A megcélzott olvasótábor ellenére szó sincs arról, hogy a pszichológia - és az előzményeként szolgáló filozófiai, "karosszék" lélektan - egy leegyszerűsített vázlatát kapnánk. Sokkal inkább ezek kvintesszenciáját: semmi, ami ezekben a diszciplínákban igazán lényeges, nem maradhatott ki. Mégis e könyv alkalmas arra, hogy bárkihez, aki inkább gyakorlatias érdeklődésű, és a közvetlen haszonnal nem kecsegtető, elméleti kérdések nem hozzák lázba, közel hozza a szellemi izgalmak iránti, a Szerzőt jellemző elkötelezettséget. Először is egyszerűen azzal, hogy ez az ő esetében - nem tudni, mi okból - ragályos: akik hallgatták előadásait, azoknak nem kell magyarázni. Másodszor, az ösztönös pedagógiai vénát kiegészítik a tudatosan alkalmazott ismeretterjesztői fogások. A legabsztraktabb téma is érdekes, vonzó és érthető lesz, ha van mihez kötni: elsősorban példákhoz.

Íme. A népi vélekedés szerint: "Vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó." De Shakespeare is ugyanezt a gondolkodást tükrözi vissza: "E Cassius ott sovány, éhes szinű; Sokat tünődik s ily ember veszélyes". Mi ez? Naiv pszichológia. A fentiekhez hasonló példák hosszú sorával, továbbá rajzokkal és más vizuális segédletekkel (portrék, grafikonok, táblázatok) könnyen túljuthat az olvasó az efféle fogalmakon, nem gyűlik meg a baja az egyébként is csínján adagolt szakmai terminológiával, s talán a végére az elméletek sűrűjében is eligazodik.

Könnyed hangnemben "örök" kérdéseket tárgyalni, erre csak a legnagyobbak képesek. Esetükben a hallgató, az olvasó úgy érezheti, a szavak, vagy sorok személyesen őt szólítják meg, saját kérdéseire kap választ a saját nyelvén. Ennél a könyvnél is ez a benyomás, már csak azért is, mert tartalma előadásokból, élőbeszédből és a nagyon különféle hallgatókkal való interakciókból szűrődött le több évtized oktatási munkája során. A tudományos pszichológiai és filozófiai szempont ezért is konfrontálódhat folyamatosan - még a legelméletibb fejezetekben is - a hétköznapi, gyakorlatiasabb emberismerettel. Sőt éppen ez adja a kerettémát: a "naiv" és a tudományos pszichológia közti viszony kérdése és a kettő párbeszéde. E keretbe ágyazódnak bele a pszichológia örök problémái.

Ily módon a látszólag nagyon különböző elméleteket vagy tudományterületeket "hívó" kérdések, mint a "tudat és tudattalan" - amelyről a pszichoanalízis jut először eszünkbe -, vagy az "egyén és közösség", amelyről pedig a szociálpszichológia, összekapcsolhatók, létrehozva az erre a könyvre jellemző, sajátos és egyedi koherenciát.

Egyébként maga a koherencia is olyan lényeges fogalom, amely több probléma tárgyalásakor visszaköszön. Nemcsak a rész és egész kérdéséről szóló fejezetben, hanem például magának a naiv pszichológiának a kapcsán is, mivel ennek egyik ismérve, hogy szeretjük a világot koherenssé tenni, és ennek céljából történeteket fabrikálunk. A koherenciát azzal teremtjük meg, hogy szándékokat és vélekedéseket tulajdonítunk a történetek "hőseinek". Akkor is, amikor a hős nem más, mint önmagunk. De vajon ez az önmagunk koherens-e? És hogyan jön létre a sokféle agyi működés közepette az egységesnek érzett Én? Mi a pontos viszony "lélek" és "test", e fogalmilag különböző, de tapasztalataink szerint szétválaszthatatlan létezők között - ha egyáltalán a lélek esetében "létezőről" beszélhetünk, s nem inkább valamiféle működésről, szerveződési módról, ahogy az egyik fő nézőpont, a funkcionalizmus teszi. Ezt a nézőpontot az Arisztotelészi filozófiától örökölte a lélektan, de messze nem a legradikálisabb áramlat; egyik fő mai képviselője, Jerry Fodor például elismeri a Központi Gondolati Folyamatok létezését, ami mégiscsak megfelel az Én naiv pszichológiai fogalmának. A radikálisabbaknál ez "eliminálódik", ezért is egyik elnevezésük "eliminatív materialisták", legújabb változatban "neurális eliminatív materialisták". Az ő szemük előtt az lebeg, hogy ha egyszer majd eleget tudunk az idegrendszerről, tökéletesen leírhatjuk a "tudati" folyamatokat idegtudományi terminusokkal. "Naiv" intuíciónk szerint ehhez az ideálhoz csak közelíteni lehet. Viszont az ambíció - minél közelebb kerülni ahhoz, hogy a tudatosság létrejöttét fizikai, kémiai és biológiai folyamatokkal megmagyarázzák - óriási hajtóerőt adhat az érintett tudományágak fejlődéséhez. És talán ez a lényeg. A hozamokat, eredményeket nézzük, ne az adott elmélet hiányosságait - ez az a megengedő, több nézőpont létjogosultságát elismerő álláspont, amelyet e könyv mindvégig sugall, s amelyet érdemes mélyen elsajátítanunk. Még az olyan irányzatokkal szemben is, amelyek maguk igencsak kirekesztők és radikálisak...

Apropó irányzatok. Ezek ismét a koherencia kérdéséhez vihetnek vissza, most azonban nem az Én, hanem a pszichológia, mint tudomány egységessége a tét. Ami hiányzott a XX. század eleji fiatal tudományból éppúgy, mint a XXI. századiból. Nehéz eldönteni, hogy ez a pszichológia fejletlenségének a jele-e, vagy annak mindenkori természetéből következik; a Szerző megfogalmazza ugyanakkor, hogy a pszichológia szeretne "egészleges embertudományként" fellépni.

A születő pszichológiáról írta annak idején Dienes Valéria, hogy ez a tudomány még vár a maga Galileijére, aki megoldaná lényegi problémáját. Ugyanis szerinte a pszichológia tárgya, az emberi tudat vagy eszmélet, ellöki magától a módszert: a méréseket lehetővé tevő kísérletezést. S hogy azóta e "Galilei" eljött-e már? A XX. századi pszichológia korai történetében iskolák alapítóival találkozunk, akik inkább egyetlen fő szempont mindenre való kiterjesztésével tűnnek ki. Watson és a behavioristák az objektivitásra helyezik a hangsúlyt. Dilthey és a szellemtudomány képviselői, ellenkezőleg, nem tartják összeegyeztethetőnek az objektív módszereket az embertudományokkal: szerintük ezekben nem magyarázatra, csupán megértésre törekedhetünk, főként beleélés útján. Ami a freudi pszichoanalízist illeti, ez - minthogy okokat keres, például a kora gyermekkori történésekben, vagy elfojtott, tudattalan konfliktusokban - a magyarázat igényével lép fel, de egyes újabb olvasatai szerint a módszert inkább a megértés jellemzi.

Összességében mégis nehéz elképzelni, hogy egy tudomány egyszerre legyen magyarázó és megértő, "reál" és "humán", legalábbis egyazon pillanatban. A szintézis ma talán még nehezebb, mint 100 évvel ezelőtt. Azóta újabb nézőpontok voltak igen termékenyek akár a magyarázat terén - mint az evolúciós pszichológia vagy a kognitív neuropszichológia -, akár a megértésben, mint a humanisztikus áramlatok vagy a fenomenológia -, és akkor még nem beszéltünk ezek filozófiai kiindulópontjairól vagy interpretációiról. A pszichológia mai "Galileijének" mindezt egyetlen szemléleti aktusban kellene tudni megragadni, egyszerre felvértezve a mára végtelenül szofisztikálttá vált teória fegyvereivel és a kísérleti módszerben saját tapasztalaton alapuló jártassággal. Remélhetjük, hogy ez a személy köztünk jár, illetve, hogy - konkrétabban kimondva - talán e könyv Szerzője az, akiben üdvözölhetjük.