0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Gyárfás Vera
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 480 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2790-18-3
Témakör: Orvostudomány
Sorozat: No.1. Nemzetközi bestseller

Eredeti ár: 4200 Ft
Webshop ár: 2520 Ft

KOSÁRBA
Az orvostudomány önkritikája

Az orvostudomány önkritikája

Természet Világa
2009-11

Le Fanu ismert londoni belgyógyász könyve bizonyára meghökkenti, de legalábbis gondolkozásra készteti a korlátlan haladás, a tudományos „mindenhatóság” híveit, bár ezek éppen a könyvben közölt adatok szerint is ezek egyre jobban fogynak, amit talán az jellemez legjobban, hogy ma a felnőttek közel harmada az un. alternatív kezelésekben (természetgyógyászat, homeopátia, akupunktúra, íriszdiagnosztika, gyógyítás ”energiamezőkkel” stb.) bízik, holott a 80-as évek előtt ezek senkit se érdekeltek. De az is elgondolkoztató, hogy maguk az orvosok is egyre kiábrándultabbak, a pályaválasztásukkal elégedetlen orvosok aránya Angliában 1966-ban 14% volt, ami állandóan nőtt az évek folyamán és 1986-ban ez a szám már 58% volt, 1996-ban pedig már a frissen végzetteknek negyede nem kívánt az egészségügyben dolgozni. Messze van az az idő, amikor Vannevar Bush a „Tudomány: nincs határ” című könyvét írta a II. Világháború után gyakorlatilag a tudomány „mindenhatóságát” hirdetve.

            Nem szokásos különben a könyv szerkezete. A rövid előszó után egy „hosszadalmas bevezetés” következik, amelynek terjedelme hosszabb, mint a könyv egyharmada. Ebben a részben egy-egy alfejezetben tárgyalja az orvostudomány „Tizenkét meghatározó pillanat”-át a penicillin felfedezésétől (1941) a heliobakternek, a gyomorfekély okozójának a megtalálásáig (1984). Még az előszó előtt azonban felsorolja egy listában a legfontosabb eseményeket, felfedezéseket az orvostudományban a XX. században, csillaggal jelölve az előbb említett un. „meghatározó pillanatokat”. Ebben a felsorolásban 29 „tétel” szerepel kezdve 1935-ben a szulfonamidok felfedezésével és befejezve 1998-ban a viagrával.

A könyvben ezután a négy főrész következik: „A felemelkedés”, „Az optimizmus korának vége”, „A hanyatlás”, „Felemelkedés és hanyatlás: okok és következmények”. Ezután  jön még két függelék („A reumatológia” és „A pszichiátria farmatológiai forradalma”), majd a köszönetnyilvánítás, továbbá Votisky Péter utószava, valamint a jegyzetek és hivatkozások, végül név- és tárgymutató. Mindezek után a könyv legvégén egy gazdag fényképmelléklet található a könyvben szereplő felfedezőkről.

A könyv fő mondanivalója, hogy a XX. század közepe egy rendkívüli, csodálatos kor volt az orvostudomány szempontjából, de ennek már régen vége, kb. a hatvanas évek végéig tartott (ezután még egy évtized, amíg „viharosan” terjedtek a gyümölcsei) és – a szerző
szerint – naivság lenne a folytatását remélni, tudomásul kell vennünk, hogy ezután már hanyatlás következett.

Ez a szkematikus kép több szempontból is megkérdőjelezhető, illetve kételyeket, kérdéseket lehet felvetni vele kapcsolatban. Talán furcsa, hogy ezt egy fizikus teszi meg, de hát itt nem csak arról van szó, hogy az orvostudomány is a tudomány és közelebbről a természettudomány része, de arról is, hogy: „Az orvostudományban mindig a biológiai és fizikai tudományok biztosították a megbízható ismeretforrásokat.” Nyugodtan hozzátehetjük a kémiát is éppen a könyvben leírt felfedezések fényében. Ehhez képest megállapítható, hogy számos – véleményünk szerint – alapvető diagnosztikai eszköz: a CT, az MRI vagy a PET és az ultrahangos vizsgálati módszerek, az informatika alkalmazása stb. – éppen csak mintegy mellékmondatokban kerül megemlítésre a könyvben, a lézer szó pedig egyáltalán elő sem fordul, pedig fontosságát az orvosi gyakorlatban még a laikus is meg tudja ítélni. Talán említenünk sem kell, hogy mindezek a század utolsó évtizedeiben váltak az orvostudomány és az orvosi gyakorlat mindennapi eszközeivé.

Az emberben önkéntelenül is felmerül a gondolat, hogy nem arról van-e szó, hogy megszoktuk már az „orvostudomány csodáit” és a szinte naponta tapasztalt haladást természetesnek vesszük, sőt „hanyatlásnak” ítéljük. Egyébként az utószóban Votisky is óvatosabb már, nem hanyatlásról, csak stagnálásról beszél.

Talán érdekes lehet megemlíteni, hogy a XIX. század végén a fizikában volt hasonló a hangulat. A kor legnagyobb fizikusai: egy Kelvin, vagy Michelson is arról írtak, hogy minden érdemlegeset felfedeztünk már a természet fizikai jelenségeit és törvényeit illetően, már semmi lényeges felfedezés nem várható e téren. A későbbi nagy fizikusokat, Planckot például, mint fiatalembert éppen ezért le akartak beszélni arról, hogy a fizikusi pályát válassza.

Egy dologban feltétlenül igaza van Le Fanunak, nevezetesen, hogy az emberi élet kétségtelenül véges és minden határon túl nem nyújtható és ebből következik, hogy minden betegséget maradéktalanul nem tudunk legyőzni. De azért „van még mit csinálnunk”, van még feladatunk. Van mit tennünk a középkorúakat (vagy középkorúakat is) sújtó betegségek: pl. a szívroham, a szélhűdés, a cukorbetegség, az allergiás megbetegedések, sclerosis multiplex, skizofrénia, Parkinson-kór, a fiatalkori rák ellen, de van teendő az öregkori betegségek terén is, – amelyekre vonatkozólag a könyv hangsúlyozza elkerülhetetlenségüket – hogy lehetőleg „egészséges” legyen az öregségünk. „Az életkori skála másik végén az időseknek a korral összefüggő (vagyis a testszövetek elöregedésére visszavezethető) keringési betegségei és a rákra való fogékonyságuk, illetve a krónikus degeneratív betegségek, mint amilyen az arthitis, vagy hályog állnak.” „Kialakulásuk szorosan összefügg az elkerülhetetlen öregedéssel (a rák esélye minden évtizeddel növekszik), ezért széles körű gyógyításuk éppolyan irreális, mint az öregedés megállítása.”

A szerző egy másik fontos megállapítása, hogy a leghatásosabb gyógyszereknél (pl. kortizon) nem ismerjük azok hatásmechanizmusát, nem tudjuk, hogy miért hatnak vagy a legveszélyesebb betegségeknek (pl. a cukorbetegség és a többi fentebb felsorolt betegség) nem ismerjük az okát. „Ezek a betegségek nem a korral függnek össze, hanem derült égből csapnak le. E betegségek közös jellemvonása, hogy az okokat nem ismerjük.”

A szerző újra és újra hangsúlyozza, hogy a legfontosabb gyógyszereket és a terápiás módszerek legnagyobb részét a véletlennek köszönhetjük. Ez az álláspont viszont a recenzens szerint megkérdőjelezhető. Se a penicillin, se a kortizon, se a többiek nem a futball-pályán, nem is a vasöntődében, de a laboratóriumban vagy a klinikán, de gondos megfigyelés és megfeszített munka árán születtek meg. Persze el lehetett volna jelentős momentumokat nézni, nem venni észre. De ilyen értelemben minden nagy felfedezés véletlen műve, amelyet azonban megelőz a rendszeres kutatómunka és a gondos, tudományos igényű megfigyelés.

További fontos megállapítás, hogy: „A háborút követő évek terápiás forradalmát…nem valamilyen jelentős tudományos felfedezés váltotta ki, hanem éppen ellenkezőleg: az orvosok és tudósok rájöttek, hogy nem kell részletesen ismerni a probléma gyökerét, mert a szintetikus kémia vakon és véletlenszerűen is meghozza azokat a gyógymódokat, amelyeket az orvosok évszázadok óta kerestek.” Ha így ál a dolog – jegyzem meg, mint recenzens – akkor az akupunktúrát és más alternatív gyógymódokat, amelyekről nem tudjuk miért hatnak, nyugodtan el lehet fogadni, különösen akkor, ha a véletlen kontrolcsoportos teszt (RCT) pozitív eredményt ad.

A szerző figyelmeztet az orvosi diagnosztikai technika veszélyére is, nevezetesen a fölösleges vizsgálatokra és a vegetatív jellegű élet meghosszabbításra, az un. „várhatóan hatástalan kezelések” elterjedésére. Ezzel hihetetlen módon és fölöslegesen megnövelik az egészségügy költségeit.

A könyv utolsó, több mint egyharmadában a szerző az utolsó évtizedekben az orvostudomány két új előtérbe került területével „hadakozik”. Ezek egyike a szociális helyzetet, az életkörülményeket tartja meghatározónak a ma leggyakrabban kialakuló betegségek (rák, szívbetegség, szélütés) esetében, a másik a genetikát.

Ami az utóbbit illeti, akár a gyógyításban történő közvetlen hasznosításra, akár új gyógyszerek előállításában játszott szerepére vonatkozóan csalódását fejezi ki a szerző, szerinte ezek távolról sem váltották be a hozzá fűzött reményeket.

Ugyancsak kétségbe vonja a szerző, hogy az életvitel, a környezet, a táplálkozási szokások lennének a rák, a szívroham vagy a szélütés okai. A recenzens – bár újra hangsúlyozom: „laikus” – kételyekkel fogadja a szerző ilyen radikális megállapításait, hiszen az elhízás, vagy a városok szennyezett levegője ma már kétségtelennek látszik, hogy legalábbis árt az egészségnek. A szerző nyilvánvalóan ennek az irányzatnak a túlzásai ellen lép fel. „… minden évben új ’veszélyek’ érkeznek, így 1997-ben többek között az alacsony zsírtartalmú tej és margarin, a számítógépek képernyője, a tetvesedés elleni sampon, a mobiltelefon és így tovább, a brit tiszti főorvos pedig arra figyelmeztetett, hogy napi három bárányborda vagy annak megfelelő mennyiségű hús elfogyasztása növeli a rák kockázatát. Ez az egészséges életmód mániája, vagyis a veszélytelen vagy nem létező fenyegetésekkel összefüggő, orvosoktól származó rögeszme, amelynek kijelentéseit valaha joggal bélyegezték volna sarlatánságnak.”

A tuberkolózist annak idején az alkatnak (ma géneknek mondjuk) és a környezet „miazmáinak” tulajdonították. A szerző megkockáztatja, hogy számos mai genetikai és környezeti eredetűnek tartott betegség esetében nem arról van-e szó, hogy valójában nem ismerjük a kórokozóját, és ezért keresünk környezeti vagy genetikai (alkati) magyarázatot.

Befejezésül érdemes még egyszer hangsúlyozni: „Az orvostudomány mélyén még mindig a tudatlanság óceánja morajlik: semmit nem tudunk a fiatal- és középkorúaknál fellépő betegségekről, a sclerosis multiplexről, a reumás arthitisről, a Parkinson-kórról és egy sor más betegségről.”

Berényi Dénes

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK