Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Nagy Edina
Megjelenés: 2020
Oldalszám: 348 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-4930-93-8
Témakör: Művészetelmélet
Sorozat: Képfilozófiák

Eredeti ár: 5500 Ft
Webshop ár: 2750 Ft

KOSÁRBA
Képaktus

Ex libris

https://www.es.hu/
2022-4-14

Időről időre felmerül az esztétika szükségességének kérdése. Voltaképpen joggal, hiszen olyan világban élünk, amikor a szép melletti elidőzést, a műalkotások értelmezését, a művészet érzéki tapasztalatának megélését könnyen nevezhetnénk feleslegesnek. Mi, esztéták, látszólag hasztalan tagjai vagyunk egy hasznot termelő társadalomnak, olyan anakronisztikus lények, akik a művészet korának vége után is visszavágynak a már eltűnt időkbe. Valójában viszont, ahogy az alábbi könyvek is tanúsítják, az esztétika nem szakad el a kortárs valóságtapasztalattól, hiszen a művészet, bármilyen céltalannak tűnjön is, minden másnál jobban tükrözi a jelent. 

 

Christoph Menke: Erő
Az esztétikai antropológia alapfogalma

„Esztétika, mi végre?” – ezzel a kérdéssel indul Christoph Menke, a frankfurti Goethe Egyetem professzorának új könyve. A modern esztétika XVIII. századi (Baumgartentől Kantig tartó) történetét felvázoló mű meggyőzően érvel amellett, hogy az esztétika messze túlmutat azon, hogy csupán a szépről való gondolkodás tudományaként értelmezzük, mivel a szubjektum modern koncepciója szintén az esztétikai kérdésfelvetéssel kezdődik. Az esztétika mint diszciplína létrejöttének oka egy radikális kétely, mely vitatja, hogy elérhető a szép elmélete vagy a szépről való biztos tudás. Descartes szerint „sem a szépnek, sem a kellemesnek nincs meghatározott mértéke”, a szép maga a meghatározhatatlan. A szabályok nélkül váltakozó érzéki benyomások játékaként értett szép emiatt értelem nélküli, és nincs alávetve az észnek. Az első esztétikaelméletek arra a Descartes által nyitottan hagyott kérdésre próbálnak választ adni, hogy miként gondolható el a szép meghatározatlansága a képzelőerő hatásaként és magával ragadó erejeként. Menke szerint így megkülönböztethetjük a képesség és az erő esztétikáit. Baumgarten Esztétikája (az első ilyen címet viselő mű) az érzéki megismerés tudományaként definiálja az esztétikát, és filozófiai vizsgálódásnak veti alá. Habár itt is megfogalmazódik, hogy minden érzékiben van valami „sötét” vonatkozás, ez még a szubjektum képességeként felfogott esztétika. Ezzel szemben az erő esztétikája, mely az emberben levő sötét és tudattalan erőket kutatja, az ember természetét vizsgálja. Idetartozik a herderi filozófiai antropológia, mely visszanyúl azokhoz az időkhöz és erőkhöz, amikor még nem volt szubjektum. Herdernél az ember természete, lelkének alapja sötét erők játékában áll. Szintén az erő esztétikájához kapcsolódva, a könyv részletesen vizsgálja, ahogy Mendelssohn és Sulzer írásaiban megjelenik az esztétikai esemény fogalma, mely az emberi lélekre fejti ki hatását. Ez lehet borzongás, megindultság, meghatottság, életre keltés, ám mindig erősen összekapcsolódik az önreflexióval.

Adorno egy gondolatát átvéve, mely szerint a művészet a társadalom társadalmi antitézise, Menke azt hangsúlyozza, hogy az esztétika sohasem pusztán művészetelmélet, hanem etikai és politikai jelentőséggel is bír. A művészet esztétikai elmélete egyaránt megváltoztatja az egyéni és a közösségi életvezetési gyakorlatokat. A kötet zárófejezete, immár Nietz­sche írásaihoz kapcsolódva, a művészi önteremtés és a szabadság kérdését kutatja. A zárótézis szerint „az esztétikai tapasztalat lényege, hogy létezik a gyakorlati szabadságtól való olyan szabadság, amely nem önmagunk alávetése egy idegen túlerőnek, mert a saját erők másfajta kibontakozásának nyit teret. Az esztétika végső szava az emberi szabadság.”

(Fordította Blandl Borbála, Boros Bianka, Czétány György, Goda Mónika, Grósz Eszter, Kővári Sarolta, Weiss János. Typotex Kiadó, Budapest, 2022, 203 oldal, 3200 Ft)

 

Byung-Chul Han: A szép megmentése

A dél-koreai születésű, Berlinben élő filozófus könyvei (A kiégés társadalma, Csillapító társadalom, Pszichopolitika) már jól ismertek a magyar olvasóközönség előtt. Rövid írásaiban általában provokatív kérdéseket vet fel, könnyen érthető módon. 2015-ben megjelent, esztétikai témájú könyve sem jelent ez alól kivételt. A könyv nyitómondata szerint a „simaság a jelen kézjegye”. Ez köti össze Jeff Koons képeit, az iPhone-t és az intim szőrtelenítést. A simaság nem sért, nem képez ellenállást, kiküszöböl minden negativitást. A tükörsima felületek egyedül a nézőt tükrözik, eltüntetik a másik és az idegen alteritását. Byung-Chul Han szerint korunk esztétikai ítélete kimerül a tetszésben (a lájkolásban), a hétköznapok túlzott esztétizálása pedig anesztézishez vezet. Érzéketlenné válunk a széppel szemben, mely felszínesnek és mulandónak mutatkozik. A képernyőkön kisimuló arcok interfésszé válnak, digitális szépséggé, mélység és tekintet nélkülivé. A simaság esztétikája már rég nem ismeri a fenséges esztétikájának felkavaró hatását. Ez az új szépség mindent elénk tár, közvetlen közelből, távolság, rejtély és titok nélkül. A mindenfelől felkínálkozó, leplezetlen szépség nem sebez vagy sért meg, nem fenyeget összeomlással vagy katasztrófával. Befogadása is narcisztikus, csupán a fogyasztás kultúráját szolgálja. Ugyanakkor a rövid tanulmány felvillantja a szép korábbi esztétikai elméleteit, melyekben a szép még titokzatos volt, rejtőzködő, emlékeket őrző, és hosszas elidőzést kívánt. Valamint a széppel való találkozás, igazi ünnepként, az igazság eseményét jelentette. Byung-Chul Han szerint ha megfeledkezünk a szépség távolságot, negativitást és másságot hordozó fogalmairól, és a szépséget csupán a mindennapok esztétikájának könnyen befogadható simaságában keressük, akkor a szép valódi, autentikus tapasztalatától fosztjuk meg magunkat. Mindazonáltal hozzá kell tennünk, hogy bár a jelen kritikusaként lép fel, a sztárfilozófus könyve pontosan megfelel a kor elvárásainak. Könnyen olvasható, akár egy okostelefon optimalizált felületén is, nem támaszt különösebb elvárást, nem képez ellenállást, nem mozdít ki megszokott pozíciónkból, nem távolít el magától, nem provokál túl radikálisan. Simán befogadható mindenki számára, és valószínűleg ebben áll népszerűsége. Ugyanakkor, ha Byung-Chul Han példái nyomán az olvasó Benjamin, Barthes, Adorno, Kafka, Rilke, Proust művei után nyúl, akkor ez a kis könyv már elérte hatását.

(Fordította Csordás Gábor. Typotex Kiadó, Budapest, 2021, 107 oldal, 2500 Ft)

 

Horst Bredekamp: Képaktus

Az ismert német művészettörténész 2007-es frankfurti Adorno-előadásait (pontosabban azok 2015-ös új kiadását) tartalmazó könyv szintén reflektál arra, hogy a képek korában élünk. Ahogy a bevezetésben elhangzik: „a bizánci képvita és a radikális protestáns ikonoklaszta mozgalmak óta nem gondolkodtak el olyan vehemenciával a képek státuszáról, mint az elmúlt négy évtizedben”. A kép napjainkban nem csupán művészettörténeti vagy esztétikai probléma, hanem a média, a politika, a háború, a tudomány, a jog minden területét érinti. A kortárs világot nem érthetjük meg érdemben, ha nem vizsgáljuk a képek kérdését. Bredekamp könyve ezért elsősorban a képeknek az emberi cselekvésre és gondolkodásra gyakorolt hatását vizsgálja. Ehhez kiindulópontként Leonardo da Vinci egy jegyzete szolgál, mely egy (még) letakart kép felszólításaként olvasható: „Ne leplezz le, ha szereted a szabadságot, mert arcod a szeretet börtöne.” Ez azonnali választás elé állítja a nézőt: vagy a képet csodálja, vagy megőrzi saját szabadságát. Vagyis egyszerre jelenik meg benne a képek magával ragadó és fenyegető ereje. A létrejöttükkor függetlenné váló képek éppúgy lehetnek a csodálat és a rettegés tárgyai. A könyv egyik legemblematikusabb példája Tiziano Filippo Archintóról készült portréja, melyen az érsek alakjának felét egy függöny takarja, így az egyszerre jelenik meg és rejtőzik el a nézői tekintet elől. A függöny értelmezhető fenyegetésként is: „ha elhúzzák, a szemlélő lelepleződik, és a kép fogságába esik”.

Ugyanakkor Bredekamp hangsúlyozza, hogy távolról sem egyértelmű, mit nevezhetünk képnek. Ő maga Leon Battista Alberti képdefinícióját veszi át, mely szerint attól a pillanattól fogva beszélhetünk képről (simulacrum), amikor a természeti tárgyak az emberi tevékenység nyomát mutatják. Vagyis egy faragott kő vagy csigaház éppúgy kép, mint az újságok vagy filmek képkivágásai. A képaktus elmélete azt vizsgálja, hogy milyen erő teszi a képet alkalmassá arra, hogy a rejtettségből külső hatásba (érzésbe, gondolkodásba, cselekvésbe) forduljon át. A képek közvetlen erejét a könyv számos példával igazolja: a beszélő szobroktól a szignatúrát tartalmazó festményeken át az élőképek színházi és filmes gyakorlatáig, az átlelkesített automatákig és a biofaktikus organikáig. Valamint látunk példákat a kép és test felcserélésére, a szubsztitúció különböző társadalmi formáira, ahogy külön fejezet foglalkozik a képek tekintetével, a pillantások kiazmusával is. Mindezek a képek életét alkotó energeiát tanúsítják.

Bredakamp számára az egyik legfontosabb hivatkozási alap Aby Warburg művészetelmélete, mely szerint a képalkotás voltaképpeni célja a félelem legyőzése. A warburgi pátoszformulákban (melyeket a befejezetlen és befejezhetetlen Mnémoszüné Atlasz tablói gyűjtenek össze) a pátosz a megrendült lélek pillanatnyi, felfokozott testi reakciója. Habár a művészet történetében a pátoszformulák újra és újra visszatérnek, de időközben átalakulnak, új formát öltenek, sohasem rögzülnek. Szintén lényeges, hogy Warburg tablóin egy Raffaello-freskó ugyanolyan jelentőséggel bír, mint egy újságkivágás, amennyiben a pátoszformulák energeiája mutatkozik meg benne, vagyis a képek eleven élete.

Képaktus egy Leonardo-idézettel indul és egy Alberti-emblémával zárul: a „szárnyas szemmel”. Ez a látni és tapintani egyaránt képes szem kiszakad az emberi testből, így egyszerre mutatja a szem hatalmát és rettenetét. A szárnyas szem olyan, akár egy érző és megfigyelő seb. Bredekamp szerint ez az ábrázolás „példaértékűen illusztrálja a saját aktivitást felmutató mesterséges tárgyak magától lebegő, a világot sokoldalúan feltáró, ugyanakkor szorongással teli tekintetének lényegét”.

(Fordította Nagy Edina. Typotex Kiadó, Budapest, 2020, 348 oldal, 5500 Ft)

 

Földényi F. László: Newton álma
William Blake Newtonja

Földényi F. László nagy esszéje egyszer már megjelent A festészet éjszakai oldala (Kalligram, 2004) kötetben, egy Caspar David Friedrich- és egy Francisco Goya-tanulmány mellett. A szerzői döntés itt valóban radikális gesztust jelent: mindössze egyetlen festmény elemzésével mutat be egy teljes alkotói világképet és egy egész korszakot. Ez a kísérlet elénk tárja a képek erejét, igazolja, hogy hosszasan el lehet időzni egy képnél, és evidens módon megjelenik benne a lélek sötét oldala. William Blake 1795-ben készített Newton metszete több egy képi ábrázolásnál, valójában egy polémia. A könyv, miközben bevezet minket Blake eszmevilágába, pontosan bemutatja, hogy Blake számára Newton miért lehetett az újkori civilizáció egyik legkártékonyabb szelleme. Blake Newtont (tévesen) a racionalizmus és a korlátozás hívének tartotta, aki túl szűkre szabta az emberi képzelőerőt. A kép ezért a valódi személy helyett egy fantom ellenfelet ábrázol, aki önmagába zárva, szerkesztve teremt. Blake Newtonja egyszerre építész-filozófus és egy új Narkisszosz, aki mintegy megbénul attól, amit lát. Földényi finom és éles tekintettel figyel fel a kép minden apró részletére és ellentmondásosságára. Így különös gondossággal írja le azt a sziklát is, melyen a meztelen figura előregörnyedve ül. Az elmosódó, amorf természeti képződmény mintegy egybeolvad Newton alakjával, miközben abszolút idegen marad tőle. Ez jelképezi a tudós által elutasított, mégis életre kelt világot. Fontos kiemelni, hogy az elmélyült gondolkodás megjelenítése ezen a képen teljesen testi. Newton teste egyszerre tökéletes és kísérteties. Mintha darabokból lenne összerakva, hajszálrepedések hálózzák be. A Blake műveiben többször felbukkanó kísértő erő, a Sátán ölt benne testet. Ugyanakkor a Sátán itt nem személy, hanem állapot, ahogy Földényi írja: „az ember a Sátán fogságába kerül, ha rabja lesz a térnek és időnek”.

Ahol eltűnik a képzelőerő, ott a világ kísértetiessé és otthontalanná válik. Newton alakjára ezért tekinthetünk az európai kultúra végzetes megroppanásának képeként.

(Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021, 294 oldal, 3999 Ft)

Darida Veronika

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK