Az ember, akit Szentgyörgyi Albert „őrült majomnak” nevezett, vajon miért viselkedik tényleg úgy, mint egy őrült? – veti fel a kérdést Horváth Balázs. Aztán levezeti, hogy az „őrült majom” valójában egy boldogtalan majom. Arisztotelésztől a mai pszichológusokig mindenki egyetért abban, hogy a boldogság vágya cselekedeteink legfőbb mozgatórugója. Logikus lenne, hogy a boldogság arányos a jóléttel. Azonban a szegény országokban feltűnően sok boldog arcot látni, míg a jóléti államokban nem annyira. Úgy tűnik, a boldogságnak kevés köze van a jóléthez. Például Németországot a hitleráj a romokba döntötte, mégis közvetlenül a háború után az emberek boldogabbak voltak, mint manapság. A Kalahári sivatagban élő maszájok, a világ javairól önként lemondó amishok és a sarkvidéken vadászó inuitok boldogabbak, mint a legjobban fizetett amerikai ügyvédek, akik körében tömeges a depresszió. Mi a
vadászó-gyűjtögető boldogság titka? Freud szerint a civilizáció teszi az embereket boldogtalanná, mentálisan beteggé és depresszióssá. Igaza lehet? Vagy Csíkszentmihályi Mihálynak van igaza, aki szerint az időről való megfeledkezés a boldogság legfontosabb komponense, és az ipari forradalom a monoton, sokszor értelmetlen, mégis stresszes munkákkal megfosztotta az embereket a flow élményétől? Vagy talán az a baj, hogy a világ egyre bonyolultabbnak tűnik, az ember szorong, és nem képes lépést tartani a mindent elborító információdömpinggel? Az ember társas lény, ezért boldogsága nagymértékben függ a másokkal való kapcsolataitól. A versengés ennek nem tesz jót. Másrészt a boldogság nem az objektív körülmények, hanem inkább az elvárások függvénye. Nem az abszolút jóléttől függ, hanem attól, hogy mit várunk. A jólét olyan, mint a drog: hozzá lehet szokni. A boldogság a limbikus rendszer aktivitásával áll összefüggésben, kialakulásába az agykéreg tudatos működéseinek minimális beleszólása sincs. Lehet, hogy
egy adott helyzetben észszerű lenne boldognak lenni, de ez nem elhatározás kérdése. Például Dánia lakói a legboldogabbnak mondják magukat, mert mindenük megvan, ami pénzért megvásárolható. Az utcán mégis komor arccal mászkálnak, és sokan lesznek közülük öngyilkosok, mert igazából meglehetősen boldogtalanok. Ez a könyv egy trilógia harmadik tagja. Az első, A beteg bolygó elsősorban a testi egészségről szólt, a második, az Erkölcs és civilizáció a nagyobb közösségek szerepét vizsgálta. Most pedig lelki egészségünkről esik szó, a szerző az emberi jóllét és boldogság mibenlétét, akadályait és sebzettségét boncolgatja tudományos igénnyel. Mi akkor hát a teendő? A könyvnek nem célja erre válaszolni, hiszen a diagnózis felállítása már önmagában is jelentős előrelépés, de a végén azért a szerző felvet néhány gondolatot. Régi igazság, hogy aki meg akarja változtatni a világot, annak önmagán kell kezdeni: érdemes lenne magunkba szállni, többet szemlélődni, kevesebbet dolgozni, versengeni, és kevésbé szaporodni. „Vannak könyvek, amelyeket, ha az ember könnyelműen elkezd olvasni, nem tud letenni” – írja a könyv elején ajánlásában Beer Miklós. És valóban, Horváth Balázs professzor könyve ilyen.