Fel van adva a lecke: hogyan lehet a könyvolvasás számottevő visszaesésének mai világában sikerrel ajánlani két, összesen ezeroldalas könyvet. Még akkor sem biztos az eredmény, ha a nyomtatott változatuk – a Typotex Kiadó tájékoztatása szerint – már elkelt. Mindenesetre megpróbálom.

Elnézést, picit messzebbről kell kezdenem. Adva van a humánökológia fogalma, amelyet már száz évvel ezelőtt megneveztek, adva van az így elnevezett tudományterület, amelyet még nem is tekintenek igazán önálló tudománynak, inkább társadalom- és természettudományok elegyének, illetve határának. Indokolja ezt többi közt az a tény, hogy működésének ugyanúgy főmotívuma az úgynevezett transzdiszciplináris szemlélet, mint a társadalom-tudományos módszer.

Talán leegyszerűsítés nélkül állítható, hogy az embernek és külső-belső világának csaknem olyan átfogó kérdéseivel foglalkozik, mint a filozófia, csak jóval kevésbé az elvont fogalmak, illetve gondolkodás szintjén. A természet-tudományok és a társadalomtudományok szemléletét, elemző módszerét, leírását is felhasználja, s ez a gondol-kodásnak tágasságot és mélységet is ad. Tekintve, hogy ennek a nagyon sokszínű tudománynak nem művelője, csak élvezője vagyok, nem is merek többet mondani róla, de egyáltalán nem csodálkozom, hogy mind szélesebb körben tart rá igényt a közigazgatási, a tudományos, a civil, a non profit szféra, és természetesen a rangos média meg a tudomány iránt érdeklődő közönség.

A tudományos ismeretterjesztés tehetsége nem minden-kinek adatik meg. Nem véletlen, hogy Öveges József, Benedek István, Czeizel Endre, Popper Péter, Vekerdy Tamás neve széles körben bizonyul felejthetetlennek. A szóban forgó 1000 oldal ismeretében azt gondolom, Horváth Balázs akkor is ebbe a sorba tartozna, ha soha nem kerülne képernyőre. A könyve bizonyos fokig olvasónaplónak is minősíthető, hiszen – mint írja – éveken át tartó olvasásának eredményét adja közre, de sokkal több ennél.

Az 1800-as évektől számított – antropocénnak nevezett – földtörténeti korszak nem sok jót hozott a Föld számára, hiszen az ember nevű élőlény generációról generációra növekvő tempóban, az utóbbi három-négy évtizedben pedig viharos gyorsasággal pusztítja a bioszférát. Idézem a szerzőt: „Vannak, akik a teremtés koronájának tartják az emberi fajt, és azt hiszik, minden miértünk van. Én úgy gondolom, hogy – talán megbocsát az olvasó, ha Jared Diamond, Richard Dawkins és Szent-Györgyi Albert nyomán és is így nevezem magunkat – közönséges majmok vagyunk, akik tévedésben vannak saját szerepüket és fontosságukat illetően, ráadásul még az egészségük is megromlott – nem kis részben éppen azért, mert tévedésben vannak.” Horváth Balázs csakúgy, mint minden felelősen gondolkodó tudós, nem finomkodik. Csakhogy ő gondosan és etikusan elválasztja a tényeket és a belőlük levont következtetéseit, egyiket sem a másikba csomagolva akarja eladni. Ugyancsak világos tagolással, de szervesen egymásra építve tárgyalja a múlt, jelen és jövő kérdéseit.

Az is a humánökológia kutató és elemző tevékenységének globális méretű bázisát érzékelteti, hogy ez a két könyv nagyon sok mindent illeszt témái közé, hogy csak néhányat említsek: tűz, nyelv, civilizáció, fajkihalás, felmelegedés, talaj, népesség, munka, gyarmatosítás, energiaforrások, agresszió, szexualitás, erőszak, vallás. Illusztrálhatja ezt a tényt a két könyv alcíme is. Az egyiké: A fenntarthatatlanság és a betegség kultúrtörténete, a másiké: A környezeti problémák etikai oldala. Azért is idézem ezt a két mondatot, mert jelzik ennek a nagy munkának az enciklopédikus igényét, illetve tartalmát. De nem jelezhetik, hogy mind a két könyv erősen olvastatja magát, s ennek főként két okát látom.

Az egyik, hogy számtalan témában első olvasásra meghökkentő következtetésekre jut, amelyekről kivétel nélkül mindig kiderül, hogy nagyon is reálisak. A másik, hogy éppen azért reálisak, mert nem a közkeletű, gyakran előítéletes és fájdalmasan ismerethiányos vélekedéseket mantrázza, amelyekről többnyire be is bizonyítja, hogy gyakran csak erkölcsi önfelmentést és gondolkodói restséget szándékoznak igazolni. Könyve olvasásakor az egyik történetből a másikba csöppenünk, méltatlanul ismeretlen vagy elhallgatott tudományos vívmány leírásából a mindennapi életet közvetlenül érintő problematika legforróbb vitájába. Élesen támadja az optimizmusnak álcázott cselekvésképtelenséget, a világpolitika általános rövidlátását, a legjelentősebb érdekközpontok és -képviseletek embertelen szűklátókörűségét, azt a gazdasági-társadalmi-erkölcsi kényszerpályát, amelyre az emberiség szívós erőfeszítéssel és még szívósabb ostobasággal lavírozta magát, s amelyről letérni – itt az utolsó óra. Vagy perc.