Beszélgetés a szerzővel

MENNYIT ÉR EGY NŐI FESTMÉNY?

FALUSI DÓRA interjúja

Több száz éves előítéletek nyomába eredt új könyvében a műkereskedelem világát kutató Martos Gábor. Mert bár elméletileg nem számít egy-egy remekmű neme, a férfi és női alkotók művei között felfoghatatlan mértékű különbség tátong. A trend pedig lassan változik. Az is bolond aki mai női festővé lesz Magyarországon. Többek között erről is beszélgettünk.

– Félek, hogy ehhez az én akármennyire is „nőbarát” hozzáállásom sajnos kevés. A könyvből is kiderül: itt sok száz éves előítéleteket, beidegződéseket, megcsontosodásokat kell leküzdeni ahhoz, hogy a nőket a képzőművészetben (is) egyenrangúan kezeljék – és főleg fizessék meg – a férfiakkal. És azt csak nagyon halkan teszem hozzá, hogy és akkor ez a kérdés még hol van fontosságában attól, hogy ma Magyarországon átlagosan hetente egy nő hal meg párkapcsolati bántalmazás miatt. Úgyhogy előbb mindenképpen ez – és a többi hasonló rettenetes diszkrimináció– ellen kellene tenni valamit. Persze a két probléma, ha lazán is, de összefügg.

– Az aukciók árai nyilvánvalóan a közvélemény értékítéletét tükrözi. Hogy látod, mikor várható az ízlést diktáló rétegekben is változás a női alkotók javára?
– Azt kell mondjam, hogy a világban ez a változás már most is látszik. A könyvben is idézek egy 2019-es felmérést, amely szerint az azt megelőző hat évben a női művészeknek az aukciós piacra visszatérő – vagyis többször is értékesített – munkáinak ára átlagosan 72,9 százalékkal nőtt, szemben a férfi művészek ismételt eladásainak sokkal szerényebb 8,3 százalékos hozamával. Miközben az ezt megelőző ötven évben az értékemelkedés aránya nagyjából azonos volt a férfi és a női művészek újra-aukcionált munkái között.

– De ez csak a korábbi számokhoz képest mutat előrelépést.
– Igen, a nőknek van honnan „feljönniük”. Egy másik összesítés szerint 2008 elejétől 2019 májusának végéig a világ művészeti aukcióin a vásárlók több mint 196,6 milliárd dollárt költöttek műalkotásokra, és ebből az összegből a nők által készített művek ára mindössze durván négymilliárd dollárt tett ki, azaz alig kicsivel többet, mint két százalékot.

Összehasonlításul: ugyanebben az időszakban csak Pablo Picasso alkotásaiért 4,8 milliárd dollárt fizettek ki a gyűjtők, vagyis többet, mint a listán szereplő összes női alkotó összes munkájáért, márpedig ez csaknem hatezer női művész teljes árbevételét jelenti.

– Az talán biztató lehet – Torma Tamás is megpendíti a recenziójában –, hogy a kurátori pálya és a képzőművészeti oktatás kezd elnőiesedni. Megtörténhet, hogy az inga visszaleng és – jó értelemben véve – női uralom köszönt be az elkövetkező évtizedekben?
– Félek, hogy ez azért nem így lesz. Nota bene: nem is lenne jó, ha így lenne. Való igaz, hogy ma a világban – és Magyarországon is – több nő tanul művészeti oktatásban, mint férfi. De aztán nézd meg a múzeumi kiállításokban, a műkereskedelemben, vagy akár a művészeti díjakban a nők arányát. Úgyhogy a „nőuralom” helyett – ami, még egyszer mondom, szerintem ugyanúgy nem lenne jó, mint a mai „férfiuralom”, – már annak is örülhetnénk, ha az inga igazságosan középen állna.

– Volt olyan eset az általad érintett sorsok között, ami férfiként kimondottan felháborított?
– Rengeteg. De hogy csak egy olyan művészházaspárt említsek – a könyvben persze bőven vannak még példák –, amikor a nő alkotóként teljesen alárendelt szerepbe került a férjével szemben: Modok Mária és Czóbel Béla.

Czóbelnek például egész közös életükben egészen egyszerűen nem tűnt fel, hogy miután összeházasodtak, soha nem látja a feleségét festeni, de persze mialatt ő maga folyamatosan alkot, mindig van ebéd, a ház ki van takarítva, minden működik körülötte.

És amikor Modok meghal, és egy sezlon alól előkerül egy csomó kép, amelyekről Czóbel látja, hogy nagyszerűek, akkor igazi döbbenettel kérdezi a barátait, hogy „de hát ki festette ezeket?”. És amikor azt mondják neki, hogy „a feleséged”, akkor ugyanolyan döbbenten képed el, hogy „de hát mikor?”.

– Ma nálunk egyenlő esélyekkel indulhat el a képzőművészeti pályán nő és férfi?
– Bocs, visszakérdezek: miért, a nem képzőművészeti pályán egyenlő esélyekkel indulhatnak? És megint csak félre ne érts: nem azt mondom, hogy mondjuk a parlamentben pont annyi nőnek kellene ülni, mint férfinak. Nyilván soha nem lehet teljes egyenlőség, hiszen a gyereket csak a nő tudja megszülni, ő tudja szoptatni, ha beteg lesz, nyilván inkább ő marad otthon vele és így tovább. Tehát a karrier számukra – bármilyen pályán – eleve nehezebb. De azért valahogy a vak komondorokon is inkább mindig csak a nők esnek át…

– Akkor ez egészen friss fejlemény
– Ugyanakkor az élő magyar művészek 5 millió forint felett elkelt műveinek listáján ma a hetven ilyen alkotásból mindössze tizenegy származik női alkotó kezétől, és ezek között is tíz Keserü Ilonáétól és egy Maurer Dóráétól. A már nem élő alkotók között pedig egyértelmű a „férfiuralom”: a 30 millió forint felett elárverezett nagyjából háromszáz tétel között mindössze nyolc női alkotó munkája található. Igaz, még itt is jobban állunk, mint a világ, hiszen ott a 30 millió dollár felett elkelt művek csaknem ezer tételt számláló listáján összesen két női kézből kikerült alkotás szerepel.

– És ha befektetési célból vennél?
– Akkor ma még szinte ismeretlen, fiatal, színes bőrű, afrikai, távol- és közel-keleti, dél-amerikai női festők vásznait vásárolnám, mert azoknak a trendeket látva biztosan szépen fel fog menni a közeljövőben az ára a világban. Még szerencse, hogy a műkereskedelemnek ez a „pragmatikus” része engem egyáltalán nem érdekel. Mondhatnám: nincs az a pénz, hogy emiatt egy fillért is kiadjak. Igaz, sajnos a „szerelemlistára” sincs az a pénz. Így maradok amellett, hogy csak kívülről figyeljem a műkereskedelmet. És ennek eredményeként időnként írok egy könyvet.

https://konyvterasz.hu/mennyit-er-egy-noi-festmeny-beszelgetes-martos-gaborral/