A Lélegezz feszült és akciódús cselekménnyel indul, ami nagyjából a tizedik oldalon véget is ér. Carla Ruud, az elismert, hatvan körüli aneszteziológus Oslóból a szülőfalujába utazik, ahová egy kollégája kérésére magával visz egy huszonéves lányt. Carla fokozottan óvatos vezetése a havas, csúszós utakon és az utasával folytatott nyugtalanító párbeszéd előrevetíti a tragédiát: autója egy jégfolton megcsúszik, a rábízott lánynak, Synnének megsérül a torka, elzáródnak a légútjai, és a mesterséges lélegeztetés ellenére életét veszti.

Cecilie Enger regénye – hősének belső utazása – valójában itt kezdődik. Carla szabadságot vesz ki, hogy öregotthonba került anyja házában dolgozza fel a balesetet, és ez az elvonulás lehetőséget teremt arra, hogy átgondolja évtizedeken át magas szinten űzött hivatását. Szakmájából adódóan a fájdalomnak és a fájdalom enyhítésének a szakértője, amiről könyvet is kezd írni. „Ebben a könyvben a fájdalom enyhítését, a konkrét és diffúz fájdalom fogalmát és az életet adó légzés, lélegeztetés tematikáját fogom körbejárni” – írja a bevezetőjében, és ezek a sorok Enger regényére is igazak: a betegség, a légzés, és a fájdalom enyhítése újra és újra előkerülő témák, és fizikai valóságuk mellett Carla számára allegorikus jelentéssel bírnak.

Mindezeken túl a mű igazi értékét négy nőalak portréjának érzékeny megrajzolása adja. Carla életét egyszerre határozza meg az idős, utolsó útjára készülő anyjától való elszakadása és felnőtt lányának, Ingridnek az elengedése. Az anya története és ezzel együtt a norvég történelem egy szelete a házában található tárgyakból, fényképekből bontakozik ki ­ – hasonlóan varázslatos módon, mint Enger másik magyarul megjelent könyvében, az Anyám ajándékaiban. A negyedik nőalak pedig a balesetben meghalt Synne, akit a Carlánál maradt naplójából ismerünk meg.

Annak ellenére, hogy Cecilie Enger regénye az első oldalak után már nem tartogat váratlan fordulatokat, letehetetlen, az olvasmányélmény pedig a könyv befejezése után is jó darabon elkíséri az olvasót.