Vonzó külsejű, vaskos, kiváló egyetemi tankönyvet tartok a kezemben. Az ilyen könyv nagy ritkaság. Egyetemi éveimben mindössze két jó tankönyvünk volt. Hajós György: Bevezetés a geometriába és Keszt­helyi Lajos: Atomok és atomi részecskék. Sajnos kicsit későn, pár éve fedeztem csak fel kitűnő műegyetemi tankönyveket, Simonyi Károly alkotásait. Ezek közé a gyöngyszemek közé illik Taylor és Whee­ler műve. Wheelert nagyon szerethetik és tisztelhetik a Princetoni Egyetemen, mert a Matematikai és Fizikai Intézetben a könyv­tár bejáratánál, a princetoni Nobel-díjasok fényképeivel szemközti falon csak két ta­nár festménye látható: Wigner Jenőé és Wheeleré. A könyv borítójáról még azt is megtudhatjuk, hogy „John A. Wheeler a világ egyik legismertebb elméleti fizikusa, rangos szakmai kitűntetések birtokosa.” Einstein és Bohr egykori munkatársa, a „fe­kete lyuk” kifejezés megalkotója, Richard Feynman tanára volt.

E. F. Taylor 30 évig tanított a Massa­chussets Institute of Technology-n és az American Journal of Physics egykori fő­szerkesztője. Az Amerikai Fizikatanárok Egyesülete legrangosabb kitüntetését ado­mányozta neki, az Oersted Medalt.

A Téridőfizika olvasásakor még egy je­lentős magyar származású matematikus és tanár juthat azonnal eszünkbe: Pólya György: A gondolkodás iskolája c. művé­ben ő is a borítók belső oldalára és az azzal érintkező lapokra írta ki a végső összefog­lalást. Részösszefoglalást a Téridőfizika leíró részének lapszélein olvashatunk. Ilyennel például az 1930-as évek magyar fizikakönyveiben is találkozhattunk. Pólya Györgyöt idézi fel bennünk a „Bevezetés az I. fejezet feladataihoz” c. rész néhány mondata is, hiszen vele hasonló módon pszichológiai eszközöket is felhasználva szeretnék a szerzők megtanítani hallgatóik­nak, olvasóiknak a feladatmegoldást:

„Wheeler első morális elve: soha se vé­gezzen számítást anélkül, hogy tudná a választ!…

A helyes sejtés erősíti az ösztönt. A rossz sejtés a meglepetés frissítő erejével hat.”

Remélem, sikerült meggyőznöm e könyvismertetés olvasóit: a Téridőfizika csak jó mű lehet, ha ennyi kiváló magyar könyvvel mutat rokonságot.

Abonyi Iván értő fordítása nagyban se­gíti a könyv élvezetét. Egyszerre jellemzi pl. a következő két mondat a szerzők rábe­szélő, kedves stílusát és a fordító konzse­nialitását: „Másrészt az impulzus és az energia jeleit, ha a konvencionális egysé­gekről van szó, KON index-szel látjuk el – ami szándékosan ormótlan –, hogy a kon­vencionális egységek használatát gusztus­talanná tegyük.” Az egész könyvet azért írták, hogy „elemi de mégis biztos és szi­gorú bevezetést” adjon a relativitáselmé­letbe. „Könyvünk… annak a napnak az el­jövetelén igyekszik munkálkodni, amikor a fizikus tanuló éppoly otthonosan érzi magát a téridő geometriájában, mint múlt századi elődje az euklideszi geometriá­ban.” E cél érdekében Einstein felfedezé­seit nem a tanulmányok végére, hanem az elejére helyezik: a Téridőfizikát az első éves egyetemi hallgatók fizikakurzusának első hónapjára dolgozták ki. Lehet, hogy ezért az egy hónap kicsit rövid idő, még az egyetemi hallgatók igen gyorsan száguldó koordináta-rendszerének sajátidejeként is.

Az első fejezet a téridő geometriáját mutatja be a földmérőkről szóló tanmesék, az órák és méterrudakból álló hálózatok, egymáson átsuhanó űrhajók segítségével. Elvezet a vonatkoztatási rendszertől füg­getlen téridő fogalmához úgy, hogy fel­használja az euklideszi geometriával való analógiákat, és rámutat az alapvető kü­lönbségekre. A szükséges matematikai is­mereteket fizikai definícióval értelmezi. Bevezeti a Lorentz-transzformációt és a fejezet végén szól a sebességparaméterek­ről. E fejezet után 60 oldalnyi feladat kö­vetkezik, melyek megoldása a könyv vé­gén található: paradoxonok, rejtvények, kis sebességű közelítések, fizikai alkalma­zások: Michelson–Morley-kísérlet, Dicke-kísérlet, Cserenkov-sugárzás stb. A máso­dik fejezet a dinamika alaptörvényeit tár­gyalja, a harmadik a speciális relativitásel­mélet korlátait és az általános relativitásel­mélet alapjait vizsgálja. A második fejeze­tet is követik feladatok, a Doppler-eltolódásról, a Compton-szórásról, a pozitron­elektron szétsugárzásról, tárológyűrűkről.

Taylor és Wheeler műve a tankönyvi jelleg mellett utat mutat a tudományos ku­tatás felé: minden lehetséges helyen meg­találhatjuk az eredeti, első publikációkra történő hivatkozást. Ez is mutatja, hogy a Téridőfizikát a szerzők nagy relativitásel­méleti monográfiájuk bevezetésének te­kintik, hiszen tudjuk, hogy a relativitás el­mélet bővebb a klasszikus elméletnél.

Az eredetileg 1963-ban kiadott könyvet 1974-ben publikálta a Gondolat Kiadó. Akkor a Fizikai Szemle és a Magyar Tudo­mány közölt róla ismertetést. Későn vet­tem észre, hogy ez utóbbi folyóirat a meg­jelenést követő hónapban már írt is az ak­kori „tudományos könyvek”-ről, így átnéztem két teljes évfolyam recenzióit. Meg­döbbenéssel tapasztaltam, hogy a halom­nyi irodalomtörténeti, filozófiai, mezőgaz­dasági és a sok kémiai, műszaki könyv mellett alig-alig jelent meg fizikai tartalmú mű. Ilyen messzire nyúlhat vissza annak az oka, hogy a fiatalok manapság alig jelent­keznek fizikusnak, fizikatanárnak?