Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Szőcs Imre
Megjelenés: 2019
Oldalszám: 208 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-4930-38-9
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom

Eredeti ár: 2800 Ft
Webshop ár: 2100 Ft

KOSÁRBA
Sztálin, ásóval előre!

Radu Țuculescu: Sztálin, ásóval előre! Szasa Filipenko: Vörös keresztek Mircea Cărtărescu: Káprázat Ilmar Taska: Pobjeda, 1946

www.es.hu
2020-9-11

A német kultúrantropológus, Aleida Assmann A kollektív erőszaktól a közös jövőig: négy modell a trau­matikus múlt kezelésére című művében a múltfeldolgozás kapcsán 1.) a dialogikus felejtés, 2.) az emlékezés a soha nem felejtésért, 3.) az emlékezés a felejtésért és 4.) a dialogikus emlékezés szakaszát különbözteti meg egymástól. Az itt következő négy kelet- és közép-európai regény mindegyike a kommunista diktatúra egyént és társadalmat megnyomorító jellegével néz szembe: miközben ezek a művek az Assmann-féle emlékezetmodell egy-egy lépcsőfokát képviselve egymásra épülnek, az elnyomó hatalom milyenségét egytől egyig gyermeki nézőpontból is górcső alá veszik.

Az első szakaszra, a dialogikus felejtésre a román

 

Radu Țuculescu: Sztálin, ásóval előre!

című regénye lehet példa. Assmann elmélete szerint ez a szakasz egyfajta jövőre irányuló stratégia: a traumatikus múltat lezárva újra le kell fektetni az együttélés szabályait, s ehhez a múltra való emlékezés ideiglenes felfüggesztésére vagy az átéltek „átalakítására” van szükség. Ez a modell működőképes társadalmi és egyéni szinten egyaránt. Ez utóbbit képviseli Țuculescu író főhőse, Adrian Loga is, aki annak érdekében, hogy a jelenleg félresiklott életét helyre tudja hozni, elkezd sajátosan viszonyulni a romániai kommunista diktatúrához, amit gyerekként és kamaszként élt át.

Az ő esetében tehát nem hagyományos értelemben vett felejtésről van szó, hanem a felejtés speciális módozatáról: arról, hogy emlékszik, visszaemlékszik ugyan, de csak a szép élményeit hajlandó felidézni. Például azt, amikor Sztálin halálakor – látva a szülei és a hozzájuk érkező vendégek szemében a csillogást –, ötévesen, már akkor zeneszerzői ambíciókkal rendelkezve a következő dalocskát költötte: „Sztálin, ásóval előre, / vígan masíroz a temetőbe...”(13.) S bár anyja részéről mindezért „súlyos nyakleves csattant a tarkóján” (uo.), a gyermeket ez nem tántorította el attól, hogy önmagát egy „fémesen csillogó repülőgép” (7.) pilótájának képzelve folyamatosan olyan álomvilágban repdessen, amely egyfelől „kapóra jön” az épp magánéleti problémákkal küzdő, múltját lezárni igyekvő felnőtt énjének, másfelől köze sincs a romániai diktatúra valóságához. A kisfiú „pilótaként” elhiteti magával, hogy mesevilágban él, ahol az öreg nénik boszorkányok, az anyukája pedig tündér, szó szerint konyhatündér, mert mindig a legfinomabb falatokat teszi elé és az apja elé. Mivel az apja orvosként dolgozik, sokáig – honfitársaikkal ellentétben – a családnak valóban nincs gondja a napi betevőre. Ám épp az egyik, az apjához a kórházba beviendő napi betevő fogja a fiú szemét – már kamaszodó gyerekként – felnyitni a valóságra. Ekkor szembesül a kórház portásának személyében életében először a diktatúra aljas képviselőjével és kiszolgálójával, aki az apját a „nép ellenségének” titulálja. A regény kiváló szerkezetét jelzi, hogy a magát tudatosan „röhögőgéppé” változtató, a problémákat kikacagó gyereknek a Ceaușescu-diktatúra borzalmaira való ráébredése és a rá emlékező felnőtt énje „struccpolitikájának” a csődje párhuzamosan megy végbe. A felnőtt, feleségétől elvált, lányát egyedül nevelő férfi akkor döbben rá arra, hogy se a múltjától, se a jelenétől nem szabadulhat, amikor a portással való kamaszkori incidensét felidézi. A múltja anomáliái, a rossz emlékei is az élete szerves részét képezik, azaz: a múltat lehetetlen (végképp) eltörölni. Már csak azért is, mert az egyik rádióadásból arról értesül, hogy Putyin rehabilitálni kívánja Sztálint. Ezt hallván pedig nincs más választása, mint felnőtt fejjel átírni a vezérről szóló dalocskáját: „Sztálin ásóval előre / feltámad vidáman a temetőbe” (202.).

(Fordította Szőcs Imre. Typotex Kiadó, Budapest, 2019, 208 oldal, 2800 Ft)

A Țuculescu-regény végén bekövetkező, múlttal való kénytelen-kelletlen szembenézés az orosz

 

Szasa Filipenko: Vörös keresztek

című alkotása főhősének, Tatjána Alekszejevnának egyáltalán nem teher, sőt. Ez az idős asszony az emlékezés a soha nem felejtésért modelljét képviselve a szovjet diktatúrában az egész családját ért meghurcoltatás traumatikus tapasztalatait épp ezek emlékezetben tartásával kívánja ellensúlyozni.

Tatjána Alekszejevna a II. világháború idején férjes asszonyként s egy kislány, Ászja édesanyjaként Moszkvában a Külügyi Népbiztosságon dolgozott mint levelező-gépírónő, így egy, a Vöröskereszttől érkezett levélből első kézből értesült arról, hogy a férje hadifogságba került. A moszkvai hatóságok azonban, ahelyett, hogy Genf kérésére beleegyeznének a fogolycsere-programba, s hazahozatnák a valószínűleg súlyosan sérült sebesültjeiket, kiadnak egy abszurd rendeletet: „azok a parancsnokok és politikai munkások, akik harc közben rangjelzéseiket letépik és a hátországba dezertálnak, vagy megadják magukat, aljas árulóknak tekintendők, családjuk pedig mint a hazaáruló és esküszegő családja, letartóztatandó.” (77.) Ezt a parancsot ismerve Tatjána Alekszejevna tisztában volt vele, hogy az ő napjai is meg vannak számlálva a letartóztatásáig. S bár elsősorban a kislányát védendő, megpróbált némi okirat-hamisítással egérutat nyerni – amiért aztán egész életében furdalni fogja a lelkiismeret –, 1945-ben „a csekisták a győzelemmel együtt jöttek érte” (159.), s a kislányát tőle elszakítva az anyát tíz év börtönre ítélték. Úgy, hogy se a börtönévei alatt, se a szabadulásakor nem tudhatott semmit a szerettei hogy- és hollétéről.

Mindezt az asszony kilencvenegy éves korában meséli el a szomszéd lakásba költöző fiatalembernek, Szasának, aki, hasonlóan az előző regény Adrianjához, szintén súlyos, a múltjából fakadó magánéleti problémákkal küzd. Az asszony átélte borzalmakról: a lágerről, az éhezésről, az ellene elkövetett folyamatos nemi erőszakról hallva a fiatalemberben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ez a nő vajon miért van még mindig életben. Lánya és a férje szintén borzalmas sorsáról a börtönévei után értesülve és tragikus halálukkal szembesülve vajon miért nem lett még öngyilkos? A választ erre Tatjána Istenhez fűződő sajátos viszonya adja meg: „Nem ismertem olyan állatokat (az ember kivételével), amelyek élvezték volna a kínzást, és el akartam jutni istenhez, aki felel mindezért. Muszáj volt kitalálnom a fejemben az istent, akihez majd egyszer járulhatok, hogy magyarázatot követeljek” (197.).

A paradoxon azonban az, hogy az asszony Alzheimer-kórban szenved. Ez a kór most még csak a rövid távú memóriáját pusztítja – ezért tudja felidézni és elmesélni Szasának a traumatikus múltját –, de mivel az Isten őszerinte fél tőle, retteg a szemébe nézni, kitalálta neki ezt a betegséget, mert azt szeretné, ha mindent elfelejtene. Az emlékezés a soha nem felejtésért elmélete így, az Istennel és az emlékezés képességét fokozatosan tönkretevő betegséggel pörlekedve nyer sajátos, meglehetősen bizarr értelmet Szasa Filipenko kiváló regényének lapjain.

(Fordította Schiller Erzsébet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019, 289 oldal, 3999 Ft)

Amíg Tatjánának csak múltja van, amit nem feledve számon kérhet, a román

 

Mircea Cărtărescu: Káprázat
A jobb szárny

című regényének főhőse – mivel még csak krisztusi korban van – szeretne a jövőjére is koncentrálni. Ezért „választja” az emlékezés a felejtésért modellt, amelyben a román diktatúra borzalmainak és végnapjainak felidézése szintén nem önmagáért való, hanem terápiás eszközként, a múlt terheitől való megtisztulásként a lehetséges szebb jövő kialakítását szolgálja.

A szerző alteregójaként is értelmezhető főhős, az író Mircea ezzel mintha a Țuculescu-regényt folytatná – ellenkező aspektusból. Mircea ugyanis a gyerekkorára Adriannal ellentétben úgy emlékszik vissza, hogy egyáltalán nem kívánja eltussolni, elhazudni önmagától és a sorstársaitól a Ceaușescu-éra elembertelenítő mivoltát. „A három F: a Fagyoskodás, a Félelem és a Fejadag pusztítani kezdi Romániát. Kezdődtek a végeérhetetlen sorban állások a mindennapi betevő falatért, és a gyerekek meggyilkolása az asszonyok vértanú hasában” (298–299.). Hogy azután mindez a regény középpontját képező, 1989. december 22-én kezdődő véres eseményekbe torkolljon.

A több évtizedet felölelő emlékezetfolyam „végpontját”: a bukaresti forradalom kitörését és a Ceaușescu házaspár kivégzésének pillanatát azonban az elbeszélő főhős olyan metafizikai távlatú időtlen élménnyé tágítja, amelynek metaforák során keresztül lesz része az apokalipszis, a születés és a feltámadás egyaránt. A forradalom kitörése Mircea nézőpontjában egyenlő a Ceaseșcu-házaspár nép ellen elkövetett bűneinek apokaliptikus lezárásával, ám már pusztán a kivégzésük időpontja is a jövő reménységével kecsegtet: „Mekkora csoda, hogy pont az Úr születésének napján röpültek ólomgolyók a mesebeli rém és a banya felé” (482–483.), s ezt a csodát Mircea metafizikai látomásában a román forradalmárok megismétlik. A forradalom ugyanis Mirceának az erre az eseményre visszaemlékező, születendő könyvében nem más, mint „egy tíz méter magas leányzó, (...) diadalmasan vonul az 1848-as bulváron (236.), s magához szólítja a forradalmi ifjakat, akiknek – látva a leány tűzpiros harisnyakötőjét – „általános erekciója” (257.) támad, s akik ezzel a Bálkirálynővel a szabadság orgiájának táncát eljárva „megalkotják” az új, a forradalom utáni nemzedéket. A jövő embereit. Akik – az író Mircea újabb találó metaforájaként – a forradalom előtti hernyólétből szabadon szárnyaló lepkékké változva talán képesek lesznek felépíteni egy élhetőbb, igazabb és bizalomgerjesztőbb világot. A KáprázatA jobb szárny című regényben tehát az Apokalipszis, a gyűlölet napja sosem a vég, inkább egy új kezdet, amit a könyv egyik legfontosabb üzenete miatt is érdemes figyelembe vennünk: „csak akkor teljesedhetünk ki, amikor a jövőt ugyanolyan világosan látjuk, mint a múltat.” (223.)

(Fordította Koszta Gabriella. L’ Harmattan Kiadó, Budapest, 2019, 608 oldal, 4999 Ft)

A repülőgép és a lepke szárnyai után az észt

 

Ilmar Taska: Pobjeda, 1946

című regényének gyermek hőse azon a gépjárművön, a Pobjedán kíván suhanni, amely aztán az ő és az egész családja vesztét okozza. A közvetlenül a II. világháború után játszódó történet azt a dialogikus emlékezet-modellt képviseli, amelynek lényege, hogy ne egy, hanem két ország vagy népcsoport nézzen szembe az egymás ellen elkövetett bűneivel, s empátiával forduljon mindazok felé, akiknek fájdalmat okozott. Taska regénye e modell példájaként azért nagyon jelentős alkotás, mert a Pobjedát vezető „bácsi”, a Lettországot a II. világháború után megszálló szovjet hatalom képviselője, és a lett „erdei testvérek”, azaz a szovjet hatalommal szembeszállók nézőpontját egyaránt bemutatja. Nem esik bele abba a „hibába”, hogy csak és kizárólag a kisfiú ellenálló apját „védje”, hanem azt is megmutatja, hogy a „pobjedás bácsi” miért, milyen elvek és mozgatórugók alapján cselekszik úgy, ahogy. Hiszen: „Sokféle hős létezik. Az egyik nép hőse a másik ellensége.” (204.)

A Lettországban az új rendszert kiépíteni hivatott férfi és a mindennek ellenálló észt apa és anya között emiatt a dialogicitás miatt is tud „hídszerepet” betölteni a kisfiú: akit egyfelől elbűvöl a „pobjedás bácsi” kedvessége, s aki természetesen kellően naiv ahhoz, hogy átláthassa: a bácsi törődése, gondoskodása nem öncélú, hanem a közben elhurcolt apja ellen irányul, és az anyja szovjet besúgóhálózatba való beszervezése érdekében történik.

Taska regénye kiválóan érzékelteti a két nép, a két eszme, a két akarat között ingázó kisfiú sorsán keresztül egyfelől a kommunista diktatúra személyiségtorzító, érzelmeket semmibe vevő mivoltát, másfelől a rendszerbe való betagozódás elleni cselekedetek anomáliáit. De a kisfiú operaénekes nagynénjén keresztül a Nyugatba kapaszkodás életképtelen mivoltát is – épp a Szasa Filipenko regényében is kulcsfontosságú szervezetben, a Vöröskeresztben bízva. Miközben a két nézőpont folyamatos váltogatásával figyelmeztet: mindkét oldalnak igenis emlékeznie kell rá, hogy mi minden történt 1946-ban és még utána jó pár éven át, ha egy lett (litván, magyar, bolgár, román, csehszlovák... stb. ) kisfiú a maga hat-hét éves hiszékenységével beszállt egy szovjet gyártmányú Pobjedába.

(Fordította Jávorszky Béla. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2019, 262 oldal, 3500 Ft)

Gyürky Katalin

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK
-80%
Webshop ár: 500 Ft
KOSÁRBA
-75%
Webshop ár: 800 Ft
KOSÁRBA
-72%
Webshop ár: 800 Ft
KOSÁRBA
-25%
Webshop ár: 2925 Ft
KOSÁRBA
-68%
Webshop ár: 800 Ft
KOSÁRBA