Az alvilágnak – ahová Martín Olmos vezeti olvasóit – nincs romantikája. A FEKETE PANOPTIKUM szereplői azok, akik miatt az újságokat is megvesszük.

„A bűncselekmények a 17. századtól részei a nagyobb nyilvánosságnak – ekkor kezdtek el a világtalanok rímekbe szedett késelésekről kántálni a téren, alamizsnáért cserébe, és az ilyesmi még jó darabig kenyérkeresete maradt azoknak, akik számára nemigen adatott egyéb munkalehetőség. Egy féltékenységi dráma éppúgy érdekelte a diákot, mint a szántóvetőt, legfeljebb az előbbi szégyellte bevallani, mert ellentmondott a szellemi magaslatok és a klasszikus kultúra iránti elkötelezettségnek.”

– olvashatjuk Martín Olmos, 1966-ban született baszk újságíró könyvében, mely legalább annyira összefoglaló munka, mint amennyire szépirodalmi mű. A FEKETE PANOPTIKUM írásainak szereplői bűnözők, főleg gyilkosok: a bestiálisak, a megátalkodottak, az retardáltak, a naivak, a kegyetlenek, a balekok, az indulatosak, a duhajok, a téveszmések, a társadalmon kívüliek… Azok, akik a saját idejükben a közönség érdeklődésre számot tartottak, s akik éppen az emberi kíváncsiság miatt – bizonyos szempontból – legendává váltak.

A FEKETE PANOPTIKUM FŐSZEREPLŐJE A BŰN MAGA,

Martín Olmos alapos utánajárással és aprólékos gyűjtőmunkával a bűnhöz magához igyekszik közel férkőzni, s az vizsgálja mi történt, hogyan és miért. A válaszok sokszor – általában! – sokkal banálisabbak, mint amilyenre a kíváncsiak fantáziája – történetmesélők nyomán –színezte a véres és brutális eseményeket.

MARTÍN OLMOS KÖNYVE VICCES, DE NEM HUMOROS,

határozottan szórakoztató a nyelvi lelemény – tisztelet érte a fordítónak! –, amivel Martín Olmos mesél, élvezetes a lendület, a történet lecsupaszítása, és az asszociáció, amelynek mentén egy-egy esszéisztikus novella kerek egésszé áll össze. Ugyanakkor borzongató és rettenetes az, amiről mesél – s bár becsomagolja, de nem veszi el az esetek súlyát. És, persze, az öniróniától sem mentes, például a Mindenkinek van valami hibája című írás így kezdődik:

„Az írás mesterségét túlértékelik: igazából azon gyökértelen emberek fogódzója, akik sikertelenül próbálkoznak hasznos életet élni. Azért táplálkoznak betűkből, mert nem érnek fel a haza szolgálatához, a lopáshoz sincs vénájuk, és valamivel mégiscsak meg kell tölteniük a tányért. Josep Pla egyszer azt mondta, hogy annak, aki még negyven éves kora után is regényeket olvas, valami baj van a fejével; akkor mi lehet azzal, aki írja őket?”

– az írógyalázás hosszan folytatódik, s máshol is előkerül a FEKETE PANOPTIKUM lapjain. Még az is lehetséges, hogy Martín Olmos – író létére – nem viccel. Vagy nem úgy, nem annyira, ahogy elsőre gondolnánk.

A kötetet José Guadalupe Posada Aguilar (1852 – 1913) mexikói művész litográfiái díszítik, s a mára klasszikussá érett csontvázas képek sora tényleg jól illeszkedik a FEKETE PANOPTIKUMhoz. Csak a lecsupaszított valóság végső állapota, a letisztultság, mely egyszerre ijesztő és vicces. (Az meg már igazán „bónusz”, hogy a lábjegyzeteket apró kis koponyák jelölik.)

Szeretni való, szórakoztató kötet ez, mely – szinte észrevétlenül – némi tanulságot is hordoz. De, mert a kötet nem szájbarágós, így a recenzió szerzője sem teheti meg, hogy mások számára csokorba gyűjtse a tanulságokat. Pedig…