Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Mester Yvonne
Megjelenés: 2020
Oldalszám: 240 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-4931-00-3
Témakör: Irodalom

Eredeti ár: 3200 Ft
Webshop ár: 1920 Ft

KOSÁRBA
Fekete panoptikum
Mesedélután a söpredékkel

„...MIKOR AZ EMBER ÚGY ELALJASULT…” (MARTÍN OLMOS: FEKETE PANOPTIKUM)

https://1749.hu/
2020.09.10

Martín Olmos Fekete panoptikuma sikerre ítélt könyv. Több okból. Részben voltaképpeni tárgya, részben tálalásának sajátosságai miatt. Tárgya a Bűn, és leghíresebb-hírhedtebb elkövetői, eszközei és „műfajai”; sajátosságai pedig jórészt a szerző beszédmódjának és választott formájának akusztikai áthallásaiból, zavaraiból adódnak.

A Bűn, a Rossz és általában minden, ami az emberi élet „sötét” oldalának része, egyszersmind része a kultúrának is, így a „bűn kultúrtörténetéről”, az alantas és csúf dolgok mibenlétéről, természetéről beszélni, elmélkedni legalább annyira indokolt, mint a Jóról és a Szépről. Olyannyira, hogy az erkölcstan jószerivel tárgyát veszítené nélküle, s természetesen a megváltás fényében, de még a hittudomány is külön ágat szentelt tanulmányozásának, a hamartiológiát; a modern pszichológiának pedig egyik legfontosabb területe a bűnözéssel foglalkozó kriminálpszichológia. Martín Olmos könyve fontos adalék a bűn kultúrtörténetéhez.

De hamar hozzáteszem, hogy mindez említett tárgyánál fogva kívánkozott Martín Olmos baszk író Fekete panoptikumának méltatása elé. E tárgy persze – az ember eredendő érintettségénél fogva – mindig is számíthatott a széles közönség érdeklődésére, s ezért enciklopédiák, sőt, horribile dictu, világirodalmi remekművek íródtak róla. A példákat kapásból sorolhatja mindenki, a Bibliától a görög tragédiákon át Dosztojevszkijig, Borgesig, Bataille-ig és tovább.

 „Amióta Káin betörte Ábel koponyáját – kezdődik a szöveg –, az emberek önfeledten gyilkolásszák [itt mintha a fordító-szerkesztő kifelejtette volna az egymást névmást és utána a mivel magyarázó kötőszót, mert a mondat így folytatódik:] mindig is izgatták a részletek, hogy a mosókőnél vagy a kocsmában legyen miről diskurálni.” Nos, a biblikus magasságból induló és kocsmákban végződő kijelentés világossá teszi, hogy a következőkben a súlyos tárgy meglehetősen könnyed, már-már frivol feldolgozásával szembesül az olvasó. De ugyanerről győzi meg a könyv formája, külleme is: a fekete alapú, a szerző nevét és a címet vérvörösből genny-sárgába úsztató címlap, az alcím (Mesedélután a söpredékkel) s alatta a bajuszos halálfej jelzi: az utána következő, lazán tördelt, gyászos elválasztó oldalakkal „ékes” kétszázvalahány oldal harsány, vaskos mulatságot (is) tartogat számára. A morbid humorral hivalkodó rajzok-metszetek többségét ugyanis nem kisebb művész „követte el”, mint José Guadalupe Posada mexikói grafikus, aki a huszadik század elején arról vált híressé-hírhedtté, hogy képei főhősévé tette a halálfejet és az emberi csontvázat. Méghozzá úgy, ahogyan a mexikói halálkultusz megköveteli: mintha a síri lakók a normális hétköznapok részeseiként tovább élnének, ruházkodnának, cselekednének. (Ismeretes, hogy Mexikóban halottak napján hatalmas fiesztáknak adnak helyet a temetők, ahol a tömegek együtt esznek, isznak, mulatnak a halottakkal. Mellesleg a magyar kiadás kedves meglepetése egy jellegzetes apróság is, amely azonban sokat elárul a műről: a tudományos igényű értekezésekben megszokott számok/csillagok helyett itt apró halálfejek jelölik a gyakori lábjegyzeteket.)

A furcsa, kevert műfajú panoptikum (Szépirodalmi erényekkel büszkélkedő dokumentum? Humoros-ironikus anekdotakincs? Kultúrtörténeti igényű, poénos arcképcsarnok?) számtalan figurát, hírességet sorakoztat fel Al Caponétól Sztálinon át a spanyol királyig és El Lutéig, a Kölyök Billytől Oszáma Bin Ládenig – hogy csak néhányukat említsük. Időben a tizenkilencedik század végétől csaknem napjainkig nyúlnak a történetek, a globális térben mozogva Chicagótól New Yorkon, Madridon és Budapesten át Moszkváig.

A könyv fekete humorának zavartalan élvezetét azonban minduntalan meg-megtöri az elbeszélői hang disszonáns csapongása az egyes stílusregiszterek között, amitől, érthetően, a narrátor (a szöveg?) szemszöge, pozíciója is ambivalenssé, némiképp zavarossá válik, zavarba hozva az olvasót is, aki nem igazán tudja eldönteni, kinek a nevében beszél az elbeszélő, és mi is akar lenni, amit olvas. Szórakoztató „feketeleves” ismeretterjesztő szándékkal? Cinikus, nihilista bűnlajstrom, sznoboknak címzett kulturális habbal nyakon öntve?  Filozófiai babérokra törő aforizmagyűjtemény obszcén pikantériával? Polgárpukkasztó túlkapás fölényes műveltségbeli ismeretekkel fűszerezve? Az olvashatóság határait feszegető, gyomorforgató vájkálás az emberi szennyben?

A kérdés eldöntéséhez lássunk néhány példát a kiemelkedő írói erényekből (bőven akadnak ilyenek is) és a zavarba ejtő kisiklásokból – hozzátéve mindjárt, hogy mivel az eredeti szöveget nem láttam, nem tudom, a hangütésbeli anomáliákért mennyiben felelős a szerző, és mennyiben a fordító.

Az itt szó szerint mindentudónak mutatkozó harmadik személyű (s így formailag személytelen) elbeszélő, miután az előszófélében Konrad Lorenzre hivatkozva leszögezte: „a túlélés érdekében az embernek sosem sikerült felülkerekednie eme agresszivitáson, vagyis az emberi faj rendkívül veszélyes”, a „gyilkolászás” filozófusaként mutatkozik be az első fejezetben: „Az ember azóta gyilkolja felebarátját, amióta rájött, hogy a kő keményebb a koponyánál. Többnyire indíték vezérli, ami éppúgy lehet valós, mint mondvacsinált. […] Ölünk szerelemből és kiábrándulásból, féltékenységből, vagy épp néhány felestől felajzva; ölünk valamely eszméért – amiért általában egyáltalán nem volna érdemes –, és ölünk azért, mert azt hisszük, mindig nekünk van igazunk; ölünk pár millióért vagy egy dagadt ribancért, ölünk a kertünk határának védelmében, vagy becsületből, ölünk, hogy férfiasabbnak tűnjünk a barátnőnk szemében, vagy azért, mert éhezünk.”

A közönséges bűnözők, elnök-tábornokok (pl. Galtieri, José Millán Astray), önsanyargató szentek és véreskezű diktátorok (mint Hitler, Franco, Mussolini) mellett felbukkannak a gyűjteményben pikareszk-piktoreszk figurák is, amilyen például az észak-brazil puszták látványos alakja, a bandita és a szent harcos festői keverékét megjelenítő cangançeiro. Ez a népi „hős” – akit a brazil újhullámos rendező, Glauber Rocha emlékezetesen örökített meg Antonio das Mortes című remekében – nagyon is helyén van Olmos panoptikumában, de esetében sem tudjuk, nevessünk-e, vagy sírjunk a bemutatásán.

Az elbeszélői részekben gyakran indokolatlanul felbukkanó argó, szleng és vagánynyelvi fordulatok (pia, komál, maca, megmurdel, feka stb.) olykor azt a benyomást keltik, hogy a krónikás szerepzavarba esett: annyira beleélte magát a figurái világába, hogy akkor is az ő nyelvükön szól, amikor a sajátján kellene, azaz a kívánatos három lépés távolságból. A léhán könnyed hangot pedig néha kifejezetten frivolnak éreztem. A szentekről értekezve (akik nem egészen világos, hogy kerülnek ebbe a kontextusba) például ezt írja: „Ha valaki azt a sorsot választja, hogy Krisztus mártírja lesz, az ugyan páholyt biztosít számára Isten jobbján, egyúttal azonban fájdalmas kínzatással és szecessziós kivégzéssel jár, ami érdemben illusztrálhatná valamely holland magazin színes lapjait. A szentek lassú halált halnak, ahogy a svéd filmekben szokás, és szadomazochista atrocitásokat felmutató ikonográfiában részesülnek, ami azt a beszari kérdést veti fel az emberben, hogy vajon megéri-e mindezért az örökkévalóság.”

Mi pedig azt kérdezhetjük végül: vajon a sok, remekíróktól (García Lorca, Juan Marsé, Norman Mailer, Boris Vian stb.) vett mottó az egyes részek előtt, a világirodalom és -történelem tüzetes ismeretéről tanúskodó tömérdek hivatkozás (Nietzsche ezt mondta, Cervantes, Gracián amazt, Cortázar szerint így, Chamfort szerint amúgy) a maró gúnyba csúszó remek aforizmák (pl.: „Az írás mesterségét túlértékelik: igazából azon gyökértelen emberek fogódzója, akik sikertelenül próbálkoznak hasznos életet élni.”) és poénok, egyszóval ez az egész fekete tűzijáték megéri-e, ha az emberi szenny és mocsok  felcicomázására szolgál? A műnek 2014-ben odaítélt XX. Café Bretón & Bodegas Olarra-díj rangos zsűrije szerint igen.

Martín Olmos: Fekete panoptikum. Fordította Mester Yvonne. Budapest, Typotex, 2020.

Csuday Csaba

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK
-40%
Webshop ár: 1920 Ft
KOSÁRBA
-40%
Webshop ár: 2340 Ft
KOSÁRBA
-77%
Webshop ár: 800 Ft
KOSÁRBA
-25%
Webshop ár: 2400 Ft
KOSÁRBA