerjük: ez a vita nem a természettudós és a társadalomtudós vitája. A szociológusok, antropológusok és egyéb bölcsészek nem biológusokkal, ill. etológusokkal stb. polemizálnak, hanem azokból lett kvázi társadalomtudósokkal. Attól a pillanattól ugyanis, hogy egy természettudós nem kísérletezik, nem megfigyel, nem kutat, nem mér, hanem a társadalomról és a kultúráról elmélkedik, végső soron – vagy más szóval: ezen funkciójában – akár tetszik, akár nem, kvázi társadalomtudósként egzisztál. Minek révén a biologista fölfogás, illetőleg a naturalizmus is csupán egy a számos társadalomtudományi nézet, ill. irányzat közül. Így a vita sem a társadalomtudomány(ok) és a természettudomány(ok) között zajlik (ami végső soron nonszensz is volna), hanem a társadalomtudomány egy, a biológia által inspirált, s most éppen föltörekvő irányzata és a hagyományos, mondhatni klasszikussá vált irányzatok között. S ez még akkor is így van, ha netán a naturalista társadalomtudós nézeteit másik énjének - a biológusnak - kutatási eredményei (vagyis valódi természettudományos munkássága) határozzák meg. Persze továbbra is a nagyobb presztízsnek örvendő természettudósi titulust használja, aminek szerencsétlen (hagyományos) társadalomtudósok hajlandók bedőlni.


2. Egy ellentmondásokat nem ismerő totális eszmerendszer

Úgy tűnik, a tudományos irodalomban divatba jöttek az olyan gigantikus, nagy ívű munkák, amelyek többek akarnak lenni a puszta ismeretterjesztésnél. Egyes szerzők az adott tudományág új eredményeit, sőt vitáit, valamint az ehhez fűzött saját gondolataikat, illetve eredményeiket nem csupán a szűkebb szakmai közösség, hanem a szélesebb olvasóközönség számára is prezentálni kívánják. E művek szándéka egyrészt a megértetés, másrészt a minél szélesebb kontextus fölvázolása az állítás(ok) alátámasztásának érdekében, s e két törekvés óhatatlanul szükségessé teszi a minél nagyobb körítést. Ilyen mű például Penrose kiváló könyve, a magyarul is megjelent A császár új elméje , (majd annak folytatása, a Shadows of the Mind ), melyről Daniel Dennett kritikusan megjegyzi, hogy tele van a fizika és a matematika számos fölösleges, a megértés rovására menő, túlbonyolított részleteivel. (Jellemző, hogy Dennett ezt a Penrose könyvéhez kísértetiesen hasonló, ugyancsak számos ismert - s ennélfogva fölöslegesnek tűnő - információt közlő nagy ívű könyvében írja.) Mivel minden összefügg mindennel, így mindenről kell írni, ez szinte kikerülhetetlen. Így, ha van egy tudományos elméletünk, amit egy nem szakmabelivel is közölni akarunk, az egész szakmát le kell írni.
Elsőre ilyesféle könyvnek tűnik a Minden egybecseng is, melynek fejezetei szinte mindenre kiterjednek. Wilson nem csupán a biológia vagy az elmekutatás eredményeit tekinti át, hanem külön foglalkozik a kultúra nagyobb területeivel, ezen belül fejezeteket szentel a művészetnek és a vallásnak is. Csakhogy amíg a két előbbi szerző egy-egy konkrét problémát jár körül: Dennett az evolúció fogalmát, Penrose pedig az emberi agyhoz hasonló mesterséges intelligencia létrehozásának lehetetlenségét, és ezek kapcsán térnek ki számos területre, a kvantummechanikától a memetikáig vagy éppen a kozmológiáig, addig Wilsonnál ilyen konkrét központi kérdés nem jelenik meg, csupán a különféle területek maguk. Wilson e témákat úgy általában hozza föl, és nem pedig valami kapcsán. Nem egy-egy konkrét biológiai, etológiai (ne adj’isten szociobiológiai) problémát vet föl, és kínál arra valamiféle megoldást, fölvázolva ennek révén a szociobiológiát, kitérve az emberi kultúra főbb területeinek és univerzáliáinak az ismertetésére, hanem a kultúrát, illetve annak területeit naturalista, biologista szempontból értelmezi. Vagyis a Minden egybecseng inkább interpretáció, mintsem hipotézis. Egy eszme, egy szemléletmód kinyilvánítása ez, és a számos kérdés, téma és terület fölvázolása nem egyéb, mint ennek az eszmének egyfajta totális, mindenre érvényes szemléletmóddá tétele.
Emellett voltaképpen eltörpül, hogy a könyv miféle ellentmondásokkal és következetlenségekkel terhelt. A szerző például hol a liberális közgazdaságtant hirdeti, sőt, azt a társadalomtudományok királynőjének nevezi, hol ellene szól. A dicséret oka: a közgazdaságtan emberképe hasonlít a biológiáéra. Ugyanakkor a közgazdaságtan ott követ el hibát, hogy nem veszi figyelembe a biológia és a pszichológia eredményeit, úgymond „nem számolnak az emberi természettel”, s az ökológiai katasztrófa is végső soron azért fog bekövetkezni, mert a közgazdászok rossz elméleteket gyártanak. Ugyanígy hosszan értekezik a fölvilágosodás magától értetődő bukásáról, miközben magát a fölvilágosodás szellemi letéteményesének tartja. Hol kijelenti, hogy „nem létezik alapvető különbség az emberiség történelme és a természettörténet között” (10. o.), vagyis meg lehet találni a történelemre vonatkozó természeti törvényekhez hasonló törvényeket, hol az emberi motivációk kiapadhatatlan forrásai mellett érvel (pl. 23. o.). Amíg az egyik bekezdésben azt hangsúlyozza, hogy az objektív igazságnak létezhet empirikus kritériuma, a következő bekezdésben már az ellenkezőjéről győzködi az olvasót. (77. o.)
De a legnagyobb ellentmondást maga a könyv lényegi mondanivalója hordozza: Wilson végső soron a fölvilágosult racionalizmus és scientizmus örökösének vallja magát, ám elutasítja a fölvilágosodás egyik legfőbb örökségét, az ember nevelhetőségének, jobbíthatóságának elvét, mint egy már többszörösen megbukott, meg nem valósítható ideát, mégis azt vallja, hogy az emberiségnek jobbulnia, változnia kell. Hogy miként? Hát úgy, hogy fölismeri a maga evolúciósan kialakult, változtathatatlan örök természetét.
Erre némelyek azt mondhatják: fölösleges ironizálni, emberi természetünk fölismerése, és a belenyugvás nem más, mint az eddigi világmegváltó eszmék elhagyása. És a könyv olvasása közben tényleg úgy tűnik, Wilson osztja azt az elterjedt véleményt, miszerint elég volt az utópiákból, az ember jobbításának szándékából, az ilyen ideák eddig mindenkor rémségekhez vezettek. (L. pl. 23-24. o.) Amiből következhet (és egyeseknél következik is) a konklúzió, hogy el kell fogadnunk: ilyenek vagyunk. De ha ilyenek vagyunk, akkor természetes a mohóság, a felelőtlenség is, s ennek nyomán a környezetkárosítás, az élőhely fölélése, ami ellen Wilson és más naturalisták (helyesen) szót emelnek. Másrészt: vajon a mostanság lenézett világmegváltó eszmék, az igazságos társadalomról szőtt elképzelések, a jobbító szándékú utópiák, annyira idegenek az „emberi természettől”? Merthogy azok sem a tizenkilencedik század munkásmozgalmával kezdődtek, de még csak nem is a francia forradalommal vagy a koraújkori utópisták álmodozásaival. Sőt, még csak nem is a kereszténységgel. Tértől és időtől függetlenül, a legkülönfélébb kultúrákban fölbukkanó aranykor-mítoszok, az egyenlőségen és igazságosságon alapuló, s ezért boldog és tökéletes emberi közösség hol a távoli múltba, hol a távoli jövőbe vetített, hol szakrális, hol profán köntösben megjelenő víziója legalábbis erre utal. És részben vagy egészében, de ez az ősi, vélhetően az emberi társadalommal és kultúrával egyidős idea jelenik meg az ótestamentumi prófétáknál éppúgy, mint a görögöknél, vagy a korai kereszténységben, majd annak nyomán a középkori kommunákban (illetve némely eretnekmozgalom elképzeléseiben), majd a koraújkori utópistáknál s végül a baloldali eszmékben. Ezt sokan hajlamosak elfelejteni - főként mostanság. Vagyis lehet, hogy az egyenlőtlenség, a hierarchia, a versengés, az önzés stb. az „örök emberi természet” velejárója, ámde akkor ezek tagadása, megkérdőjelezése, az ezek kiegyenlítésére irányuló törekvés is az.
De egyáltalán: ki mondhatja meg, hogy mi az a kulturális elem, ami passzol az „emberi természethez”, és mi az, ami azzal ellentétes? Meddig terjednek ennek „természetes” határai? És nem utolsósorban: mit veszünk ehhez alapul? Mi az ideális, az abszolút természetes? Más főemlősök? Ezen az alapon nyugodtan kirekeszthetjük a gondolkodást, a nyelvhasználatot és tárgyszeretetet is, hiszen mindegyik hiányzik a majmoknál. Éppen az evolúció tanítja, hogy egy faj kritériumai nem azonosak egy másikéval, s ilyen formán az emberi agy is speciális körülmények között, a túlélésre kialakult sajátos „célgép”. Ilyenformán az emberi kultúra egyszerre sajátságos és egyedi - ez ordenáré közhely. Viszont ha így van, akkor minden, ami megjelenik a kultúrában, „természetes”, így természetes a „mesterséges” is.
A totalitásra törekvés kiegészül a másfajta szemléletmódok, magyarázatok, interpretációk, sőt a különféle tudományterületek bizonyos – a képbe nem illő – eredményeinek és diskurzusainak minden különösebb indoklás nélküli negligálásával. (Ami az ilyesfajta törekvések megszokott velejárója.) Jellemző példa: Wilson a kígyókról szóló sámánálmok kapcsán arra a megállapításra jut – vélhetően egyes naturalista kognitivisták nyomán -, hogy az álomképek zömmel nem jelentenek semmit, az álom mint olyan voltaképpen az őrület egy formája. (91. o.) Wilson ezzel a mozdulattal az álomkutatást visszautasítja annak premodern korszakába, kihajítván az elmúlt jó százötven év eddigi főbb eredményeit, elsősorban is Freudot. (Ironikus módon azt a Freudot, akit saját korában éppen evolucionizmusáért, illetőleg túlzott biologizálásáért támadtak.) Ugyanakkor az álomkutatás olyan újabb eredményeiről, illetve irányzatairól, mint pl. a lucid és prelucid álmok vizsgálata, úgy tűnik, semmit nem tud, noha éppen a sámánálmok (és általában a misztikus látomások) zömmel ebbe a sajátos, speciális álomfajtába sorolhatók. Mindemellett olyan képtelenségeket is leír, mint „az álomvilágban nincsen szag és íz: ezeket az érzőpályákat elzárja az alvó agy acetilkolin-árama”. (uo.) Hogy az álomvilág mentes lenne ezektől az érzetektől, azt még jelen sorok írói is cáfolhatják, elsősorban a saját személyes tapasztalataik alapján. De ha ez az érv nem eléggé hiteles, akkor l. Viktor E. Frankl könyvét, aki a koncentrációs táborok lakóinak pszichológiája kapcsán ír arról, hogy a foglyok álmaiban miként jelenik meg a finom étel, az édesség, vagy a meleg fürdő képe és érzete a napi primitív szükségletek hiányának kompenzálásaként. És vajon miről álmodnak a vakon születettek?
Vagyis úgy tűnik, a szerző valami radikálisan újat akar mondani, és ezért lehetőség szerint mindent kihajít. Ennek kapcsán érdemes fölidézni, ahogyan a filozófusokról ír. „Alexander Rosenberg szerint a filozófia jelenleg két területtel foglalkozik: azokkal a kérdésekkel, amelyekre a fizika, a biológia és a társadalomtudomány nem talál választ, s azzal a problémával, hogy miért nem. (…) Rosenberg csak arról nem vesz tudomást, hogy a természettudósok éppúgy elegendően képzettek ahhoz, hogy megítéljék: mi az, ami még felfedezésre vár, és miért pont az.” (11. o.) Ehhez talán még annyit lehetne hozzátenni, hogy aki ilyen mozdulattal el akar söpörni évszázados tudásformákat és hagyományokat, ahhoz sokkal közelebb áll a lesajnált világmegváltás, mint azokhoz, akiket ezért bírál. Merthogy a más diszciplinák kutatásai, a más diskurzusok és hagyományok ilyen radikális (le)kezelése általában a forradalmi utópista gondolkodás jellemzője. Vagyis Wilson, aki könyvében üdvözli, hogy végre kimúltak a nagy, mindent magyarázni akaró, világmegváltó elméletek, éppen maga állít föl ilyet a szemünk láttára.
Van ebben a törekvésben valami már-már megható, kissé korszerűtlennek tűnő naiv messianizmus. Az elmúlt évtizedek tudásszociológiája, tudományfilozófiai és antropológiai diskurzusai és disputái - de még inkább az ezekből levont konklúziók - után úgy gondolná az ember: végre-valahára lejárt a totális elméletek ideje. Azt gondolnánk, a tudományos gondolkodás végre eléggé bölcs lett ahhoz, hogy ne dőljön be, amikor egy adott diszciplína valamely elmélete a maga szemléletmódját és érvényességét először megpróbálja kiterjeszteni más diszciplínákra, majd elkezdi értelmezni a tudományt en bloc, azután megmagyarázza a kultúrát és a társadalmat, végül átfogó világnézetként a vallást is pótolni akarja. Az ilyen tanok olyanok, mint a mesebeli kisgömböc: sorra fölfalják először szűkebb, majd tágabb környezetük dolgait, ám a végén mindig kipukkannak. Ilyen doktrína volt a dialektikus materializmus vagy a freudizmus is – ezeket éppen Wilson nevezi sötét bugyroknak. (219. o.)


3. Wilson könyve: vallásos mű

És itt érkeztünk el a dolog lényegéhez. Már az is árulkodó, hogy a könyv hangvétele – a világmegváltó szándéknak megfelelően – sok helyütt kinyilatkoztató, helyenként profetikus. Az előszó sajátos hitvallás, és mind tartalmában, mind stílusában Szent Ágostonra – illetve a keresztény vallomásirodalomra - emlékeztet. Megkapó az őszinteség, ahogyan Wilson leírja, hogy mint „déli keresztény családból” jött embernek a vallásos neveltetés, mi több: a vallásos élmény mindenkor rendkívüli fontos volt. S habár a tudománnyal találkozva szakított a kereszténységgel, ez mégsem járt együtt a vallásos érzület elvetésével, inkább annak sajátos kiteljesedését hozta: „A vallásos érzületről azonban továbbra sem kívánok megszabadulni. Mélyen belém nevelték; elárasztja alkotó életem kiapadhatatlan forrásait. (…) Éppen a Szentírás lett volna az univerzum magyarázatára és ezen belül a magunk kitüntetettségére adott első művelt kísérlet? A tudomány talán csak ezt folytatja, amikor újabb és jobban ellenőrzött alapon célozza ugyanazt. Ha ez így van, akkor a tudomány ebben a – liberális – értelemben igazából: vallás.” (5. o.) Vagyis a szerző a maga vallásosságát a biológiával, a tudományos világképpel nagyszerűen össze tudta egyeztetni. Így vált saját szavai szerint deistává, azaz istent a végtelen és határtalan kozmosz távoli sarkaira űzte. Isten maximum kozmológiai probléma, gondviselő isten nem létezik. (288. o.) A biológiában viszont megtalálta a vallásos érzést, sőt: a misztikus tapasztalást, az egységélményt, amely minden ember alapvető igénye: „Természetesen ez a boldogság: megtalálni az istenséget, belépni a természet egészébe, megragadni és megtartani valami kimondhatatlant, gyönyörűt és örökkévalót”. (311. o.) Vagyis a szerző tulajdonképpen a „minden egy” eszméjének mai prófétája, természethívő panteista. És itt gyanússá, kétértelművé válik maga a conscilience szó is, minthogy az talán nem is csak a tudományok, illetve tudásformák egységére, hanem magára az ember és a természet egységére is utal. (Amit jól visszaad a magyar kiadás címlapján látható régi japán festmény – talán tudattalan utalás a természeti képeket használó énföloldó zen meditációkra.)
Wilson könyve tehát nem tudományos munka, még csak nem is vitairat, hanem vallásos mű. Ezért mindaz, amit leírtunk, jobbára érvénytelen. Egy vallásos irományt nem lehet úgy kezelni, mint egy tudományos munkát. Itt hitelvek vannak, megváltás és üdvtan, nem pedig bizonyíték vagy érvelés. Egyébként a vallási felhangot Wilson több kritikusa is észrevette. Michael Ruse például a következőket írja: „Állítom, ha Wilsont és főképpen a Minden egybecsenget formális filozófiai műként olvassuk, akkor nem látjuk a fától az erdőt. Ha belebonyolódunk a részletekbe, akkor szinte minden ponton, vég nélkül kritizálhatjuk Wilsont. Ahogyan Jézust és a négy Evangéliumot is. (…) Voltaképpen Jézus cselekedetei szinte mindenkit sértettek. (…) Ám ha Jézus történetét így olvassuk, akkor elvész az Evangéliumok ereje. Hasonlóképpen, ha kötözködő attitűdöt teszünk magunkévá a Minden egybecsenggel szemben, akkor éppen azt nem vesszük észre, amit Wilson kínál.” Érdemes ebben a szellemben újra átolvasni a könyvet, és több zavaros rész azonmód megvilágosodik. Így például jelen sorok írói először nem értették, hogy a szerző miért részletez – méghozzá pontokba szedve - a 125-127 oldalakon olyan általános ismereteket, amelyek minden lexikonban, sőt a középiskolás tankönyvekben is benne vannak. Arra gondoltunk, a Minden egybecseng talán annyira széles olvasóközönségnek íródott, hogy az ilyenfajta ismerethiány pótlása is belefér; azaz bújtatott tankönyvről, mondhatni „népnevelő írásról” van szó. Ám amikor felismertük a mű valódi jellegét, megértettük, hogy ez a fölsorolás nagyon is szervesen illeszkedik a mű egészéhez – pontosabban a vallásos jelleghez. Merthogy nem alapismeretek látszólag fölösleges, a művelt közönségre nem apelláló, tanítóbácsis elismétlése ez, hanem katekézis, az alapvető „hittételek” rituális fölsorolása.
Az is figyelemreméltó, hogy a könyv aktuális vízióval, a globális környezeti katasztrófa víziójával zárul. Ez a „wilsoni evangélium” világvége-elképzelése, mondhatni: apokaliptikája. Miről van szó? Nagyjából arról, amit bármely zöld aktivista naponta elmond: az ember ostobán és bűnös módon föléli erőforrásait, veszélyeztetve ezzel az ökoszisztémát. S ha nem eszmél föl, és nem változtat életén, kultúráján, fölfogásán, óhatatlanul bekövetkezik a vég. Félreértés ne essék, a bármikor bekövetkező (sőt egyesek szerint máris zajló) környezeti katasztrófa, illetőleg ennek emberi oka: önzésünk és gondatlanságunk, élőhelyünk fölélése, elpusztítása stb. kétségkívül olyan téma, amelyen nem illik ironizálni. Csakhogy itt másról is szó van. Mert habár Wilson érvei kivételesen megfontolandók, az általa sorolt tények, adatok, illetve érvek, úgy tűnik, inkább valamiféle félelmet akarnak kelteni. Önmagában még ezzel sem volna különösebb gond. Sőt. Korunk legsúlyosabb problémáját szinte senki nem akarja komolyan venni. (E fejezet kapcsán Kierkegaard egy korabeli színházi tűzről szóló, akár próféciának is beillő adomája juthat eszünkbe: amikor a lángok már föllobbantak a kulisszák mögött, a mókamester kirohant a színpadra hogy közölje a bajt a közönséggel. A nézősereg azonban azt hitte, ez is az előadás része, és poénra vette az egészet. A filozófus a tőle megszokott rezignációval summázta az eseményt: „Azt hiszem, az egész világ így fog elpusztulni, okos emberek nagy hahotája közepette, akik azt fogják hinni, hogy mindez csak vicc.” ) Vagyis Wilson intése itt helyes és okos, sőt talán ezek a könyv legjobb, legkomolyabb, legtisztább részei. Rokonszenves, ahogyan kiosztja azokat a népbutító médiaidiótákat, akik jól fizetett „szakértőként” kenik el a problémákat és hurrogják le a valódi szakembereket. (13. és 148. o.) Azaz - kimondatlanul, de egyértelműen - a neoliberalizmus apologétáit. Csakhogy, ha mindezt az egész mű kontextusában nézzük, hamar rájövünk, hogy a katasztrófára hivatkozás elsősorban az olvasó jóérzésére és (jogos) félelmére apellál. Mivel a könyv lényegében erre kihegyezett, úgy tűnik, ez adja a mindent beolvasztani akaró, és magát egyedül üdvözítő tanként megjelenítő wilsoni eszme(rendszer) legitimációs bázisát. A környezetkárosítás súlyos ténye megföllebbezhetetlen ideológiai alapot kíván teremteni a naturalista fölfogást, főként annak létjogosultságát, mi több: megkérdőjelezhetetlenségét illetően. Ha valaki ez utóbbival vitába száll, egyben ama rendkívül súlyos dologgal is szembekerül. Márpedig ki akarná bagatellizálni - pláne tagadni - a környezetkárosítás és az abból származó problémák tényét? S innentől már nem gondolkodunk a könyv okfejtésén, főként nem a benne található ellentmondásokon. Az apokalipszis víziója elsöpör minden érvet.
Emellett szinte másodlagos, hogy megint ellentmondásba ütközünk: hogyan változtathatna magán és világán a nyomorult emberiség, ha csupán ösztönei vannak, ha nincs is öntudat, sőt még szilárd én sem? Hiszen az embert nem vezérelheti a „józan belátás”, ha a racionalizmus történetileg - azaz a gyakorlati vizsgán - már több ízben megbukott, ha a nevelésen az evolúció által kialakított emberi természet szüntelenül kifog, s ezért az ember megjobbítása csupán utópista bölcsész-idea? Az ellentmondás persze csupán látszólagos, a wilsoni okfejtés könnyed mozdulattal átvágja ezt a gordiuszi csomót. A megoldás: összhangba hozni a jobbító szándékot és a megzabolázhatatlan emberi természetet, az előbbit ez utóbbira építeni. Vagyis a kiút: elfogadni az evolúciós meghatározottságot, belenyugodni, hogy ilyenek vagyunk, és ezen kondíciók között kell operálni létünkkel. S itt mintha ennek már a saját ideológiáját is megteremtené a szerző, amikor a vallás és tudomány jövőbeli egységéről, pontosabban a biológia egyfajta vallássá válásáról beszél: „Az embereknek szükségük van a szent elbeszélésre. Egyik vagy másik formában, bárhogy is intellektualizálva, az embernek valamilyen magasabb célból adódó értelme kell legyen. Elutasítjuk az állati halandóság reménytelenségét. Együtt kérdezzük a zsoltárszerzővel: mit reméljek, Uram?! Módot találunk majd rá, hogy életben tartsuk az ősi szellemeket. Ha a szent elbeszélés nem öltheti a vallásos kozmológia formáját, akkor az univerzum és az emberi faj materiális történetének formáját veszi fel. Ez egyáltalán nem lealacsonyító. Az igaz evolúciós eposz, költőien megfogalmazva, éppoly nemesítő, mint bármely vallásos történet. (…) A kutatás új, komoly erkölcsi jelentőségű felismerésekhez vezetett. (…) Olyan egyedi génkészlet vagyunk, melyből minden generációban egyedek lesznek, és amelybe a következő generáció beolvad, az örökség és a kultúra által örökre egyesítve. Ilyenek a tényekre alapozott elképzelések, amelyekből a halhatatlanság új fogalma és egy új mítosz bontakozhat ki.” (316.o.)
Mindez túlmutat Wilson könyvén. Az ilyesfajta törekvések ugyanis nem csupán őt jellemzik. A naturalista Lakoff-Johnson szerzőpáros 1999-ben megjelent (egyébként zseniális) műve végén szintén érdekes gondolatmenetet találunk. A szerzők korábbi koncepciójuk folyományaként kimutatják, hogy végső soron minden eddigi bölcselet – a preszókratikusoktól a modern elmefilozófiáig – lényegét, eszme-magvát egy-egy fogalmi metafora alkotja, amely metaforák biológiai létünkből adódnak, sőt: annak kifejezői. Az elme ugyanis a testi sémák alapján működik és még a szorosabb értelemben vett elmeműködés: a tapasztalás és gondolkodás is testi alapú. Így azok a fogalmi metaforák, amelyekből a nyelv és a gondolkodás építkezik, a testhez, annak működéséhez (főként mozgásához) kötődnek. Nem csupán a tudomány és a filozófia, hanem a vallás is ezen alapul. Ezért az agy neurális hálózatának működése, amely révén érzünk, mozgunk és gondolkodunk, nem csupán teoretikus vagy filozófiai gondolat, hanem spirituális élmény. Egyek vagyunk környezetünkkel is. Lakoffék ráadásul a Kabbala azon ismert tanítására is hivatkoznak, miszerint Isten még a kavicsban is benne rejlik. Az „embodied spirituality” (hadd ne próbáljuk lefordítani ezt a fogalmat!) fölfogása szerint Isten a természet, a biológiai lét, illetve annak számtalan megnyilvánulási formája, a családtól a lélegzetig. Isten voltaképpen maga a test: a csont, a hús, a vér, a hormonok, a velő, az izmok, a zsigerek, a sejtek. A naturalizmus itt is újmisztikus panteizmus (vagy saját megvallásuk szerint: panenteizmus) megjelenéséhez vezetett. De hasonló érzület, látásmód fedezhető föl Dennett említett könyvében, a Darwin veszélyes ideájában is, még ha nem is kap explicit kifejezést.
Kapásból fölmerül a kérdés: vajon az ad abszurdum biologizálás óhatatlanul spirituális köntöst kell, hogy öltsön? A válasz: igen. De nem a biologizálás miatt, hanem mert minden végletekig vitt eszme, látásmód előbb vagy utóbb óhatatlanul spiritualizálódik. És itt arra utalnánk, amiről Wilson is ír: Ha az ember nem racionális lény, hanem vallásos, akkor elfogadva az irracionalitás iránti elemi igényt, a tudománynak a vallás köntösében kell megjelennie, ne adj isten új vallássá kell válnia. Mit is lehetne erre mondani? Elsőre talán annyit, hogy a párizsiak a jakobinus diktatúra alatt a betiltott Jézus Szíve körmenetek helyett Marat Szíve körmeneteket tartottak. A tudományban meglelt vallási érzület, a különféle megvilágosodások, misztikus élmények stb. hatására megalkotott kvázi vallások/személyes vallások kialakulásának jelensége máshol is megtalálható. Így például korábban a fizikusok jutottak el bizonyos végső igazságokig és az ezzel együtt járó spiritualitásig. Einstein sajátos istenhitétől, Schrödinger védikus miszticizmusán, Weizsäcker kissé New Age-ízű jungiánus fölfogásán vagy éppen Penrose nem kevéssé misztikus platonizmusán át Fred Hoyle kvantumos szupertudatának képzetéig sok mindent lehetne itt fölhozni. (Egyszer egy antropológusnak érdemes volna összegyűjteni és elemezni ezeket a spirituális élményeket és hiedelmeket.) Wilson könyve és a többi hasonló jelenség, mintha azt mutatnák, hogy míg korábban a kvantummechanika és a kozmológia voltak a miszticizmus kiapadhatatlan forrásai, mára a biológia is felzárkózni látszik. A jelenség talán azzal is összefügg, hogy korábban a fizika számított a „tudományok királynőjének”, ám a trónt most a biológia foglalta el. A kultúrában betöltött ilyen pozíció pedig mindig előcsalogatja a hübriszt.


4. Miként értelmezhetjük a wilsoni törekvést mint kulturális jelenséget?

Fölmerül, hogy a spiritualizált biológia mint egyfajta new religious movement pontosan hová is sorolható, és nem utolsósorban: mennyiben tekinthető ténylegesen újnak? Nos, Wilson olvasása közben óhatatlanul eszünkbe jut a késő antik világ okkult tudományossága, még inkább annak újjáéledése és egyben folytatása: a koraújkori Európa természettudománya. Pontosabban: az alkimisták, hermetikus bölcselők, mágus-természettudósok, kozmoteisták, misztikus panteisták, rózsakeresztesek és szabadkőművesek világa. Náluk jelenik meg talán legtisztább formájában a tudomány = vallás metafora, és bontakozik ki ennek sajátos eszméje. Leleplezni Íziszt, azaz kifürkészni a Természet Istennőnek, a „fenségesnek” titkait, akit vallásos áhítat övez. E szent vallás gyakorlása pedig maga a titkokat fürkésző természettudományok művelése, a spiritualitás lényege a pistis-el, azaz a hittel szembeállított epopteia, az elmélyülő, kutató misztikus szemlélés. A természettudós e vallás beavatott papja, ő az, aki az istennő fátyla mögé pillanthat, aki részesülhet a misztériumban. És ne feledkezzünk el arról sem, hogy a késő antik és koraújkori tudományhívő kozmoteisták jelszava, központi gondolata az említett hen kai pan, azaz a „Minden Egy” is, mely gondolat elválaszthatatlan a természet imádatától és rejtelmeinek kutatásától.
Ennek az eszmekörnek hatalmas dokumentációja van. Számos korabeli szöveg: vers, próza, filozófiai értekezés, és számos korabeli kép: metszet, rajz és festmény hirdeti ugyanezt az eszmét különféle allegóriákkal. Ezekkel rokon, ebbe a műfajba sorolható Wilson könyve is, amelyben még ugyanaz a stílus, ugyanaz a romantikus érzület is fölbukkan - helyenként majdnem tiszta formában. Például egyértelműen ide sorolandó a „Természettudományok” című fejezet, ami egyrészt a természettudomány apoteózisának leírása, minden más tudásformánál magasabbrendű voltának kinyilatkoztatása és egyben mindenek fölé helyezése, másrészt a beérkezett tudós (a beavatott főpap) tanítása és intelme a tudósjelöltekhez (a beavatandó novíciusokhoz) – helyenként az ókori és középkori intelemirodalomra emlékeztető stílusban. (66-70. o.) Wilson itt hosszan részletezi, mit kell tennie, milyen legyen a gondolkodása - sőt a lelki állapota - annak, aki e szent kaszt, e magasztos rend tagja kíván lenni. A fejezet egyes részei a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi természetimádó miszticizmus irodalmára emlékeztetnek: „Amennyiben szíve mélyén naturalista (ti. a jelölt), akkor véletlenszerű túrákat tesz, néha valódi fák között az erdőben, néha – manapság ez gyakoribb – molekulák között egy sejtben, hogy eleddig soha nem látott objektumokkal és jelenségekkel találkozzon.” (69. o.)
A hermetikus-rózsakeresztes-kozmoteista misztikum nem csupán a fölvilágosodás eszméiben él tovább, hanem a modern (természet)tudomány megföllebbezhetetlenségének eszméjében is - vagy mondhatjuk nyugodtan: szakrális tiszteletében. A misztikussá lett természettudósok csupán ide, valódi kulturális gyökereikhez tértek/térnek vissza. És a naturalizmus is ennek a tradíciónak az örököse, képviselői sok mindenben ezeket a kulturális mintákat követik, és mint akkoriban, most is a hagyományos vallásosság az egyik legnagyobb ellenfelük. A wilsoni törekvés (illetve óhaj) pedig egyfajta védekező reakció a hagyományos vallásosság előretörésére. Ami érthető. A „létező szocializmus” - s vele a kommunista ideológia politikai és erkölcsi bukása - után a spirituális élet számos formája kapott új erőre szerte a világon. Nem csupán az iszlám, hanem a keresztény fundamentalizmus is virágzik, sőt még a nagypolitikába is beleszól. (L. a keresztény fundamentalisták befolyását az Egyesült Államokban, az olyan - egyes államokban máris megvalósult - törekvésektől kezdve, mint az evolúciós tanoknak az iskolai tananyagból való kiiktatása, Bushék „keresztes hadjáratáig”.) Emellett virágzik az ezoterika is, vagyis a populáris, a vallásos érzületre alapozó újokkultizmus. Úgy tűnik tehát, hogy a vallásosság - illetve általában a spiritualitás - olyan erőt képvisel a kultúrában, amit a tudomány semmiképpen nem hagyhat figyelmen kívül. Másrészt előcitálni azt a sokat emlegetett történeti tanulságot, miszerint ha kiiktatják a vallásos gondolkodást, akkor az uralkodó világnézet ölt magára vallási formákat, s kap kvázi vallási tartalmat: Robespierre áldozatot mutat be az Ész istennőjének, a kommunizmus a maga mártírjait valóságos szentekként kezelte, egyesek Sztálinhoz imádkoznak, a Lenin-mauzóleum zarándokok számára létesített kultuszhely stb. Sőt, minél keletebbre megyünk, e jelenség annál extrémebb formáival találkozunk: Kínában a Vörös Könyvecskéből gyógyteát főztek, a kulturális forradalom idején embert áldoztak, és így tovább. Ezekben az esetekben a „tudományos világnézet” végsőkig eltorzítva, nagyon is vallásos formában jelent meg. Hogy miért? Mert az emberek csak így tudták kiélni évtízezredes (vagy talán évszázezredes) igényeiket. Ez az, amiről Wilson is beszél, hogy ti. a vallás kiküszöbölhetetlen, mivel az emberi ösztönök egyike. Ezért éppen a tudományos világkép fönnmaradása érdekében kell építeni. Lényegében erről volt szó a késő antik tudományosság esetében is: a hivatalos állami kultuszokká lett régi római vallás formálissá vált és kiüresedett, ezt jócskán elősegítette az akkori racionalizmus és materializmus fölvirágzása. Ami persze hamar világnézeti válsághoz vezetett – ezt az újra meg újra föllángoló polgárháborúk és társadalmi válságok is megerősítették -, mire beözönlöttek és elterjedtek a keleti misztériumvallások. A tudomány és a filozófia pedig kénytelen volt ezek elemeit beépíteni, ezekkel elegyedni – saját túlélése érdekében. Legfőbb ellenségével: a puritán, antiintellektuális, tömegekhez szóló kereszténységgel azonban már nem bírt.
A „wilsoni jelenség” ezért jól mutatja - már ha a könyvét egyfajta jelzésértékű munkának fogjuk föl -, hogy amíg korábban a tudomány a világnézeti küzdelemben offenzívában volt, mára defenzívába szorult. Míg korábban a „tudományos világkép” hívei a vallást mint primitív, meghaladott gondolkodásmódot támadták, s próbálták minden eszközzel kiiktatni, addig most kénytelenek egyezkedni vele. Így például a „kommunizmusban” a tudományos világkép csupán jobb híján - a valódi vallás száműzetése miatt - vált amolyan fábólvaskarika-vallássá, azaz valláspótlékká. De „hivatalosan”, azaz saját önmeghatározása szerint mindvégig megmaradt a fölvilágosodás gyermekének, a racionalista és materialista szellem képviselőjének, még legtorzabb formáiban is. A wilsoni „rózsakeresztes kozmoteizmus”, illetve a (kvázi) vallássá váló naturalizmus esetében azonban a vallásosság nyílt vállalásáról, annak explicit megjelenéséről beszélhetünk. És itt máris fölvetődik a kérdés, hogy akkor a tudomány tudomány tud-e maradni, vagy netán átalakul okkult tudássá, mágiává vagy valami hasonlóvá, az említett késő antik példa analógiájára?
A wilsoni törekvés mint kulturális jelenség másik föltételezhető oka – vagy még inkább: háttere -, hogy a társadalom- és humántudósok súlya kisebb lett. Méghozzá több szempontból is. Egyrészt a technológiák fejlődése és a szabad piac egyeduralkodóvá válása révén nincs szükség arra, akinek szakmája nem hasznosítható közvetlenül, sőt az jobbára fölösleges luxustudásként könyvelhető el. Ráadásul a bölcsészekből túlkínálat van. (Tulajdonképpen ott tartunk, hogy többségük örülhet, ha valami alulfizetett szellemi segédmunkát kifog magának.) De még az olyan szakemberek, akik végzettségét piaci viszonyok között is lehet hasznosítani (pl. ilyenek a szociológusok), azok se lehetnek túl boldogok. Legjobb esetben – azaz megfelelő anyagi juttatásért - is jobbára olyan munkákat kénytelenek végezni, ami nem felel meg szellemi igényeiknek, gyakorta unalmasnak, lélekölőnek, sőt olykor megalázónak találják (mondjuk a piackutatást). Márpedig ha kiszorulnak a tudományos életből, mondván, hogy a „csónak megtelt” (ahol egyébként pénz se akad, csak frusztráció és általános érdektelenség), ez az egyetlen, ami vár rájuk. Vagyis a bölcsész nem kell a kutyának se. Ezzel szemben a természettudósok jelentősége szinte minden eddiginél jobban fölerősödött – főként a biológusoké, elsősorban a genetika forradalmi áttörése révén. Ez az egyik ok, vagy inkább: a jelenség társadalmi háttere. (Mellesleg, részben az ebből eredő, féltékenységgel vegyes aggodalom lappang a szociológusoknak az írásunk elején említett „biofóbiája”, illetőleg az ezzel kapcsolatos viták mögött is.)
De a bölcsészek társadalmi jelentőségének csökkenése mögött ott húzódik a nagy társadalmi utópiák letűnése is. Ezek központi gondolata, eszmei magva (nevezzük, ahogy akarjuk) az volt, hogy az ember természete megváltoztatható, s éppen azért, mert nem biológiai, hanem társadalmi lény. A különféle társadalmi, politikai stb. eszmék ezt a változtatást szolgálják. Az eszméket (ideológiákat) pedig kik mások is alkotnák meg, elemeznék, fejlesztenék, gondolnák tovább, illetőleg próbálnák meg hasznosítani az élet különböző területén, mint a bölcsészek, pontosabban a társadalomtudósok. Az emberiség viszont úgy tűnik, elfáradt a nagy eszméktől, s így azok kiötlőire, elemzőire, illetve hasznosítóira se nagyon van szükség. A jelenleg uralkodó nézet szerint a világ olyan, amilyen, s nem eszmékre van szükség, hanem szakemberekre, akik menedzselik ezt az olyan-amilyen világot.
Ennek a szemléletnek egyik eredménye a már-már betegessé fajuló szakemberkultusz is, amivel naponta kénytelenek vagyunk szembesülni az élet szinte minden területén, elsősorban a közéletben. Ma már ugyebár minden létező tudás, jártasság „szakma”, így „szakma” a művészet és a politika, de talán még a vallás is az. Nincs többé „hivatás”, csak „szakma” van, és persze „szakszerűség”. Ennek köszönhetően jött létre az ún. „ideológiamentes szakszerűség” mítosza is, minek révén az uralkodó osztály a hatalomgyakorlást mintegy szakralizálja. A „szakmaiság”, amely szent és sérthetetlen, fölötte áll minden ideológiai alapú kritikának – de még inkább a természetes igazságérzetnek. Márpedig ha minden szakszerűséget kíván, akkor mindenről csak az arra hivatott szakértők diskurálhatnak, s ebből a társadalom jelentős része kirekesztett. A politikát is alakító különféle szakmai testületek arisztokratikus képződmények, és egyre kisebb társadalmi kontroll alá esnek. Vagyis a „szakemberek”, illetőleg ennek a főként ideológiai funkciókat betöltő közszereplő változata: a „szakértők”, alkotják a jelenkori társadalom papi kasztját. És kik a leginkább szakemberek, azaz: a leginkább objektív igazság letéteményesei? Elsősorban a természettudósok, esetleg a közgazdászok. A jobbára fölszínes, a jelenségeket csupán interpretáló bölcsészek (l. Wilson könyvének 67. oldalát!) legföljebb valamiféle „alsó papság” szerepét vállalhatják.


5. A „wilsoni vallás” kilátásai

A wilsoni „naturalista vallás” eszme-magja a természettel, vagy valamely alkotóelemével való egység élménye, s ennek nyomán annak kultikus tisztelete. Ami jóval régibb és általánosabb a konkrét megjelenési formáknál, jelesül a hermetikus-kozmoteista „misztériumvallásoknál”. Talán a legrégibb vallási forma (elem) ez. A természeti népek hiedelmeitől a sinto vallásig sok minden eszünkbe juthat. A „naturalista vallás” ezen lényegénél fogva visszatérés lehet az archaikus vallási formákhoz is. (Ezt az analógiát még a tudománynak, a művészetnek és a vallásnak a természetre alapuló egysége is alátámasztaná, amely a wilsoni eszmerendszer egyik alappillére.)
Ám a „természetvallásokkal” majd mindenkor együtt jár a származás szakrális tisztelete, a fölmenők kultusza. Még az Upanisadokban, a korai óind bölcselet e kezdeményeiben található spekulációk középpontjában is olyan kérdések állnak, mint a lélek természete, a világ létrejötte és valósága, az emberi lét lényege, a halál és halhatatlanság problémája stb. – s az egyik leglényegesebb a biológiai lét: Az Átman, a Lélek egyik fő formája éppen a férfimag. Sőt: a lélek részben ezzel a maggal öröklődik. (pl. az Aitaréja upanisadban.) De a „vér vallásának” számos egyéb példáját is ismerjük az emberiség történetéből. Az ősök kultuszát szinte bárhol megtaláljuk, az ausztrál bennszülöttektől a konfucionizmusig, vagy a nácizmusig, amit maga Wilson is egyfajta pogány vallásnak tart. (293. o.) Ha valami ennek az ősi eszmének emblémája lehetne, azok a latin családok alapító őseit szimbolizáló geniusok, ezek a falloszból és fejből álló házibálványok. Még a különféle hiedelmek, spirituális elképzelések, vallási tanok is gyakorta vérségi kötelékek szerint rendeződnek. Végső soron ide sorolható a judaizmus is, ami szintén a „biológiai lét vallása”. Az Ótestamentumban nincsenek (vagy ha nyomokban megvannak is, nem kapnak szerepet) olyan témák, mint a túlvilág vagy a lélek halhatatlansága. A Szentírás régebbi része nem foglalkozik a kérdéssel, hogy mi lesz a halál után, vagy milyen természetű a lélek, sőt a Prédikátor Könyve szerint az ilyen kérdések feszegetése nem is ajánlatos. (A zsidó misztika megjelenése későbbi fejlemény.) A Seol az árnyak országa, Hádészhoz hasonló rideg hely, inkább büntetés, mintsem ígéret. Sőt: „az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit sem tudnak, és azoknak semmi jutalmuk nincs többé.” A holtak föltámadása is csupán Ezékiel könyvében kap nagyobb szerepet, ám itt is inkább parabolaként, szemben az Ígéret Földjével, amely ekkor még nem a mennyország metaforája, hanem nagyon is kézzelfogható e világi terület: a zsidó nép hazája. Az ótestamentumi „üdvözülés” lényege az Isten szolgálatának, a törvény betartásának a jutalma, amely sokasodás utódokban, illetőleg anyagi és szellemi javakban.
Ezzel szemben a későbbi „fejlettebb” vallási formációk, vagyis az ún. „nagy világvallások” (és talán ezek olyan előzményei, mint a perzsa zoroaszteriánizmus) ennek az ősi, majd mindenhol azonos látásmódnak a tagadásai, illetőleg fölülmúlási kísérletei. A buddhizmus, a kereszténység vagy az iszlám a lokálistól az egyetemes felé fordul, és a biológiai léttől a tisztán spirituális felé. Lelki körülmetélés a testi helyett, ami a származástól független univerzalitás szimbóluma. A biológiai léttől és a származáson alapuló csoporttól való függetlenség. Krisztusban nincsenek külön csoportok, „mert hiszen a Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok” – mondja Pál apostol. Az Újtestamentum egyes helyein a „zsidó” a konkrét etnikum helyett már metafora, s annyit jelent, mint igazhívő, megváltott, Isten népéből való. A nagy vallásalapítók az egyént éppen a biológiai eredettől (ezen belül a származástól) kívánták függetleníteni, gondolván, hogy az ember valamivel mégiscsak több annál. Később ugyanezt a mintát követték a nagy társadalmi utópiák. A „biológia mint vallás” esetében óhatatlanul fölmerül a származás általi meghatározottság versus univerzalitás és szabadság dilemmája. Főként, ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy ezek szerint a csoportok elkülönülése és szembenállása az „emberi természet” velejárója, s mint ilyen, kiküszöbölhetetlen. (302-3. o.) Egy vallás kialakulásnak, terjedésének és túlélésének a szempontjából persze az sem lényegtelen, hogy mit nyújt híveinek? Milyen választ ad a wilsoni vallás a halál tényének kihívására? A „minden egy” átélését? Hogy részesei, illetőleg részei ennek a csodálatos egységnek, amit természetnek, netán univerzumnak neveznek? Az emberek többségének spirituális szükségletét ez vélhetőleg nem fogja kielégíteni. A modern, városi ember számára ez talán azért is kevés, mert szeparált, elidegenedett individuum, olyan lény, aki nem él együtt a biológiai környezettel. Továbbá: ha nincs sem gondviselő Isten, sem az emberi természetet megzabolázó, a fölvilágosult gondolkodás és nevelés révén megszilárdított öntudat (merthogy Wilson lényegében mindkettőt kiiktatja), vagyis ha nincs jót és rosszat különválasztó, ellenőrző, kontrolláló elem, akkor mi van helyette? (Ugyanis ez minden vallás egyik alapeleme, olyan princípium, amelynek igen lényeges és jól körülhatárolható szerepe van, a közösség és az egyén életében egyaránt.) Olyan, egyelőre még obskúrusnak tetsző dolgot ajánl, mint az erkölcsi érzések biológiájának kutatása, pszichológiai alapú definíciója, genetikája, fejlődésének mint a gének és a környezet kölcsönhatásai eredményének vizsgálata. Miként járult hozzá az erkölcsi érzék a túlélési és szaporodási sikerhez, milyen idegi és hormonális válaszok figyelhetők meg stb.? A vizsgálatok alapján tudni fogjuk, melyek a valódi erkölcsi ösztöneink, és melyek azok, amelyeket csupán a különböző ideológiák kényszeríttetek az emberre, ám ez inkább jövőbeli ígéret még Wilson szerint is, mintsem kézzelfogható realitás. (305-6. o.)
A másik alapvető problémája a „wilsoni vallásnak”, hogy lényegében egy szellemi elit misztériumvallása. Amolyan modern nyugati brahmanoké, kiknek titkaiból az outsiderek nem részesülhetnek. És itt a nagy ellentmondás: Wilson a maga spiritualizált természettudományos világképét, illetve eszmerendszerét kínálja az emberiségnek a hagyományos vallásosság helyett, ám azt csupán a természettudósok tudnák megérteni a maga teljes valójában. A többiek dilettánsok - vagyis beavatatlanok -, vagy egyáltalán nem értenék, vagy félremagyaráznák az eredeti tanokat. A „wilsoni vallás” olyan elitvallás, ami némileg groteszk módon legföljebb egy zárt, szakrális kultúrában és hierarchikus társadalomban élhetne sokáig, ahol a tudósok nemcsak metaforikus értelemben „papok”, hanem valóban azok, így az állami ideológiát és a „népi vallást” (az általános világképet) is ők határozhatnák meg.
Egyáltalán: mi lehet a jövője általában a naturalista világnézetnek? Potenciálisan szinte bármi lehet belőle, a legkülönfélébb - akár egymással ellenséges - csoportok ideológiájává válhat. A naturalizmust (főként az evolúciós eszmét), figyelmen kívül hagyva bárminemű múltbéli tanulságot és jelenbeli figyelmeztetést, bárki újból fölhasználhatja. A környezeti problémák radikális megoldásának vagy a szolidaritásra, az egymásról való gondoskodásra épülő emberi közösség megteremtésének szándéka éppúgy táplálkozhat ebből, mint a destruktív és nihilista önzés. A naturalizmust a zöldek és az újbalosok éppúgy elővehetik és használhatják, mint az anarchokapitalisták és a rasszisták. No, persze nem tiszta eredeti formájában, inkább önkényesen kiragadott elemeiben, és jócskán átalakítva. Ami pedig a vallást illeti: létezik olyan spirituális irányzat, amely éppen az evolúciót tette meg egyik fundamentális eszméjévé. Ez pedig a scientológia, amely az evolúcióról szóló tanítást a lélekvándorlással ötvözi. (Ebből a szemszögből az Upanisadok-kori óind vallás modern megfelelője.) Ráadásul itt még csak nincs is az evolúciónak kollektív vagy magasabb rendű célja, mint a régi dogmákat a tudománnyal összeegyeztetni szándékozó keresztény teológusoknál. A scientológusok az evolúciós elv lényegét érintetlenül hagyják, s ehhez rendelnek mindenféle mágikus és misztikus tanokat. (Pl. vissza lehet emlékezni a fajfejlődés korábbi fázisaira stb.)
Mindennek vélhetően nem nagyon örülnek azok a természettudósok, akik a naturalizmust mindvégig meg akarják tartani komoly tudományos eszmének. Csakhogy roppant nehéz dolga lesz annak, aki egyszerre akarja, hogy tudománya ideológiaként vagy/és vallásként, illetve valláspótlékként funkcionáljon, és tudomány is maradjon. Tudniillik mind az ideológiává, mind pedig a vallássá válás esetében igen lényeges, hogy az adott eszme a lehető legegyszerűbb formát öltse – elsősorban a terjedés végett. Emellett az eszme még adaptálódni is kényszerül az adott környezethez: kultúrához, lokális hagyomány(ok)hoz, aktuális politikai-gazdasági helyzethez, a különféle elvárásokhoz, igényekhez stb. S az eredeti gondolat a végsőkig torzul(hat). Viszont a sikeres terjedés és alkalmazkodás esetén igen sokféle változata, illetve fölhasználási módja születhet meg.
Egy intellektualista spirituális irányzat ezért soha nem válhat elterjedt vallássá. Nem véletlenül pusztultak ki a cizellált értelmiségi misztériumvallások a késő antik korban és adták át helyüket a kereszténységnek, majd részben az iszlámnak. A bonyolultság és az információgazdagság ellene van a terjedésnek. Rettenetes közhely, de az emberek többsége nem szeret sokat agyalni, inkább kedveli az egyszerűbb válaszokat, és jobban szeret hinni, valamint kész recepteket elfogadni, mint tanulni és elmélkedni. Főként, ha még olyan bajok is adódnak a világban, hogy a ráció már nem képes a nagy kérdésekre megfelelő válaszokat adni. A vallási fundamentalizmus például erősebb, és jobban is terjed, mint az ezoterika, és ez utóbbin belül is az egyszerűbb, primitívebb, és nem utolsósorban a devócióra (áhítatra) is alapozó irányzatok jobban terjednek, mint az intellektuálisabbak.
Ha a különféle, jelenleg ránk leselkedő társadalmi és kulturális katasztrófák következtében a vallási fundamentalizmus győzne, a természettudományos világnézet – s ezen belül a naturalizmus - egy darabig még minden bizonnyal egzisztálna ugyan, ám fokozatosan átalakulna egyre szűkebb kört érintő intellektuális, gnosztikus irányzattá (hogy azt ne mondjuk: szektává), hasonlóan a késő antik világ értelmiségeinek közösségeihez. A wilsoni törekvés talán éppen egy ilyen változás „előjele”. Vagyis korántsem biztos, hogy a naturalizmus a maga tiszta formájában hosszabb távon sikeres túlélője lesz az eszmék versengésének. Elsősorban éppen az evolúciós kondíciók, vagy mondhatjuk: az ember evolúciósan kialakult, átkozott egy természete miatt.

 

Farkas Attila Márton – Mund Katalin

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK