A halál nem játék – a gyilkosság főleg nem az. Vajon miért szórakoztatja mégis olvasóját Martín Olmos baszk író könyve, amely válogatott tárháza a legsötétebb és legalávalóbb bűntények esetleírásainak? Mindvégig ezen gondolkoztam, míg olvastam, s közben nem tudtam letenni. A régen oly közkedvelt, mára azonban borzongató bulvárrá kopott műfaj, a pitaval, a bűnügyi krónika önmagában nem szokott izgalommal eltölteni. Mégis, a Fekete panoptikum, amelyet a magyar kiadásban stílszerűen egy legendás mexikói művész, José Guadalupe Posada mintegy százéves csontvázképei és halállitográfiái díszítenek, rabul ejtett és alaposan elgondolkodtatott. A bestialitás, gonoszság, bűn felett meg lehet botránkozni, el lehet iszonyodni tőle, de hogy csokorba kötve olvassuk, ahhoz kell valami más is: szenzációéhség, lélektani érdeklődés – vagy, mint ebben a könyvben, a vágy, hogy definiáljuk, valójában mi is a bűn. Miközben az eredetileg újságíró szerző akkurátus pontossággal, kutatómunkára építve mutatja be a különféle korok bűnözőit, egyúttal megismertet az emberi kegyetlenség, ostobaság, boldogtalanság válfajaival, s könyve esszészerű, posztmodern módon filozofikus részeiből talán képet kapunk az emberi gonoszságról is. Könnyedén és szórakoztatóan.