A „győzedelmes pszichológia" - siklik végig pillantása a tudománytörténet mai állásán, valahol könyve vége felé. Ez a győzelmi jelentés kicsit ironikusan értendő ugyan, de a helyzet (cum grano salis) bizony így áll. Ráadásul ez a diszciplína nemcsak vezető tudományág, de nélkülözhetetlen köznapi tudásforma is lett: művészetpszichológiától, pedagógiától a reklámgrafikán, közlekedés-lélektanon át az életvitel-coachig vagy a sportolók mellé adott támaszig. A „győzelemhez" persze tudományos áttörés is kellett, ami az elmúlt pár évtized eredménye: neurobiológia (agykutatás), genetika, nyelvfilozófia, MI (mesterségesintelligencia-kutatás), információelmélet, mind együtt reszelt/reszel a győzelmen. Tudjuk. Örülünk neki. De ami ebben a tudományos áttörésben - vagy: mellett - a legnehezebb, az e kötet műfaja: a pszichológiai ismeretek közreadása - kilépni a laborból, akadémiából, köznapivá tenni ezt a tudásfajtát -, ugyanakkor megmaradni a tudomány legfrissebb vívmányainak bemutatásánál. (Régen ismeretterjesztésnek hívták, aztán ez a madár eltűnt a radarról, de azért máig fikázzák, szerintem csak azok, akik nem tudják művelni: merthogy hihetetlenül nehéz ez a tudástranszfer...) Pléh Csaba viszont verhetetlen ebben a számban. Igaz, ő sem fut rá rögvest, ám mivel jó tanár, rátalál a hangra. A felütés - minden fejezetben - a probléma bemutatása, de a bemelegítő kérdések után (többnyire történeti felvezetéssel) jönnek a „nehézfémek", a legfrissebb kutatási elágazások.

Mutatok egy példát, kedvenc pszichológiai témámból, az alakelmélet felvezetéséből. Kiindulás a rész-egész viszonya, meg hogy a 20. századtól kezdve az egészlegesség (az „egész" dominanciája a rész felett) lesz az egyik vezető hipotézis. (Nyelvészetben ilyen a struktúrafogalom és rendező elv.) Pléh egy banális példán mutatja be, mit tud a nyelvi struktúra. A mondat - tehát a magasabb egész - határozza meg a benne szereplő elemek szerepét. Vesz két mondatot: „A fiú betörte az ablakot", valamint: „A kő betörte az ablakot." A két formai alakzat csak látszatra ugyanaz: valójában lényegesen különböznek egymástól, nem lehet egymás mellé rendelni őket. A fiú betörte és a lány betörte egymás mellé rendelhető (A fiú és a lány betörte...), de azt nem lehet mondani, hogy „a fiú és a kő betörte az ablakot". Na, innen indulunk, de hipp-hopp máris a meseszerkezet adottságánál vagyunk (Vladimir Propp elméleténél: csak véges számú mesetípusok vannak...), valamint annál a tézisnél, hogy az „egész" elsődleges a részekhez képest. (Ami már az alakelmélet tézise.) És hogy itt az „egész" kiemelésében emberi psziché aktivitása a döntő: a benyomásokból az agy (lélek) kiemeli az egészet, majd ezt vetíti rá az adatokra. „Az emberi elme elkerülhetetlenül és menthetetlenül létrehozza az egészleges szerveződéseket."

Kicsit gyors ez az összefoglaló - de érzékelteti a pszichés aktivitás működésének felfedezését, hogy ti. mi emeljük ki és vetítjük rá az adatok dzsungelére az értelmezett „egész" képeit. Ezzel élünk a mindennapokban, pl. a divattervezés arra épít, hogy valaminő összbenyomást hozzon létre - csábítson, irigységet keltsen stb. -, és odapillantva máris csapdában vagyunk: csak később fedezzük fel, hogy itt meg ott nem stimmel valami, de akkor már késő... Kognitív pszichológia - Pléh Csaba hazai pályája.

A gyors felvezetésre azért van szükség, mert ekkor kapcsolódik be a kifejtés második (harmadik?) fokozata: hogy az újabb kutatások mennyiben finomították (változtatták meg) az eredeti elképzeléseket. Így pl. a „követ dob" kifejezésben tudjuk, hogy hajításról van szó, a kép egészlegesen működik. Igen ám, de a kísérletek kimutatták, hogy az első milliszekundumokban nem a hajítás, hanem a „dob" (ütőhangszer) szerepel, csak aztán jön be a kontextusnak megfelelő jelentés. Pléh (Jerry Fodor nyomán) itt is a lélek (agy) aktív működését (a speciális egészlegesség kialakítását) érzékelteti. De még ez is csak átmenet, a probléma tovább gyűrűzik: „Hol vannak az egészek? Odakint vagy idebent?" - kérdi a következő alfejezet, s ez már filozófia, neurobiológia, kísérleti lélektan sajátos ötvözete, nem is kísérem tovább. Csak érzékeltetni akartam, hogy egy-egy problémaszál bemutatása hogyan vezet az olvasó érdeklődésének megragadásától a legmodernebb pszichológiai kutatások felvillantásáig. Ez az ismeretterjesztés, vagy ha úgy tetszik: a tudományos kézikönyvírás) felsőfoka.

Kicsit előrefutottam. A könyv - mondanám: nachschlagwerk - fejezetei híres (közkézen forgó) problémák köré csoportosulnak: test és lélek, öröklés és környezet (melyik fontosabb?), ész és érzelem (lehet-e érzelmek nélkül élni?), egyén és közösség (melyik a meghatározó, vagy hogyan nő össze a kettő?), tudat és tudattalan (hogyan keletkezik a tudat, mi működteti? Vele az obligát kérdés: dr. Freud hol van?); s végül a psziché és a techné állandóan változó viszonya: hogyan befolyásolják az eszközök - hoppá: a számítógép! - lelki beállítódásainkat? Én persze mint részfelhasználó vagy még inkább mint művészettel foglalkozó kolléga csemegézek, hát persze hogy kikapom pl. az emlékezetproblémát. Ezen belül is Maurice Halbwachs, valamint Jerome Bruner kutatásait. Hogy emlékeink tára csoport-hovatartozásunk alapján rendeződik, az egyéni emlékezetet igen nagy mértékben befolyásolja a mások által hordozott/tőlük átvett perspektíva, vagyis az, hogy honnan nézve látjuk (emlékezünk) eseményekre, aktusokra. Érettségi találkozók standard élménye volt, hogy diákbalhékra én (a volt tanár) más történetként emlékeztem, mint a diákjaim, ámulva hallgattam ugyanazt a sztorit az ő perspektívájukból. A gyilkos és áldozat, börtönőr és fogoly emlékkülönbségét nem is említem.

Engem Jerome Bruner tézise ragadott meg a kétféle, narratív és elméleti megismerés megkülönböztetésével. A gyermekfejlődésben is van egy narratív szakasz, amikor a dolgok tulajdonságai mesefordulatként vagy meseszereplők kalandjaiként jelennek meg - pl. a „rosszalkodó" gyerek leverte a körtéket, jól beevett belőlük és elrontotta a gyomrát; az elméleti hozzáállásban eltűnik a mesekeret, helyette a dolgok objektív tulajdonságai tűnnek elő: a körte éretlen volt, ezért okozott hascsikarást. Így van ez egyed szinten. De ugyanez felbukkan történetfilozófiai dimenzióban: a narratív és diszkurzív (elméletre építkező) kultúra különbségeként. Ez utóbbi fogalom igaz drágakő: hiszen - mondjuk - a népmesei kincs (és kihalása) vagy a mitológiakutatás erre a kulcsra jár. Sőt e probléma a könyv egy későbbi pontján, a selffel (személyazonossággal) kapcsolatban is felmerül Daniel Dennett kutatásai kapcsán. A széteső világban, (káoszban) a self helyzete (önértelmezése) lehetetlen lenne narratív aktusok nélkül. Pléh ezt így kommentálja: „Az én helyét úgy leli meg, hogy egy elbeszélő rendben jelenik meg a szétesett élmények világában. Élményeinket állandóan értelmeznünk kell. Erre szándéktulajdonító, indokkereső alrendszereket használunk. Ezeket az értelmező rutinokat rávisszük mindenre, ami minket ér. Így válik a világ koherenssé." Nem tudom megállni, hogy ne gondoljak Paul Ricoeur regényelméletére s vele kapcsolatban a „narratív identitás" fogalmára: az Énem történetek sajátos sorozatával különbözik másokétól, s a megélt/csinált/elszenvedett „sztorik" sorozatában leszek önmagam. Dennett - ahogy Pléh Csaba megjegyzi - persze ironikusan kezeli ezt a felfogást is, mégis ott van benne az elbeszélés köznapi igénye, az, ami a diszkurzív kultúránkból hiányzik, a narratív dimenzió. A nélkülözhetetlen művészet.

A gondolkozásfejlődés több metszetben is tárgyalásra kerül. Pléh sokszor visszamegy Jean Piaget - zseniális - elméleteire, ahol a gyermeki gondolkozás alakulásában előbb a szülői (és egyéb) tekintélyelvű érvek mechanikus átvétele dominál. Az önálló gondolkozás (világszemlélet) akkor kezd alakulni, amikor a gyerek már különböző csoportokban szerepel, és megismerkedik az ott érvényes perspektívákkal (hogy másképp is lehet látni a dolgokat, mint otthon), és a sokféle perspektíva konfliktusából tisztul le az, ami majd az „övé" lesz. Csakhogy Piaget-nek van itt egy általánosabb - történetelméleti - tézise is: szerinte „a klasszikus görögségben jött létre (a gondolkozás racionalitása), abban a világban, ahol különböző kultúrák különböző perspektíváinak állandó összevetésére volt szükség." A perspektívaváltás képessége (eltanulása) jelentős intelligenciapotenciál mind az egyén, mind a közösség számára. Végre érteni vélem a Noam Chomskyval folytatott vitáját is: a híres nyelvteoretikus tézise úgy szólt, hogy minden emberrel vele születik egy bizonyos nyelvi rendszer, amire csak „ráaggatja" a tanult szavakat, tárgyak-aktusok-helyzetek neveit. Sokáig örültem ennek a teorémának, de látom, hogy Piaget életközelibb megoldást javasol: „felfogásában a magasabb konstrukciók kialakulásához elengedhetetlen a saját erőfeszítés, mind a szociális, mind a tárgyi cselekvésekben megnyilvánuló erőfeszítés". Versenyzői tapasztalataimra lefordítva ez annyit jelent, hogy hiába nagy tehetség valaki, szorgalom nélkül nincs eredmény. Viszont ugyancsak versenyzői emlékeim raknak ki egy lábjegyzetet: a nagy tehetségeknek mindig könnyebb volt, a „veleszületett" struktúrák segítették, míg akinek nem volt ilyenje, belegebedhetett az edzésekbe, jó középszernél több nem jött ki belőle. Nem biztos, hogy példám találó, Pléh viszont többször is visszatér a veleszületett adottságok paradigmájának (innatizmus) vizsgáztatására: öröklés és környezet, kulturális viselkedések továbbadása témában találkozhatsz a problémával, ami egyre gazdagabb mintázatot ölt.

És persze az érzelmek problémahálója. Megemlítődik az érzelmi gondolkozás (vesszőparipám az érzelmi kultúrával egyetemben), aminek - úgy látom - tudományosan nincs sok relevanciája. (Habár...) Viszont feltűnik néhány legenda és cáfolata. A fejlődés során (a modern életben) csökken-e vajon az érzelmek szerepe? A válaszban nekem a szociológiai szín tetszett: „olyan világban élünk, ahol... emocionális dezodorokat alkalmazunk, érzelmileg közepes beállítottságra törekszünk a társadalmi élet összehangolt menete érdekében". Ezt a mintát követjük, mivel - ismeretlen emberek közötti - állandó semleges kapcsolatlétesítés kényszerében élünk. Amiből aztán komoly feszültségek adódnak, napjainkra már az érzelmek visszaállításának jegyében (is) élünk. Közben azonban az újabb kutatások is beugranak: az érzelmi reakciók (zsigeri válaszok) nem önmagukban állnak, hanem kettős tulajdonságuk van: átélésükhöz egyszerre van szükség a fiziológiai izgalomra és arra, hogy az egyén elemezze is azt, amit érez... Az érzelmek hermeneutikája. Hm.

Szóval: jókedvűen lapozgatok (keresgélek) a könyvben. Közben azért - mellékesen - feltűnik nekem néhány hivatkozás, részint az egykori mester (Kardos Lajos) vívmányainak nyugtázása, valamint Pléh Csaba tanítványai (pl. Gergely György, Csibra Gergely) eredményeinek beidézése. Hm. Mindkettő ritka gesztus.