„Aki nem hiszi, hogy a képekből valami új és más indul ki, mint saját tekintetének visszfénye, az a képek tanulmányozására szánt időt és energiát felesleges időpocsékolásnak tekintheti.”

– olvashatjuk Horst Bredekamp tanulmánykötetében, s nem kell túl sokat tépelődnünk ahhoz, hogy belássuk: a képeknek ereje van. Ráadásul ezt az erőt, ha fel is ismerjük, nem szoktuk a helyén kezelni. Talán éppen azért, mert ez nem annyira egyszerű, mint elsőre gondolnánk.

A KÉPEK EREJE

nem (nem feltétlenül) az esztétikumban rejlik, annál sokkal mélyebb és erősebb, s végigvonul az általunk ismert történelmen. A keleti ortodox egyházak ikonfestési szabályainak szigora ugyanúgy nem véletlen, mint a történelemben többször felbukkanó képrombolás sem „csak úgy megesett”. Vagy az, ahogy a XX-XXI. században a képekkel bánunk, és ahogy a képek bánnak velünk. A Charlie Hebdo szatirikus lap szerkesztősége elleni 2015-ös támadás – és annak minden hozadéka – elég erős bizonyítéka annak, hogy a képek erejét nem érdemes alá- és nem lehet túlbecsülni. De, ha már a képeknél tartunk, az sem tanulság nélküli, ahogy Pápai Gábor müllercecíliás-krisztusos karikatúrája – pro és contra – hatott a magyar társadalomban.

Számos-számtalan példát hozhatnánk arra, miként hatnak a képek, s arra is, hogy ezt miként igyekeznek minél tudatosabban kihasználni korunkban, amikor a vizuális kultúra erősödése nem hozza magával a vizuális kulturáltságot.

A KÉPEK MINTHA MEGELEVENEDNÉNEK

Állítja a bevett szófordulat, melyet egy korábbi korban – egy másként nézett/látott világban – akár szó szerint is vettek az emberek. Elég, ha a könnyező, megszólaló, csodatévő szobrokra gondolunk, de ha nem akarunk messzire menni, akkor is feltűnő lehet, hogy bizonyos képek a kép létrehozójának szándékától eltérő módon hatnak… vagy nem hatnak.

Így talán érthető is, miért és mennyiben szükséges a képekkel való foglakozás, s talán az is érthető, hogy az ilyesfajta vizsgálódások szükségszerűen lépnek túl a klasszikus értelemben vett művészettörténet fogalmi körén. Ugyanúgy, ahogy a vizsgálat tárgyát képező alkotások sem feltétlenül csak a műalkotások közül kerülhetnek ki.

HORST BREDEKAMP NEM CSAK MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ,

így a Képaktus című meglehetősen tág keretek között vizsgálja/vizsgálhatja a „látnivalókat”. Ez a tágasság már annak is feltűnhet, aki csak végiglapozza Horst Bredekamp kötetét, s az illusztrációk között vizsgálódik. mintha egy mai kunstkammer-ben bolyongana! Charles Darwin noteszlapja éppen úgy helyet kap, mint Michael Jackson 1992-es bukaresti koncertjének képei, az afganisztáni Buddha-szobrok felrobbantásának fotója, Rubens Medúzafő című festménye, Leon Battista Alberti XV. századi bronz medálja, Hans Memling festménye, az Utolsó ítélet…

NEM TAVASZI RÉTEN MEGEJTETT SÉTAGALOPP

Horst Bredekamp Képaktus című könyvével bíbelődni. A precizitásra törekvő szöveg még Nagy Edina gördülékeny fordításában is kihívás elé állítja az olvasót. Ezzel együtt is – többször félretéve és újra felvéve a könyvet – bizton állíthatom, hogy érdemes „alámerülni”, s megnézni úgy a minket körülvevő túlságosan is emberi világot úgy, ahogy azt Horst Bredekamp látja és láttatja.