Horváth Balázs letépte magáról a mindőnkre ráapplikált szemellenzőt. Az ERKÖLCS ÉS CIVILIZÁCIÓ című könyv ébresztő pofon is lehet. Lehetne.

RÉGEN MINDEN JOBB/ROSSZABB VOLT

Vannak olyan gondolkodási sémák, melyeket szinte öntudatlanul használunk. Ezek közé tartozik az is, ahogy a világ jelenlegi állapotáról gondolkodunk a múlthoz, a régmúlthoz képest. Az, hogy „régen minden jobb volt”, vagy éppen rosszabb, sokkal inkább függ a kijelentést tevő személy állapotától, vagy éppen a megjelölt témakörhöz való kötődéstől, mint a tényektől. Olyan, mintha nem lenne „objektív mérce”.

Az ilyen jellegű kijelentéseinket a hétköznapokban leginkább érzelmi alapon tesszük, s ha egy kicsit komolyan vesszük a kérdést, s megpróbálunk utánanézni, mi az, ami ebben a témában megismerhető, akkor is bajban vagyunk. A rendelkezésünkre álló adathalmaz olyan méretű, hogy szinte képtelenség már az összelapátolása is. Hát még az átrostálása… és akkor sem mindegy, hogy milyen rostát használunk! Mi az, ami fennmarad, s mi az, ami kihullik.

Akarjuk, vagy sem, ebben a kérdésben nagyrészt másokra – mások polémiáira – vagyunk utalva. Ennek a vitának volt különösen érdekes darabja Steven Pinker könyve: Az erőszak alkonya. Függetlenül attól, hogy a szerzőnek mennyire van igaza, el kell ismernünk, hogy egy igazán nagy hatású könyv, mely szerint az emberiség jó irányba halad.

„…most éljük az emberiség történetének legbékésebb napjait”

HORVÁTH BALÁZS VITÁBA SZÁLL EZEKKEL A NÉZETEKKEL,

s nem „csak úgy”, nem heccből, hanem az adatokat elemezve, a forrásokat megvizsgálva, saját(os) szempontjai alapján újrarendezve. Erkölcs és civilizáció című kötet, a trilógia második része egy globális méretű vita újabb állomása. Meghökkentő, következtetéseiben itt-ott megrázó, de mindenképpen látókör bővítő. S a felsoroltak közül talán az utóbbi a legfontosabb, az, hogy a világról – és benne önmagunkról – kialakított képünk bővüljön, gazdagodjon, színesedjen.

TÉNYLEG EZ VOLNA A LÉTEZHETŐ VILÁGOK LEGJOBBIKA?

A hétköznapi olvasó (van ilyen?) könnyen úgy járhat ezzel a könyvvel, hogy állításait és következtetéteseit – a gondolati konstrukció tekintetében – annyira szépnek találja, hogy egyből igaznak is gondolja. S ez „első körben” nem is baj, hiszen Horváth Balázs könyve nem az a munka, amit elolvasunk, s félreteszünk. Állításai, következtetései és az általa felvetett kérdések sora többféle elmélyülést igényel. Egyrészt ülepednie-tisztulnia kell annak, amit az Olvasó ebben a félezer oldalban megkap, másrészt – éppen a téma megragadásának szokatlansága miatt – időt kell adni, hogy saját koordinátarendszerünkben helyre tudjuk tenni Horváth Balázs állításait. (Annyi bizonyos, hogy ez a „hely” nem a zsigeri elutasításé.)

„..civilizációnk erőszakszintje magasan a gyűjtögető-vadászó népeké felett van. Többet dolgozunk, kevesebbet alszunk és kevesebb szabadságban van részünk, mint nekik, nem hódolhatunk a szabad szerelemnek, ugyanakkor minden téren nagyobb egyenlőtlenségeket kell elviselnünk. A gyerekekre mindez fokozottan igaz, a többi állatfaj irányába mutatott kegyetlenségünk pedig példa nélkül álló. A számos negatív fejlemény csak az emberi agy speciális huzalozottsága, a hosszú távon, illetve közvetetten érvényesülő hatások felismerésére való alkalmatlanság, a figyelmen kívül hagyott tényezők sokasága és a modern berendezkedésünket éltető propaganda miatt nem nyilvánvaló mindenki számára.”

Súlyosan koppanó, nem túlzottan jóízű mondatok ezek, valahol a kötet végén. S hogy milyen úton jutott el Horváth Balázs ezekhez a kijelentésekhez? Na, az az igazán érdekes!

Számomra nem az az igazán fontos (persze az is), hogy igaza van-e a szerzőnek, hanem az, hogy az ilyesfajta, elemző gondolkodással páros bátor szembenézés miért ennyire ritka manapság. Hogyan gondolhatja bárki, hogy a létező problémák megoldhatók anélkül, hogy felismernénk és artikulálnák őket. Az emberiség nagy része – velem együtt – még a valódi problémák megfogalmazásáig sem jutott el. Horváth Balázs legalább megkísérli… S mindez az emberi faj történetének egy olyan pillanatában történik, amikor már rég a megoldáson kellene törnünk a fejünket. És ez nem csak a kézzelfogható, hétköznapi és szembetűnők „dolgok” esetében igaz, hiszen azokat alapozza meg az ERKÖLCS ÉS CIVILIZÁCIÓ.

A TITANIC SÜLLYED, DE A SZALONBAN A ZENEKAR RENDÜLETLENÜL JÁTSZIK.
JÓL VAN EZ ÍGY?