A Typotex Világirodalom sorozata különleges új kötetekkel bővült az évben. A tavaszi újdonságok közül a baszk Martín Olmos Fekete panoptikum - Mesedélután a söpredékkel című könyvével alakult ki nehezebben bensőséges olvasói kapcsolatom: végül azonban az ötletes és különös gyűjtemény győzött, s a Könyvhétben is írhattam róla. A másik már megjelent könyv, Rodaan Al Galidi regénye viszont elképesztő mértékben és azonnal megfogott: már újra is kellett olvasnom, ugyanis valahogyan hiányzott egyszerre abszurd és mindennapi, anekdotikus és filozofikus hangulata. Az író iraki származású, 1998-ban, huszonhét évesen azonban Európába menekült, s Hollandiában folyamodott menedékjogért, kezdetben sikertelenül. Mindenképpen meg akarta azonban tanulni a nyelvet, s egyúttal írni is elkezdett. Az eredmény többek közt ez a különös könyv lett, amely elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. A történetet nálam sokkal jobban összefoglalja a fülszöveg: a lényeg, hogy olvasás közben mindvégig azon gondolkoztam, vajon a főhős együgyű-e a szó lesajnáló, naiv-e a szó pejoratív, ártatlan-e a szó értékjelző és patetikus, vagy éppen elképesztően komplex gondolkodású-e a szó autista értelmében. Nem találtam meg a választ. A regény azonban, amelynek a cselekménye végtelenül jelképes a maga szórakoztató és burjánzó módján, stílusa pedig egyszerre idézi Beckett-tet és Örkényt (Balogh Tamás fordításában) egyfajta szellemi újraindításként működött nálam. Egy időre arra inspirált, hogy megpróbáljam másképpen látni a körülöttem létező dolgokat, sőt, hogy autista akarjak lenni: egy pillanatra úgy tűnt ugyanis, hogy az a különös mód, ahogyan Geert létezik a világban, talán maga a nyitottság és a boldogság kulcsa... Letehetetlen és felejthetetlen olvasmányként vettem fel a listámra.