Van valami megnyugtató abban, hogy egy olyan amerikai sikertörténetet, mint a Google-é, egy francia kutató szondáz hivatásszerűen, és még az sincs ellenére, hogy idelátogasson Közép-Európába, és előadást tartson kutatásai eredményeiről. A francia úriembert Bernard Girardnak hívják, vállalatmenedzsmenttel foglalkozik, és már nem huszonöt éves. Ez utóbbi adat pusztán azért érdekes, mert Girard nem az a fajta hadarva beszélő, a korai és gyors meggazdagodás tollaival ékeskedő „ifjonc”, aki valamiféle „ötven biztos lépés a…”-típusú menedzserkézikönyv stílusában mondaná fel a maga hiszekegyét. Hogy mennyivel inkább tudós alkat (és itt most nem a külsőségek számítanak), azt nemrég tapasztalhattuk, amikor a Google-modell című kötetét magyar nyelven megjelentető Typotex Kiadó vendége volt. A bemutatón olyan húsbavágó kérdésekre válaszolt, mint például nincsenek-e világméretű veszélyei a létező összes információ tárolásának; tényleg forradalmi változásokat alkalmazott-e a Google, avagy csak ügyesen „adja el” magát; illetve mennyire helyhez kötött ez a sikertörténet, s mennyi emelhető át ebből Európába? Nem egy félelmetes Nagy Testvér kezdte-e figyelni minden mozdulatunkat?

         Ahogy a könyvbemutatón elhangzott kérdésekből is kitetszett, a Google-val kapcsolatosan felfestett víziók legalább annyira telítettek szorongással, mint példaértékké emelő hivatkozásokkal. Esett már szó itt a Könyvhétben a keresőóriásról szóló kötetről – John Batelle: Keress! Hogyan alakítja át a kultúránkat, üzleti életünket a Google és az internetes keresés (HVG Könyvek, 2006) – és egészen elképesztő, hogy néhány évvel később mennyi új tapasztalattal és változással szembesül az egyszerű felhasználó is. És az egész alig több, mint egy évtizede indult… Érdemes elolvasni Bernard Girard kötetében a Két egyetemista San Fransisco utcáin című „novellát”. Sergey Brin (ő egy orosz származású Szergej) és Larry Page még húsz évesek sincsenek, amikor elkezdenek együtt dolgozni a Stanford egyetemen, és disszertációjuk témájának a keresőmotorok eredményeinek osztályozását választják. Először csak saját kis szobáik telnek meg másoktól összevásárolt, használt vagy már-már lepusztult állapotú számítógépekkel és alkatrészeikkel, aztán már külön helyről is gondoskodniuk kell, olyan mennyiségű masinát halmoznak fel. A kapacitás ily módon történő növelése persze csak az egyik probléma, fontosabb kérdés a rengeteg gép futtatását összehangoló program megalkotása. A fiúk munkája eredményeképp 1997-ben használhatták először (elsőként csupán a stanfordi egyetem tanárai és diákjai) azt a keresőprogramot, ami ma legtöbbünk nyitólapja. A legnagyobb gond persze akkor jön, amikor a működő ötletből céget kell csinálni: pénzhez kell jutni. A két srácnak szerencsére akadtak segítői – mint Bernard Girardtól megtanulhatjuk, ezeket az embereket hívja az üzleti világ nagyon költőien business angel-eknek.

A modellt tanulmányozó könyv szempontjából tulajdonképpen innentől válik érdekessé a történet minden egyes mozzanata. A kívülálló számára a matematika, a közgazdaság és a szociálpszichológia eredményeit együttesen és rendkívül természetesen felhasználó gondolkodásmódból született meg az a vállalatvezetési modell, ami a Google-t sikerről sikerre viszi. Ha az ember a közelébe sem járt a Szílícium-völgynek, még akkor is kirajzolódik előtte a menedzsmentnek az a fajta bája, ami inkább emlékeztet etikus hacker-fiúk okosan összehangolt csapatmunkájára, mintsem a multik oly jól ismert hierarchikus falanszterére. Nono, mondhatná erre jónéhány, a Google-t megjárt informatikus (mint ahogy olvashatunk is a könyvben beszámolókat), azért ez is csak egy – immár tőzsdén jegyzett – nagyvállalat, szó sincs sulis lazaságról. Hogy miből adódik mégis a strukturális különbség, nem kis mértékben a Google javára, azt elemzi behatóan Girard, a legtöbb fejezetben laikusoknak is tökéletesen érthető és érdekfeszítő nyelven.

A magasabb szintű ismereteket igénylő szakkifejezések és információk magyarázata pedig végigkíséri a könyvet. Részben a szószedet, részben a függelékek, részben a jegyzetek formájában. S itt kell kitérni arra az elsősorban szemléleti újításra, amit a Typotex a Google-modellben elsőként alkalmazott. Céljuk szerint az Edition 2.0 elnevezésű sorozat darabjai figyelembe veszik az olvasó (felhasználó) megnövekedett szerepét, s mivel „az olvasás részben történés, részben cselekvés, de mindenképpen aktus, a szöveg előhívása” – szól a bevezető –, arra biztatják az olvasót, a lapszélen az erre fenntartott helyeken bátran jegyzeteljen. Így tett a könyv szerkesztője is, aki a magyarázó lábjegyzeteken túl, mint első laikus olvasó, kiegészítésekkel látta el azokat a részeket, amelyekhez hasznosnak látott kommentárt fűzni. „Mert a könyv sem szent” – írja a Kiadó, ily módon közelítve kiadványát az ún. open source, azaz nyitott forráskodú rendszerek szemléletéhez, amely a Google, a Wikipédia, a Linux és számos más platform lelke. Ezekben a közösségé szerveződő, szabadon bekapcsolódó fejlesztők munkája alakítja és fejleszti az adott területet. Szabad a pálya – mondhatnánk egyszerűsítve, s talán új korszak kezdetének pillanatai ezek a tudományos könyvkiadásban is.