A „győzedelmes pszichológia" - siklik végig pillantása a
tudománytörténet mai állásán, valahol könyve vége felé. Ez a győzelmi
jelentés kicsit ironikusan értendő ugyan, de a helyzet (cum grano salis)
bizony így áll. Ráadásul ez a diszciplína nemcsak vezető tudományág, de
nélkülözhetetlen köznapi tudásforma is lett: művészetpszichológiától,
pedagógiától a reklámgrafikán, közlekedés-lélektanon át az életvitel-coachig
vagy a sportolók mellé adott támaszig. A „győzelemhez" persze
tudományos áttörés is kellett, ami az elmúlt pár évtized eredménye:
neurobiológia (agykutatás), genetika, nyelvfilozófia, MI
(mesterségesintelligencia-kutatás), információelmélet, mind együtt
reszelt/reszel a győzelmen. Tudjuk. Örülünk neki. De ami ebben a
tudományos áttörésben - vagy: mellett - a legnehezebb, az e kötet
műfaja: a pszichológiai ismeretek közreadása - kilépni a laborból,
akadémiából, köznapivá tenni ezt a tudásfajtát -, ugyanakkor megmaradni
a tudomány legfrissebb vívmányainak bemutatásánál. (Régen
ismeretterjesztésnek hívták, aztán ez a madár eltűnt a radarról, de
azért máig fikázzák, szerintem csak azok, akik nem tudják művelni:
merthogy hihetetlenül nehéz ez a tudástranszfer...) Pléh Csaba viszont
verhetetlen ebben a számban. Igaz, ő sem fut rá rögvest, ám mivel jó
tanár, rátalál a hangra. A felütés - minden fejezetben - a probléma
bemutatása, de a bemelegítő kérdések után (többnyire történeti
felvezetéssel) jönnek a „nehézfémek", a legfrissebb kutatási
elágazások.
Mutatok egy példát, kedvenc pszichológiai témámból, az
alakelmélet felvezetéséből. Kiindulás a rész-egész viszonya, meg hogy a
20. századtól kezdve az egészlegesség (az „egész" dominanciája a rész
felett) lesz az egyik vezető hipotézis. (Nyelvészetben ilyen a
struktúrafogalom és rendező elv.) Pléh egy banális példán mutatja be,
mit tud a nyelvi struktúra. A mondat - tehát a magasabb egész -
határozza meg a benne szereplő elemek szerepét. Vesz két mondatot: „A
fiú betörte az ablakot", valamint: „A kő betörte az ablakot." A két
formai alakzat csak látszatra ugyanaz: valójában lényegesen különböznek
egymástól, nem lehet egymás mellé rendelni őket. A fiú betörte és a
lány betörte egymás mellé rendelhető (A fiú és a lány betörte...), de
azt nem lehet mondani, hogy „a fiú és a kő betörte az ablakot". Na,
innen indulunk, de hipp-hopp máris a meseszerkezet adottságánál vagyunk
(Vladimir Propp elméleténél: csak véges számú mesetípusok vannak...),
valamint annál a tézisnél, hogy az „egész" elsődleges a részekhez
képest. (Ami már az alakelmélet tézise.) És hogy itt az „egész"
kiemelésében emberi psziché aktivitása a döntő: a benyomásokból az agy (lélek) kiemeli az egészet, majd ezt
vetíti rá az adatokra. „Az emberi elme elkerülhetetlenül és
menthetetlenül létrehozza az egészleges szerveződéseket."
Kicsit gyors ez az összefoglaló - de érzékelteti a pszichés aktivitás működésének felfedezését, hogy ti. mi emeljük ki és vetítjük rá az
adatok dzsungelére az értelmezett „egész" képeit. Ezzel élünk a
mindennapokban, pl. a divattervezés arra épít, hogy valaminő
összbenyomást hozzon létre - csábítson, irigységet keltsen stb. -, és
odapillantva máris csapdában vagyunk: csak később fedezzük fel, hogy
itt meg ott nem stimmel valami, de akkor már késő... Kognitív
pszichológia - Pléh Csaba hazai pályája.
A gyors felvezetésre azért van szükség, mert ekkor kapcsolódik
be a kifejtés második (harmadik?) fokozata: hogy az újabb kutatások
mennyiben finomították (változtatták meg) az eredeti elképzeléseket.
Így pl. a „követ dob" kifejezésben tudjuk, hogy hajításról van szó, a
kép egészlegesen működik. Igen ám, de a kísérletek kimutatták, hogy az
első milliszekundumokban nem a hajítás, hanem a „dob" (ütőhangszer)
szerepel, csak aztán jön be a kontextusnak megfelelő jelentés. Pléh
(Jerry Fodor nyomán) itt is a lélek (agy) aktív működését (a speciális
egészlegesség kialakítását) érzékelteti. De még ez is csak átmenet, a
probléma tovább gyűrűzik: „Hol vannak az egészek? Odakint vagy
idebent?" - kérdi a következő alfejezet, s ez már filozófia,
neurobiológia, kísérleti lélektan sajátos ötvözete, nem is kísérem
tovább. Csak érzékeltetni akartam, hogy egy-egy problémaszál bemutatása
hogyan vezet az olvasó érdeklődésének megragadásától a legmodernebb
pszichológiai kutatások felvillantásáig. Ez az ismeretterjesztés, vagy
ha úgy tetszik: a tudományos kézikönyvírás) felsőfoka.
Kicsit előrefutottam. A könyv - mondanám: nachschlagwerk - fejezetei híres (közkézen forgó) problémák köré csoportosulnak: test
és lélek, öröklés és környezet (melyik fontosabb?), ész és érzelem
(lehet-e érzelmek nélkül élni?), egyén és közösség (melyik a
meghatározó, vagy hogyan nő össze a kettő?), tudat és tudattalan
(hogyan keletkezik a tudat, mi működteti? Vele az obligát kérdés: dr.
Freud hol van?); s végül a psziché és a techné állandóan
változó viszonya: hogyan befolyásolják az eszközök - hoppá: a
számítógép! - lelki beállítódásainkat? Én persze mint részfelhasználó
vagy még inkább mint művészettel foglalkozó kolléga csemegézek, hát
persze hogy kikapom pl. az emlékezetproblémát. Ezen belül is Maurice
Halbwachs, valamint Jerome Bruner kutatásait. Hogy emlékeink tára
csoport-hovatartozásunk alapján rendeződik, az egyéni emlékezetet igen
nagy mértékben befolyásolja a mások által hordozott/tőlük átvett
perspektíva, vagyis az, hogy honnan nézve látjuk (emlékezünk)
eseményekre, aktusokra. Érettségi találkozók standard élménye volt,
hogy diákbalhékra én (a volt tanár) más történetként emlékeztem, mint a
diákjaim, ámulva hallgattam ugyanazt a sztorit az ő perspektívájukból. A gyilkos és áldozat, börtönőr és fogoly emlékkülönbségét nem is említem.
Engem Jerome Bruner tézise ragadott meg a kétféle, narratív és elméleti megismerés megkülönböztetésével. A gyermekfejlődésben is van egy narratív szakasz,
amikor a dolgok tulajdonságai mesefordulatként vagy meseszereplők
kalandjaiként jelennek meg - pl. a „rosszalkodó" gyerek leverte a
körtéket, jól beevett belőlük és elrontotta a gyomrát; az elméleti
hozzáállásban eltűnik a mesekeret, helyette a dolgok objektív
tulajdonságai tűnnek elő: a körte éretlen volt, ezért okozott
hascsikarást. Így van ez egyed szinten. De ugyanez felbukkan
történetfilozófiai dimenzióban: a narratív és diszkurzív (elméletre
építkező) kultúra különbségeként. Ez utóbbi fogalom igaz drágakő:
hiszen - mondjuk - a népmesei kincs (és kihalása) vagy a
mitológiakutatás erre a kulcsra jár. Sőt e probléma a könyv egy későbbi
pontján, a selffel (személyazonossággal) kapcsolatban is felmerül Daniel Dennett kutatásai kapcsán. A széteső világban, (káoszban) a self helyzete (önértelmezése) lehetetlen lenne narratív aktusok nélkül. Pléh
ezt így kommentálja: „Az én helyét úgy leli meg, hogy egy elbeszélő
rendben jelenik meg a szétesett élmények világában. Élményeinket
állandóan értelmeznünk kell. Erre szándéktulajdonító, indokkereső
alrendszereket használunk. Ezeket az értelmező rutinokat rávisszük
mindenre, ami minket ér. Így válik a világ koherenssé." Nem tudom
megállni, hogy ne gondoljak Paul Ricoeur regényelméletére s vele
kapcsolatban a „narratív identitás" fogalmára: az Énem
történetek sajátos sorozatával különbözik másokétól, s a
megélt/csinált/elszenvedett „sztorik" sorozatában leszek önmagam.
Dennett - ahogy Pléh Csaba megjegyzi - persze ironikusan kezeli ezt a
felfogást is, mégis ott van benne az elbeszélés köznapi igénye, az, ami
a diszkurzív kultúránkból hiányzik, a narratív dimenzió. A
nélkülözhetetlen művészet.
A gondolkozásfejlődés több metszetben is tárgyalásra kerül.
Pléh sokszor visszamegy Jean Piaget - zseniális - elméleteire, ahol a
gyermeki gondolkozás alakulásában előbb a szülői (és egyéb)
tekintélyelvű érvek mechanikus átvétele dominál. Az önálló gondolkozás
(világszemlélet) akkor kezd alakulni, amikor a gyerek már különböző
csoportokban szerepel, és megismerkedik az ott érvényes perspektívákkal
(hogy másképp is lehet látni a dolgokat, mint otthon), és a sokféle
perspektíva konfliktusából tisztul le az, ami majd az „övé" lesz.
Csakhogy Piaget-nek van itt egy általánosabb - történetelméleti -
tézise is: szerinte „a klasszikus görögségben jött létre (a gondolkozás
racionalitása), abban a világban, ahol különböző kultúrák különböző
perspektíváinak állandó összevetésére volt szükség." A
perspektívaváltás képessége (eltanulása) jelentős
intelligenciapotenciál mind az egyén, mind a közösség számára. Végre
érteni vélem a Noam Chomskyval folytatott vitáját is: a híres
nyelvteoretikus tézise úgy szólt, hogy minden emberrel vele születik
egy bizonyos nyelvi rendszer, amire csak „ráaggatja" a tanult szavakat,
tárgyak-aktusok-helyzetek neveit. Sokáig örültem ennek a teorémának, de
látom, hogy Piaget életközelibb megoldást javasol: „felfogásában a
magasabb konstrukciók kialakulásához elengedhetetlen a saját
erőfeszítés, mind a szociális, mind a tárgyi cselekvésekben
megnyilvánuló erőfeszítés". Versenyzői tapasztalataimra lefordítva ez
annyit jelent, hogy hiába nagy tehetség valaki, szorgalom nélkül nincs
eredmény. Viszont ugyancsak versenyzői emlékeim raknak ki egy
lábjegyzetet: a nagy tehetségeknek mindig könnyebb volt, a
„veleszületett" struktúrák segítették, míg akinek nem volt ilyenje,
belegebedhetett az edzésekbe, jó középszernél több nem jött ki belőle.
Nem biztos, hogy példám találó, Pléh viszont többször is visszatér a
veleszületett adottságok paradigmájának (innatizmus)
vizsgáztatására: öröklés és környezet, kulturális viselkedések
továbbadása témában találkozhatsz a problémával, ami egyre gazdagabb
mintázatot ölt.
És persze az érzelmek problémahálója. Megemlítődik az érzelmi
gondolkozás (vesszőparipám az érzelmi kultúrával egyetemben), aminek -
úgy látom - tudományosan nincs sok relevanciája. (Habár...) Viszont
feltűnik néhány legenda és cáfolata. A fejlődés során (a modern
életben) csökken-e vajon az érzelmek szerepe? A válaszban nekem a
szociológiai szín tetszett: „olyan világban élünk, ahol... emocionális
dezodorokat alkalmazunk, érzelmileg közepes beállítottságra törekszünk
a társadalmi élet összehangolt menete érdekében". Ezt a mintát
követjük, mivel - ismeretlen emberek közötti - állandó semleges
kapcsolatlétesítés kényszerében élünk. Amiből aztán komoly feszültségek
adódnak, napjainkra már az érzelmek visszaállításának jegyében (is)
élünk. Közben azonban az újabb kutatások is beugranak: az érzelmi
reakciók (zsigeri válaszok) nem önmagukban állnak, hanem kettős
tulajdonságuk van: átélésükhöz egyszerre van szükség a fiziológiai
izgalomra és arra, hogy az egyén elemezze is azt, amit érez... Az
érzelmek hermeneutikája. Hm.
Szóval: jókedvűen lapozgatok (keresgélek) a könyvben. Közben
azért - mellékesen - feltűnik nekem néhány hivatkozás, részint az
egykori mester (Kardos Lajos) vívmányainak nyugtázása, valamint Pléh
Csaba tanítványai (pl. Gergely György, Csibra Gergely) eredményeinek
beidézése. Hm. Mindkettő ritka gesztus.