Egy autó kisodródik a jeges kanyarban, és a benne ülő két nő közül az egyik meghal. Az áldozat a 26 éves színházi rendező, Synne, aki éppen a Karamazov testvérek alapján készített darabját szerette volna bemutatni egy vidéki társulattal. Az autó vezetője, Carla, a 60 éves aneszteziológus, édesanyjához indult Bergheimbe, az ápolási otthonba. A gyakorlott orvos hiába próbálkozik elkeseredetten, nem tudja megmenteni utasa életét, aki attól fullad meg, hogy saját diplomatatáskája a torkához csapódik. A tragikus kezdetet követően a hangsúly a Carla lelkében lezajló folyamatokra helyeződik: hogyan tudja feldolgozni a történteket egy orvos, aki eddig életet mentett, most pedig valakinek a halálát okozta. Később kiderül, hogy valójában vétlen volt, mert a hó befedte a jeget, ezért nem tudta uralni a kocsit. Ez a tény azonban nem hoz megkönnyebbülést számára. Hosszabb szabadságot kér, majd elutazik szülőfalujába, hogy a régi házukban, Windskeidben gondolkodjon a baleseten, megpróbálja feldolgozni, és visszataláljon régi önmagához.

A megrendítő én-regény narrátora Carla. A kötet az ő zaklatott lelkiállapotának hullámzását követve hosszabb-rövidebb fejezetekből áll. Az elbeszélés folyamatát gyakran megszakítják a főhős tépelődései, emlékezései. Az idősíkok váltakoznak, egymásba folynak: a nemrég átélt események keverednek Carla gyermekkori emlékeivel, kórházi eseteinek felvillantásával. Később Synne naplójának és az orvosnő készülő könyvének részletei montázsként beépülnek a szövegbe. Az elbeszélés ideje fél évet fog át, de az elbeszélt idő egy emberöltő.

Carlából a pillanatnyi idegállapota szerint hol a magánember, hol az orvos, hol pedig a családanya, vagy éppen a gyermek szólal meg.

Cecilie Enger könyvében négy különböző karakter lép színre: Carla; idős édesanyja, a norvég parasztasszonyok archetípusa, akinek a juhtenyésztés nemcsak kenyérkeresetet, de örömöt is jelentett; Carla 30 éves lánya, Ingrid, a természetes táplálkozás híve és hirdetője, egy biobolt vezetője. Mindhárom nő életében fontos szerepet tölt/töltött be a munkája. Hozzájuk társul a halott Synne alakja, akinek jelleme a naplója alapján bontakozik ki. A férfiak (Carla halott apja, volt férje és fia) csak említés szintjén léteznek. A regény bázisát az egymást segítő, összetartó nők alkotják. Carla számára édesanyja és lánya a két védőbástya, Synne pedig élete nagy próbatételét jelenti, aki által megismer egy számára idegen élet- és fájdalomfelfogást.

Valójában azonban két főhősünk van: Carla és Synne, utóbbi ugyan életét veszti a balesetben, de naplója nyomán tovább él az orvosnő gondolataiban, aki eleinte csaknem beleőrül a tragédiába. Carlát az is bántja, hogy nem kedvelte meg a lányt a rövid út folyamán, mert az túl közvetlen volt, kényes kérdéseket tett fel neki, és mindenről határozott véleményt formált, ami zavarba ejtette. Ezért sem tudott igazán a vezetésre koncentrálni.

A regény visszatérő motívuma a címét is adó lélegzés, amely az élet feltétele: „… egyedül az aneszteziológus lélegeztet másokat” – töpreng Carla, ő pedig nem tudta újraindítani Synne légzését a baleset után. Édesanyjának halálakor megállt a légzése. Ingrid barátja egyensúlyi légzést tanít. A történet központi kérdése a bűn és bűnhődés, valamint a testi-lelki fájdalom. Erről szól Synnének a Dosztojevszkij-regény alapján írt színdarabja. Szavai szinte előrevetítik a sorsukat, ahogyan útközben mesél róla: „… ez a regény az élet valamennyi nagy kérdését felveti. Bűn és büntetés, megbocsátás és megbékélés”. A lány örült, hogy egy aneszteziológussal utazhat, és az őt legjobban érdeklő kérdést szegezi neki: van-e értelme a fájdalomnak? Majd rögtön választ is ad rá:

„… a fájdalom és a szenvedés segít rájönni arra, hogy mi az igazán fontos az életben.” Az ilyen kijelentések bosszantják az orvosnőt, hiszen az ő feladata éppen a fájdalom enyhítése, a szenvedés megakadályozása.

Carla a baleset után a szülői házba visszavonulva maga is megtapasztalja Synne szavainak jelentőségét és igazságát. Nyomasztja a „bűne”, nem tud magának megbocsátani, felborul a lelki egyensúlya, ami testi fájdalomban is megmutatkozik. Megbélyegzettnek érzi magát az emberek között. Emberként és orvosként egyaránt megbukott. Nem tud Synne szüleinek a szemébe nézni a temetésen. Megtartja a lány táskáját a naplóval és a színdarabbal, majd elkezdi olvasni, meg akarja ismerni és kedvelni a halott lányt, aki egyik kollégája unokahúga volt. A naplóból fokozatosan kibontakoznak a fiatal lány vívódásai, reményei, elképzelései. Synnét sokat foglalkoztatta a fájdalom, amely most összeköti őket. Orvosként azonban nem tud azonosulni a lány pozitív fájdalom-felfogásával. A szülői házban lelassul az idő, ráér gondolkodni, felidézi kórházi betegeinek szenvedéseit, lepereg előtte addigi rohanó élete Oslóban. Családja szerepe felértékelődik. Többször meglátogatja anyját, tanácsot kér tőle, vendégül látja lányát és fiát.

Carla végül beleveti magát egy anesztéziáról szóló ismeretterjesztő könyv írásába, amelyre megbízást kap. Synne naplója és a könyv írása ugyan nem adja vissza a lelki békéjét, de egy időre eltereli a figyelmét a tragédiáról. Anyja halálakor maga is megtapasztalja a veszteséget, s ez arra indítja, hogy átadja a naplót Synne szüleinek. A történet vége nem hoz feloldozást számára, csak megbékélést a sorsával.

Cecilie Enger a női lélek hiteles ábrázolója. Korábban megjelent önéletrajzi regényét (Anyám ajándékai) édesanyja emlékének szentelte. Jelen történetben arra keresi a választ, hogyan tud az ember újra talpra állni egy tragédia után. Írói nyelve egyszerű és közérthető. Nem sajnáltatja hősnőjét, de érezhetően rokonszenvez vele. Könyve a komor téma ellenére is megrázó és izgalmas lélekutazás.