Ezt a könyvet valamikor október-november magasságában vettem egy könyves adok-veszek csoportban, egy berlini útikönyv kvázi kísérőjeként. Bár nem mostanában fogok ismét kóricálni a német fővárosban, Valcsanova könyve szépen felpiszkálta a fantáziámat. Kit akarok becsapni, a címe miatt reménykedtem valami földrajzos áthallásban. ????
Az ünnepek alatt végre elővettem ezt az ígéretesnek tűnő, rövid olvasmányt. Lássuk, mi sült ki ebből a véletlenszerű választásból!

Röviden miről is szól? A mókuskerék szorítása elől Aszja [igen, ez egy bolgár női név] egykori férje adriai nyaralójába menekül, miközben egyik kolléganője, Radoszt [ez is egy női név] különös megszállottságtól hajtva (és az asztrológiától túlfűtve) próbálja a nőt megmenteni valami nagy katasztrófától…

Bővebben nem fejtegetném a cselekményt. Nem azért, mert ezzel valami “baszki-de-kurvamély” drámától fosztanék meg bárkit; hanem azért, mert ez finoman szólva egy balkáni abszurdum. Alapvetően a két főszereplő szemszögéből követhetjük nyomon a sztorit, ahogy egymástól függetlenül, egy képzeletbeli harmadik félnek mesélnék el azt.

Sajnos Radoszt szála nagyon sokáig nem bizonyult többnek egy asztrológiai propagandánál. Úgy értem már az elején felfogtam, hogy ő ebben hisz és igenis nagy szakértőnek tartja magát (mint bárki, aki tud Wikipédiát olvasni és mindenféle biszem-baszom jóslóprogrammal vacakolni), de muszáj volt az első részben ezt ilyen görcsösen forszírozni? Egy dolog az ő magánya, de az efféle hígítások nemhogy nem javítanak, hanem elvesznek az ő szerethetőségéből. Ezek után pont letojom, miként dőlt be egy régről ismert vajákos asszonynak vagy hogyan szűrte össze a levet Aszja aktuális párjával.

Aszja ehhez képest kifejezetten hedonistának tűnik; még úgy is, hogy nem kevésszer részesülünk a magánéleti lamentálásaiból. Bár ő az egyik kulcsszereplő és a másik történetszál katalizátora is egyben, rendkívül csapongó, hisztérikus és naiv természete miatt vele sem lehet azonosulni. A döntései egyáltalán nem tükrözik egy felnőtt nő gondolkodását és észrevétlenül szalad be tátott szájjal a faszerdőbe újra és újra. Nem értem, ki és miért állt valaha szóba vele; de hogy tudott önmagában eddig boldogulni, azt végképp nem. Ez azért akkora nagy baj, mert elvileg érte kellene aggódnom, de mennél inkább megismertem, annál inkább vártam, mikor múlik már ki végre…

Azért a bennem rejlő szakbarbárnak nem kellett csalódnia. Nem egyforma arányban, de mindkét vonalról jut némi kulturális/földrajzi utalás, amivel az írónő igyekszik közelebb hozni a Balkán, egészen pontosan a bolgár és horvát társadalmi közeget.
Ha máshol nem is, itt az irónia kellően tudott érvényesülni és jobbára ez volt az, ami ténylegesen lekötött. Mert elvégre megvannak benne azok a motívumok, ami miatt például a Drága örökösöket [ami egy hasonló című horvát sorozat “magyarítása”] szerettem (értsd: javasasszony és a természetfelettiben való elszánt hit; a legalapabb komikus mellékszereplők; lehetetlen szerelmi buzerálások), de valamiért ezek A Krack-szigetben nem párzanak ki. Nem tartom kizártnak, hogy Valcsanova ezért a kultúrbarbár húzásáért kapta meg 2017-ben az Európai Unió Irodalmi Díját…

Mert igen, takargatózhatunk olyan szavakkal, hogy “a végtelenben találkozó, mégis szorosan összefonódó történet” meg hasonlók, mert nem feltétlenül kell, hogy két kulcskarakter direkt szembefordulásával hassanak egymásra. Még a meglehetősen nyitott lezárást is el tudnám viselni, az önirónia felcímkézésével ellenben nem mentesíthetünk egy kisregényt se, hogy ne legyenek a karakterek normálisan megírva. Emiatt nem tudtam A Krach-szigetet a magamévá tenni. Értem én, hogy ez az írónő harmadik regénye, de hogy nők nem beszélnek és cselekszenek sorozatosan olyan faszságokat, mint Radoszt és Aszja, az is sicher.

Kár érte. Könnyen meglehet, hogy a hiba inkább bennem van és észrevétlenül sokat vártam ettől a regénytől, de napokkal a kiolvasása után sem tudok nyugvópontra jutni vele kapcsolatban. Aki nem csinál ügyet abból, miképpen tálalnak neki szereplőket egy abszurdumra építő műben, az valószínűleg jobban fogja tudni értékelni.

(Addig teszek egy próbát az orosz szépirodalom egyik rejtett gyöngyszemével. Mi másért bukkantam volna rá egy egyetemi tanszék könyvtárán? ???? )