0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2014
Oldalszám: 350 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2793-87-0
Témakör: Nyelvtudomány, Történelem

Eredeti ár: 3500 Ft
Webshop ár: 2625 Ft

KOSÁRBA
A székely írás nyomában

A rovásírás elnevezés félrevezető – interjú Sándor Kláráva

librarius.hu
2014-6-23

Sándor Klára nyelvészt arra kértük, hogy segítsen kikeveredni abból – a tévedésektől és szándékos ferdítésektől sem mentes – dzsungelből, amit az interneten (és gyakran akár nyomtatott formában is) találunk, ha a „rovásírásról” szeretnénk tudományosan megalapozott, érdemi információkat szerezni. ATypotex által kiadott kötet jó apropó!

Aki nem célzottan a Nálad felhalmozott tudást keresi, az lehet, hogy meg sem találja az e tárgyban született írásaid, hiszen már a rovásírás elnevezés használatától is tartózkodsz…

Régebben én is rovásírásnak hívtam… Ma már azonban inkább székely írásnak hívom, ezzel nem vagyok egyedül, a kollégáim szintén erre az elnevezésre tértek át. Azért székely, mert azok az emlékei, amelyek nem „tudós használathoz” köthetők, hanem autentikus használatból maradtak ránk, kizárólag Székelyföldön maradtak fenn. Úgy tűnik, hogy ezt az írást a székelység történetéhez lehet/kell szorosan kapcsolni. Sajnos, ahhoz egyelőre csekély a rendelkezésre álló leletmennyiség, hogy a népcsoport és az írás közötti kapcsolatot megfelelően átláthassuk, és arról pontos kijelentéseket tegyünk.

Másrészt a rovásírás elnevezés félrevezető. Olyan, mintha a „rovásírások csoportja” egy írástörténeti különlegesség, esetleg az írás egy külön ága lenne. Erről szó sincs. A székely írást Sebestyén Gyula kezdte el következetesen rovásírásnak nevezni, abban a munkában, amely mostanáig is a székely írás egyetlen komoly corpusa. Ő a számrovást kutatta intenzíven, s onnan ered az ötlet, hogy azért szögletesek a betűk, mert a fába úgy lehetett könnyen írni, ha nem gömbölyítették a jeleket. Ez ugyan igaz, de ugyanígy igaz, ha kőbe vésik, vagy fémbe karcolják… Összességében azért nem gondoljuk, hogy érdemes megtartani az elnevezést, mert újabban látszik, hogy sokakat megtéveszthet.

[…]

Milyen messzire juthat a múltat fürkésző?

A két legkorábbi ismert emlék Székelyudvarhelytől délkeletre került elő. Az egykori vargyasi templomban egy keresztelőmedence peremére véstek egy feliratot, amelyben a Mihály név olvasható. A szomszédos Homoródkarácsonyfalván eredetileg az egyik kapu kőoszlopán volt egy felirat, szintén mélyen bevésve. Egyrészt a kő anyaga és faragásának módja, másrészt a templom története is támpontot ad ahhoz, hogy meghatározzuk a feliratok korát. Ennek alapján nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy a 13. század végén, a 14. század elején keletkezett mindkettő. Jelenleg ezek a legrégebbiek, de azt mindig érdemes hangsúlyozni, hogy bármikor előkerülhetnek akár régebbiek is, hiszen a karácsonyfalvi a negyvenes években, a vargyasi pedig csak néhány éve került elő.

A székely írás leghosszabb emléke a „Bolognai Rovásemlék” néven ismert anyag, amit egy Magyarországhoz sok szállal kötődő olasz polihisztor, Luigi Ferdinando Marsigli[1658-1730] hagyatékában őriznek. Marsigli minden bizonnyal a gyergyószárhegyi ferences kolostorban másolta le. Vélhetőleg az ott eltemetett Kájoni János[1629-1687] hagyatékának lehetett része, mert tőle két ábécé-t is ismerünk, és azt is tudjuk, hogy a ferences hagyatékban még további írásemlékek is voltak, tehát a székely írás valahogy kapcsolódott a ferencesekhez.

Mit tartalmaz a Bolognai Rovásemlék?

Tulajdonképpen egy naptár, a nem mozgó egyházi ünnepeket tartalmazza, de nem mutatja az év minden napját. Kis vonalkákkal jelölték az ünnepek között, hogy a következő jeles nap milyen messze esik. A naptár ünnepeiből arra lehet következtetni, hogy készítői magyar ferencesek voltak, A 15. század végén keletkezhetett az eredeti, az általunk ismert másolat pedig1690-ben.

Érdemes megemlíteni a Nikolsburgi ábécét is: ez Mátyás király udvarához kötődik, és ma már tudjuk, hogy egy Pencsicei Fülöp nevű morva férfi készítette. Tudjuk, hogy ő kapcsolatban állt a királyi udvarral, résztvevője volt az 1487-es párizsi küldöttségnek, amit Filipecz János vezetett, aki Mátyás bizalmasa és Pencsicei földije volt. A Nikolsburgi ábécé egyik érdekessége, hogy alá lemásoltak egy héber ábécét is. Nyilván az adta az összefüggést, hogy a két írás azonos irányt követ. Persze vannak még más emlékek is, főleg templomokban: karcolva, festve, krétával rajzolva. Legsűrűbben Székelyudvarhely környékén fordulnak elő.

Van/lehet fogalmunk arról, mennyire volt elterjedt a székely írás?

Eddig tizenöt-húsz ilyen emlék került elő, ez azt mutatja, hogy nem lehetett túl gyakori a használata… azért nem mondanék pontosabb számot, mert akármikor előkerülhetnek újabb feliratok, például nemrég a Homoródkarácsonyfalvi templomból került elő egy második, későbbi, karcolt felirat. Ráadásul vannak olyan feliratok is, amelyekről még nem is tisztáztuk, hogy székely betűk-e, vagy torzult latin betűk, vagy éppen csak egy-két jel. A székelyföldi templomfreskók ugyanis elég rendesen össze vannak firkálva. Az arra járók szívesen írták rá a nevüket a képekre…
[…]

Meddig volt „élő” a székelyek körében ez az írás?

Székelyföldön a 17. század második feléig mutatható ki a „tudós átörökítéstől” független használata, vagyis az ott élők nem „újratanulták”, hanem fennmaradt az írás ismerete. 1598-ban Telegdi János – akiről sajnos semmi közelebbit nem tudunk – kiadott egy tankönyvecskét, amiben a korabeli szokásoknak megfelelően párbeszédes formában elmeséli, hogy mit kell tudni erről az írásról, és közöl egy ábécét, és írásmutatványokat, például a Miatyánkot. A későbbi magyarországi használatban a Telegdi-féle ábécé terjedt el, a nem Székelyföldön készült kéziratos emlékek lényegében mindig ezt használták. A 17. századból Székelyföldről viszont két emlékünk is van az említett templomfeliratokon kívül, amely a Telegdiétől független ábécé-vel készült. Az egyik szöveg egyébként egy átokféleség, azt tartalmazza, hogy ha valaki ellopja Farkaslaki Mátyás könyvét, azt „akasszák föl”.

A székely területen a 17. század második felét követő időkből nem ismerünk templomfeliratot és kéziratos bejegyzést is alig. Utóbbi persze nem sokat jelent, mert, ha ebből a szempontból átkutatunk néhány könyvtárat, mondjuk a marosvásárhelyit, vagy a gyulafehérvárit, akkor szinte biztos kerülnének elő rövidebb bejegyzések, mint a már említett átokszöveg. Például van egyházi bejegyzések, amikor az adományozó azt kérte, hogy a nevét ne tüntessék fel, és ezért székely írással jegyezték be.

És a Székelyföldön kívüli használat?

Egész más jellegzetességei voltak a nem-székelyföldi használatnak. Ez nagyjából Mátyás korától adatolható. Akkor is, később is összekapcsolódik a humanizmus, a magas műveltséggel, a hun származás tanával.

Mennyire fix a karakterkészlet?

Az elég nagy kiforrottságot mutat, és eléggé állandó, de természetesen kisebb eltérések vannak. Például nagyon érdekes, hogy a Nikolsburgi ábécé és a bolognai naptárban látható ábécé pont fordítva jelöli az ö és az ü betűt, mint a többi. Az ö amúgy is a bizonytalanabb jelek közé tartozik, ahogy a ty is többféle, bár egymáshoz hasonló formájú lehet. Ezzel együtt a leggyakrabban használt jelek egyformák, stabilak. Eredetileg nem jelölték a magánhangzók hosszúságát, szemben azzal, amit mostanában láthatunk. Ugyanaz a betű jelölte az a-t, mint az á-t, vagy az e-t, mint az é-t. Sőt, az írás korai szakaszában a magánhangzókat nem is mindig írták ki, ahogy több más írás esetében előfordul. A bolognai emlékben még szépen látható a nyoma, hogy csak a hosszú és a szóvégi magánhangzókat írták ki. Ahogy például a keleti türkök.

Kik, miért használták Magyarországon?

A nem-székelyföldi használat kifejezetten tudós használat volt. A peregrinus diákok például műveltségüket fitogtatták vele: egymás emlékkönyvébe jegyeztek be vele. A bejegyzések zöme bibliai citátum volt. Sokszor csillogtatták görög– és latintudásukat, ehhez kapcsolódott, hogy aki ismerte a székely írást, az azzal is írt bejegyzést. Aztán vannak olyan munkák, például 1718-ból Bél Mátyás műve, amely kifejezetten hosszú értekezés a székely írásról… de ez már tényleg tudós használat, a korai tudományos kutatás része. A korai források egyébként kifejezetten a székelyek írásaként kezelték ezt az írást. Persze azt többen úgy vélték, hogy valamikor a teljes magyarság ismerte a hunoktól örökölt ábécét, de csak a székelyek őrizték meg, és volt olyan – Baranyai Decsi János –, aki azt javasolta, hogy mindenkinek, aki magyarnak érzi magát, meg kellene tanulnia.

[…]

Vannak manapság, akik kapkodnák a fejüket a héber-magyar rokonság felvetésre…

A humanizmus korától kezdve egy ideig minden európai nép azért versengett, hogy az ő nyelvéről ki lehessen mutatni, hogy a legközelebb áll „Isten nyelvéhez”, azaz a héber nyelvhez. A székely írással két dolgot is próbáltak bizonyítani. Az egyik a hun leszármazás, hiszen a hunok egykori írásának folytatását látták benne, másrészt ezzel nem összeütközésben, hanem ezt kiegészítő módon a héber nyelvrokonság bizonyítékának is remélték. Mind a két teória meggyengült a 19. századra. Egyrészt Anonymus munkájának előkerülése után egy időre a hunoktól inkább Árpád felé fordult az érdeklődés, a 19. századra pedig történelemtudomány is eljutott oda, hogy a hun leszármazás tanát már nem nagyon lehetett fenntartani.

Az összehasonlító történeti nyelvészet a 19. századra odáig fejlődött, hogy a „héber vonal” – ami Európában már korábban eltűnt – Magyarországon is elenyészett. Nem lehetett tovább komolyan venni. A kiegyezés előtt néhány évvel, 1864-ben Orbán Balázs leírása alapján közölt egy igazi, létező templomfeliratot – az énlaki templomét – Szabó Károly. Ő aztán két évvel később nagyon fontos tanulmánysorozatban foglalta össze, amit addig tudni lehetett a székely írásról. Gyakorlatilag ekkortól élénkült újra az érdeklődés, de a nagy felfutást, ami a 20. század második-harmadik évtizedére esik, Sebestyén Gyula 1915-ben megjelent kötete alapozta meg a nyelvtörténészek és a turkológusok körében. Aztán az 1980-as évek második feléig elhalt a tudományos érdeklődés Magyarországon, és azt sem mondhatom, hogy azóta viszont tudósok tömege foglalkozna a témával.

Viszont a téma „valahogy” mégis előtérbe került, a rovásírás elnevezéssel együtt.

Vitathatatlan, hogy kialakult egy másfajta kultusz, de az nem a tudományon belül létezik. A nyolcvanas években indult, ebbe nyilván belejátszott például, hogy a két háború között cserkészek használták titkosírásként, s így az idősekben komoly, időnként másféle nosztalgiákkal karöltve járó szentimentális kötődés ébredhetett… Persze, ahogy arról nincs pontos képünk, hogy ők mit tudtak erről az írásról, úgy arról is csak halvány elképzelésünk van, hogy mit tanulnak a mai rovásírástáborokban. Ez az 1980-as években feltámadt érdeklődés a rendszerváltás után tovább erősödött. Amikor a dél-amerikai emigráció más munkái is hazakerültek, akkor nagyon sok laikus kezdett el foglakozni a székely írással. Egy részüknek a magyar örökség megőrzése volt a célja, sokan közülük Forrai Sándor köré csoportosultak; más részük politikai tőkét igyekezett és igyekszik kovácsolni belőle. Természetesen e két cél sokszor össze is kapcsolódik. A mostani használók és propagálók köre mindenesetre semmiképpen nem homogén, és nem is egyféle ábécét használnak. Bizonyos mai nyomtatványok, társasjátékok, kártyák, útjelző táblák, amelyek ma székely írással megjelennek, többféle ábécével készülhetnek. Az, hogy ki melyiket használja, sok ember számára egyfajta hitvallás is.

[…]

Az interjú a kötet megjelenése előtt készült, teljes terjedelmében elolvasható a folkMAGazin 2013/3számában.

Grozdits Hahó

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK