Pablo Picasso 1944-ben, Párizs felszabadítása után lépett be a Francia Kommunista Pártba. Ebben az időben a francia ellenállás népszerűségének hatása sok értelmiségit és művészt vonzott a pártba. A híres művész egyből a kommunisták ikonikus alakja, később a Békevilágtanács egyik kulcsfigurája lett. Békegalambja a világtanács jelképévé vált, és 1950-ben Sztálin-díjjal, 1962-ben Lenin-díjjal tüntették ki. Picasso nem volt az a tipikus „elvtárs”, nem látogatta a heti taggyűléseket, de hírneve jelentős propagandaértékkel bírt a párt számára, és ő nagyvonalú adományokkal támogatta a szervezet működését. Lelkes idealista volt, és lojális maradt az eszméhez a hruscsovi fordulat és az 1956-os magyar forradalom leverése után is, amikor sok francia értelmiségi hátat fordított a Moszkvából irányított pártnak. Ugyanakkor sohasem tudta elfogadni a sztálinisták sematizmusát és hamis realizmusát. Ellenállt, amikor nyomást próbáltak gyakorolni rá, és művészetét a Zsdanov-féle szocialista realizmus irányába igyekeztek terelni. A politikával való kapcsolatát az utókor kétféleképpen szokta értékelni. Az egyik megközelítés a politikumnak az életműből való kilúgozása: a Guernica a művész apolitikus tiltakozása a háború brutalitása ellen, ez nagyszerű, a többi pedig nem számít. Pártbeli szerepvállalása megbocsátható és intim magánéleti kaland – ami egyébként is jócskán volt Picasso életében. A másik tábor viszont készségesen kommunistázik, alkalmasint válogatott dehonesztáló jelzők kíséretében. František Mikš, a brnói Centrum pro studium demokracie a kultury (CDK) nonprofit szervezet oktatója, könyvében arról ír, hogy a művész és a politika kapcsolata sokkal árnyaltabb, bonyolultabb kérdés. Picasso politikai szerepét két másik művészével veti össze. Az egyik a szatirikus, sőt gyakran cinikus George Grosz, aki eleinte aktívan támogatta a weimari köztársaság bolsevizálását, de már a húszas években szembekerült a sztálinista elvtársakkal. A náci hatalomátvétel után az USA-ba emigrált, ahol próbált minél jobban beilleszkedni, és barátainak írott leveleiben „fantasztikusan jó országként” írta le a kapitalista Amerikát. A másik a radikális ukrán, Kazimir Szeverinovics Malevics, a szuprematizmus alapítója, aki a bolsevik forradalmat követően került több hatalmi pozícióba. Lenin halála után a sztálinisták félreállították, letartóztatták és megkínozták. Három művész, három történet Franciaországban, Németországban és a Szovjetunióban, amely elgondolkodtat, hogy egy művész vállaljon-e „agitpropos” szerepet, mi lesz, ha nem lázad, csak csöndesen úszik az árral, és miként válhat a politika marionettbábujává, „hasznos idiótájává”.