0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Kiss Ilona
Kiadás: 2015
Megjelenés: 2015
Oldalszám: 220 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2798-39-4
Témakör: Filozófia, Vallástudomány

Eredeti ár: 2500 Ft
Webshop ár: 1875 Ft

KOSÁRBA
A kultusz filozófiája

A vallás egyre idegenebbé váló arca

kuk.btk.ppke.hu
2016-1-4

Vallásosnak lenni messze több, mint Isten létében hinni vagy a parancsai szerint élni. A valláshoz hozzátartozik a kultusz is, egy olyan gyakorlat, amelynek elszegényedése és kiüresedése sokkal látványosabb Európában, mint az élő vallásosság más jelenségeinek megritkulása. Hogy ez mennyire így van, azzal talán A kultusz filozófiája, ez a száz évvel ezelőtt íródott könyv szembesít a legjobban. Miközben magától értődő természetességgel idézi meg saját korának sokszínű és sokrétű kultikus életét, amely a mai olvasó szemében egy rég letűnt, hallomásból is alig ismert különös világnak látszik, nosztalgiával tekint vissza a kultusz még korábbi gazdagságára. Ha nem is gondoljuk, hogy az idő csak rombol és elsekélyesít, vagyis hogy ami hajdan más volt, az feltétlenül jobb is volt, akkor is elgondolkodtató, nem súlyos veszteség-e a kultusz háttérbe szorulása a jelenkori kereszténység vallási életében. Ha pedig a könyv útmutatása alapján megértjük a kultusz jelentését és jelentőségét, akkor könnyen arra a belátásra jutunk, hogy a kereszténység térvesztése az európai kultúrában mindenekelőtt éppen a kultusz elhanyagolásából fakad.

Florenszkij meghatározása szerint a kultusz „a teljes realitás azon szelete, ahol találkozik az immanens és a transzcendens, a földi és a mennyei, az e világi és a túlvilági, az időleges és az örökkévaló, a feltételes és a feltétlen, a múlandó és az örök.” (12.) Ezt a meghatározást azonban még pontosítani kell, hiszen a vallásos ember ilyen találkozást lát a szent minden megjelenésében, vagyis minden csodában és teofániában, a keresztény pedig Jézus Krisztus személyében is. A kultusz, mint Florenszkij példái tanúsítják, a két létszféra olyan érintkezése, amely az emberek által végzett szertartás által valósul meg. Kultusz nélkül a szent csak ritkán és kiszámíthatatlan módon lenne jelen a világban, a szertartások azonban képesek a tér bármely pontját és az idő bármely pillanatát megszentelni. Általuk a létezés valamennyi mozzanata önmagán túlmutató jelentőségre tesz szert, mert bármi történjék is a kultuszba bevont életben, abban a szent nyilvánul meg, mégpedig a szó kettős értelmében: nemcsak feltárulszámunkra a transzcendencia, hanem meg is jelenik és hatást is gyakorol saját szféránkban. A kultusz tehát egyrészt „ablak a valóságunkon, ahonnan más világok láthatók”, másrészt „repedés földi létezésünkön, ahonnan a másik világ erőt adó és tápláló áramai áradnak be” (12). Ha tehát lemondunk a kultuszról, a szent megtapasztalhatatlanná válik, mert megritkulnak a vele való találkozás alkalmai, és így elveszítjük a képességet, hogy értelmezzük és töltekezzünk belőle.

Florenszkij mégsem a kultusz fontossága vagy akár igazsága mellett érvel, hanem egyszerűen bemutatja azt a vallásosságot, amely a kultuszban gyökerezik, és a világnak azt a szemléletét, amely belőle következik. E vallásosság középpontja nem a szeretet, mint ma is sokan gondolnák, hanem az istenfélelem. Az a mélységes megrendülés, amelyet a bennünket mérhetetlenül felülmúló hatalomnak saját életünk terében való megnyilvánulása eredményez. A szent perzselő közelségét a kultusz teszi elviselhetővé, amennyiben szertartásokba burkolja, és azáltal készít fel a vele való találkozásra, hogy, ha más-más mértékben is, de a hétköznapi valóság minden jelenségét megszenteli. Krisztus testének és vérének szentsége például a kenyér és a bor érzéki valóságát ölti magára, de e szent étel és ital nemcsak anyagában nem idegen számunkra, mivel ismerjük a közönséges kenyeret és bort, hanem szentségében sem, mivel az élelmiszerek megszentelése számos rítusának köszönhetően a vallásos ember a mindennapokban is megszentelt ételt és italt fogyaszt. Megszenteli a földet, amelyet imától kísért munkával és megszentelt eszközökkel művel, majd megfelelő szertartásokkal a föld termését feldolgozás közben is újra meg újra Istenhez tartozóvá, vagyis szentté teszi, egészen addig, hogy mielőtt végül megszegi a kenyeret, keresztet rajzol rá, mielőtt elfogyasztja, áldást kér rá. Így válik a mindennapi kenyerünk a kultusz részévé.

Florenszkij meggyőződése szerint a vallásos ember számára nincsenek olyan cselekedetek vagy tárgyak, amelyek pusztán evilágiak lennének, mert a kultusz mindent Istenre vonatkoztat. És ha egyes szertartások már el is tűntek a gyakorlatból, az ortodox egyház liturgikus könyvei, különösen az ősiek, amelyek Florenszkij legfőbb forrásai, tanúskodnak róla, hogy a vallásosság eredetileg elképzelhetetlen volt a világ mindenre kiterjedő megszentelése nélkül. Ezt a vallásosságot azonban már Florenszkij korában is az elvilágiasodás gyengítette, vagyis az a folyamat, amelyben a világ az emberek szemében egyre inkább merőben evilágivá válik. Kétségtelen, hogy ez a tendencia azóta még inkább érvényre jutott. Mennél kevésbé vagyunk készek elvégezni a megszentelés szertartásait a hétköznapok során, annál profánabbá válik számunkra a világ, és mennél inkább azzá válik, annál kevésbé keressük benne a szenttel való találkozás alkalmait, annál kevésbé érezzük, hogy meg kellene szentelni a szertartások által. Ilyen módon a vallásosság már nem határozza meg az egész életet, hanem a lélek belső világába húzódik vissza. Egyre inkább elveszti objektív, társadalmi jellegét és gyakran a legjobb esetben is csak olyan cselekedetekben ölt testet, amilyenek akár az ateista humanizmusból is fakadhatnak. Ha felidézzük, hogy milyen változásokat hozott akár csak az elmúlt néhány évtized például a feltámadási körmenetek vagy a falusi búcsúk esetében, vagyis az egyházi év, illetve egy-egy település legfontosabb ünnepében, világossá válik, hogy a mai ember oly mértékben szekularizálódott, amit Florenszkij talán elképzelni sem tudott volna.

Vajon az itt következő kritikámnak is olyan meg nem értés áll a hátterében, amely ebből a szekularizálódottságból fakad? Annak ellenére, hogy a könyvnek minden bizonnyal igaza van, amikor a kultuszt a maga eredeti gazdagságában és súlyában a vallás lényegéhez sorolja, Florenszkij mintha túlzásba esne az autentikus vallásos világszemlélet bemutatásakor. Lépten-nyomon olyan állításokat is tesz, amelyeket legalábbis a mai hívő vonakodik elfogadni. Csak egyetlen példát említek. A keresztre vonatkozó liturgikus szövegek alapján Florenszkij odáig jut, hogy a kereszt egy személy. Indoklása abból indul ki, hogy a szertartáskönyvek tanúsága szerint az egyház az imában megszólítja a keresztet: „Örvendezz, élethordozó Kereszt, istenfélelemnek győzhetetlen diadaljelvénye […].” (14.) Gondolatmenetének konklúziója pedig a következő. „A Szent Kereszt számunkra nem személytelen, semlegesharmadik, sőt, nem is harmadik személy, hanem közvetlenül megszólítható második: »Te«. S ami a másik számára lehet »Te«, önmagában és önmaga számára lehet »Én« ‒ azaz személy, értelemmel bíró és szellemi lény.” (14.) Csakhogy ehhez az értelmezéshez egy minden indoklás nélkül elfogadott, nagyon is megkérdőjelezhető hermeneutikai elv alkalmazása vezet, amely szerint „a liturgikus szövegeket betű szerinti értelmükben […] kell felfognunk” (15). Ebben már csak azért is kételkedhetünk, mert a mértékadó teológiai álláspont szerint még a sugalmazott Bibliát sem szabad betű szerint érteni. De Florenszkij saját kultuszfelfogásával sincs összhangban ez az elv. A liturgikus szövegek nyilvánvalóan a kultuszhoz tartoznak, és mint ilyenek kettős, sőt, antinomikus természetűek. Bennük „találkozik az immanens és a transzcendens”. Ha pedig ez így van, akkor nem tekinthetők úgy, mintha mindenestül túlvilágiak volnának, hanem ehhez a világhoz is tartoznak. Ebből pedig az következik, hogy osztoznak a profán szövegekkel abban, hogy értelmezésre szorulnak, amelyben a betű szerintitől különböző jelentést nyernek, és osztoznak a vallásos szövegeknek abban a természetében, hogy annak a hallatlan erőfeszítésnek a gyümölcsei, amely metaforákkal, túlfeszített analógiákkal, a jelzők halmozásával és túlzásig menő fokozásokkal próbálja kifejezni a hitet, szavakba foglalni a szentet.

Lehet, hogy A kultusz filozófiája túlzásokban gazdag szövegét is, amellyel például a keresztről beszél, inkább kell a kereszt dicsőítésének, az ima egy fajtájának, vagyis a kultusz részének tekinteni, mint filozofikus fejtegetésnek? Akárhogy is, Florenszkij hibátlan magyar fordításban és jól forgatható, szép kötetben közreadott műve mindenképpen olvasásra érdemes. A nem hívőt egy számára bizonyára idegen, de titokzatosan gazdag világba vezeti be, a hívőt pedig azzal a kérdéssel szembesíti, hogy elég élő, vagyis egész valóját érintő-e a hite, vagy oly szekularizálódott és kiüresedett, hogy maga is idegennek találja a vallásnak a könyvben bemutatott világát.

Hankovszky Tamás

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK